születés, újjáépülés

A gyerekvárás, a terhesség kilenc hónapja egyértelmű küldetéssel ruház fel, célt és súlyt ad (átvitt és valódi értelemben is), kiemel, különleges szférában tart. Nem érvényesek a női lét kimondatlan versenyhelyzetei, nincs helye a méricskélésnek, szépséged nem kérdés, léted fontossága egyértelmű és mindent maga mögé utasítóan tündököl.

Miután a feladatodat elvégezted, végighordtad a testedben, engedted nőni, gyarapodni, miatta figyeltél a testre, miatta lett a létezésed óvnivaló - megszülöd a világra, és ekkor a testedből kilép a Küldetésed is. Idekint van, különváltatok, már nem vagy egy a Teremtéssel.

Sosem voltam az a terhesség boldogságában úszkáló fajta, sőt, kifejezetten teherként éltem meg sokszor. De mindig, amikor vége lett - újra meg kellett találnom magam az Életemben.

Anya - immár tevékenyen, nem hordozóként, nem befelé figyelő növekedőként, hanem nagyon is kifelé. Fáradtan, fájva, sebekeből gyógyulva. Testet szétzúzásra adva, és türelmesen hagyva, várva, hívva az újjáépülését. Lassan épül a lélek burka. Rokon ez a gyógyulás az elmúlással. A test immáron csak önmagáért születik újjá. A küldetést bevégezte.

Már gondozhatja más is, táplálhatja, ölelheti, érezheti ezt az eddig csak bennem növekvő Életet. Ami eddig egyedül az Anyatesté volt - már a Világnak adatott.

A születés ünnepe ez - de a gyászé is. Köszönöm a testemnek, hogy képes volt rá. Köszönöm a lelkemnek, hogy engedte, akarta, vágyta. Négyszer. Köszönöm a Minden Titkok Tudójának, hogy ilyen elképzelhetetlen, feldolgozhatatlan módon tervezte el a Csodát - és hogy Nővé tett, akinek mindez megadatott. Négyszer. Köszönöm mindegyik Lelket, akit szeretni kaptam. Tégy azzá az Emberré, Társsá, Nővé, Anyává, akivel JÓ nekik. És akivel jó nekem is...

Köszönöm az Életet.

Tényleg CSODA.

szavaink

A tavalyi évünk indítószava a BÉKE volt. Ezt vágytam, céllá és reménnyé szőttük, kerestük, és óvtuk, ha rátaláltunk.

"Az igazság békét teremt."

Hálával látom, visszatekintve, h mennyit fejlődtek a gyerekek ezen a téren. Persze egyértelmű, h az én lelkiállapotom katalizátora az övéknek, az ő indulataik sokszor tükör számomra - és mégis elsősorban rajtuk látom a változást, ami nagy örömmel tölt el.

Az idei évvel, az új kezdettel kapcsolatban egymástól függetlenül, de ugyanahhoz a szóhoz jutottunk el Apával. Ő FIGYELEMnek nevezte, és inkább TUDATOS JELENLÉTnek, de a végül is ugyanaz a kettő. Erre van szükségünk, mind család, mind egyén. Ezt kell megtanulnunk, és adni tudnunk egymásnak. 

hogy indultunk idén

Nyár után, egy szeptembert kihagyva tudtunk megint KEROTT találkozót szervezni. Amikor ott ültem, a többi anyuka és apuka között, körülöttünk kisgyerekek molyoltak, és egyszer nevetve, máskor megilletődve, elgondolkodva figyeltük egymás beszámolóit, osztoztunk érzésekben - akkor jöttem rá, mennyire hiányzott ez!

Hálás vagyok ezért a közösségért, ahol őszintén meg tudunk nyílni egymás előtt, pedig nem vagyunk egyformák - otthon tanítunk ugyan mindannyian, de ez egy csak kis szelete a családok, életek színes sokoldalúságának. Mégis - érdeklődve, elfogadva, sokszor együtt rezdülve élvezzük azt, amit ebben a szeretetközösségben adhatunk és kaphatunk.

Ezt az októberi alkalmat a tanévkezdés, a célok és tervek köré fűztük fel.

