Ma kaptunk egy hosszú levelet a negyedikes osztálytanítótól.
Arra bíztat, hogy haladjunk egyéni tempóban. Nem kell az osztálynak egyszerre lépni, mint a katonaságban. Ez a helyzet most másról szól, mint az iskolai rendszer. Mostanra mindenki tudja, érzi ennek az új helyzetnek a szépségeit, kihívásait. A szülő lett a gyermek elsődleges tanítója.
Konkrétan ez mit jelent? Most nálunk ezt: a matematika világában maradjon mindenki, de azokat a tájakat járja be, amire neki szüksége van. Akiknek hiányosságai vannak mértékegység ügyben, ők azt gyakorolják többet. Nem mennek a szöveges feladatok? Lépjünk kicsit vissza, találjunk ki egyszerűbb feladatokat! Már minden nagyon jól megy? Bízzuk a gyerekekre, hogy mit gyakorolnának szívesen!
Továbbra is minden délelőtt elküldi a másnapi feladatokat, de nekünk kell eldöntenünk (akár naponta), hogy ezekkel, vagy egészen mással foglalkozunk. Pénteken pedig ugyanúgy feltöltjük neki a heti munkáinkat. (Nálunk nem volt online óraleadás.)
Az ő szavai alapján írom:
A körülöttünk lévő világ, az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, a tanítás, a tanulás soha többé nem lesz már az, ami volt ezelőtt.
Más, új utakat kell találnunk egymáshoz, a gyerekekhez, és saját magunkhoz is. Olyan csodálatos helyzetben vagyunk, hogy ezeket az új utakat kipróbálhatjuk, gyakorolhatjuk, építhetjük a saját gyerekeinkkel, társunkkal, saját magunkkal.
Eddig is tiszteltem, erős embernek, és bölcs asszonynak láttam a tanítónkat. Olyan bizalom árad a leveléből, ebből a felismerésből, ebből a megengedésből. Jólesik érezni a hitét bennünk, a gyerekeinkben, a családjainkban. Sokat ad. Hálás vagyok.