Mindenki végiggondolhatta, és egy kérdéssor segítségével összegezhette a vágyait erre az évre. Azután meg is osztottuk egymással a terveket.
Nekem személyesen jó volt leírni a szóban/gondolatban már otthon megfogalmazottakat, és sokat kaptam a többiek megosztásai által is.


1. Mik a céljaink ebben az évben? Hova szeretnénk eljutni? Mely területek kapnak hangsúlyt idén az életünkben?

Nálunk 4 szó mentén épül az idei időszak - ezek a béke, a szeretet, a változás, és a hit.
Nehezen vágtunk bele az őszbe, és most sem elsősorban a tanulás okoz kihívást. Három gyerekkel vagyok itthon, 10, 7, és 2 évesek. Más az igényük, szervezést és tudatos odafigyelést igényel, hogy mindenki megkapja az őt illető figyelmet. Ha ebben hiányt szenvednek, azt mindenki megszenvedi...
A két nagy közötti harcok voltak azok, amik miatt rezgett a léc a folytatást illetően. Fel kellett tennem a kérdést: mindenkinek jó ez így? Azért vagyunk itthon, mert ezt tartjuk jónak a család számára. De mi van, ha mégsem jó együtt? Mi van, ha a nagynak már elege van belőlünk? Ha az tenne neki jót, hogyha másokkal lenne inkább...? Új környezet, más kihívások?

Sok imádkozás és beszélgetés előzte meg az egyik felismerést: azzal, ha iskolába menne a tízéves, az alap probléma nem oldódna meg. Csak szőnyeg alá söprődne - ha kevesebbet vannak együtt, eleve kevesebb a konfliktus is - időben legalábbis biztosan. Talán.

Békét teremteni, azt őrizni - ez a kihívásunk. Konfliktuskezelés, szeretetben megbocsájtás. Újrakezdés. Építkezés.
Ugyanakkor mindenki igényeinek a figyelembe vétele, amennyire az mások jogait nem sérti.

A változás pedig mindig nagy Istentapasztalat, Ő az, aki elhozza az újat bennem, bennünk, ott, ahol minden reménytelennek tűnt.

Béke.
Szeretet.
Változás.
Hit.

Tanulás terén nagyobb hangsúlyt szeretnék tenni azokra a dolgokra, amik szerintem az élethez igazán kellenek - nyelvtanulás, számítógépes ismeretek, főzés, kertgazdálkodás... - de főleg a hit, bár ez nem tanítható, inkább megélhető.
Életre nevelés.


2. Melyik ige vezérel, illetve jelent sokat mostanában?

Tépelődéseimben 3 bibliai igét kaptam, amikre építkezünk mostanában, és egyre mélyebben értjük a jelentésüket.

"Az igazság békét teremt."

"Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!"

"A hit a reménylett dolgok valósága..."


3. Min kell változtatni?

Változtatni csak önmagamon tudok. Erre a kérdésre a válasz belőlem indul és bennem végződik.
Az időbeosztásomat kellett felülbírálnom, és elhatározásokat hoznom. Itthonról dolgozom, és ezt fontos a helyén kezelnem. Hogy mikor és mennyit. A figyelmem koncentrációját egyensúlyozni a gyerekek és a munka között - az elsőnek a javára. Mert most nekik van itt az idejük. Elsősorban.

És kell elkülönített idő pihenésre, töltődésre, alvásra! Isten előtti elcsendesedésre. És férjjel való randi idők.


4. Miért kell imádkoznunk?

Amiért én könyörgöm, az, hogy a gyerekeim keressék Istent, és a Minden Titkok Tudója ajándékozza meg őket a hit ajándékával. Ismerjék meg az az elsöprő szeretetet, amivel Ő rájuk gondol, rájuk néz. És láthassák önmagukat ezen a pillantáson keresztül.
Kívánom nekik azt a szabadságot és gyógyítást, amit csak Isten adhat.


Ezek a mi családunk életének céljai, feladatai. Köszönöm a többieknek is, hogy engedték látni a harcaikat. Adjon Isten mindannyiunknak az Ő közelségéből!

14 Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? 

15 Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! 

16 Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.

17 Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged. 

18 Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! 

(Mózes második könyve, 33.fejezet)

poppolás

Képzeljétek, rendeltem párnapop cimkét, Apa pedig logót tervezett... őrületesen komolyan vesszük magunkat.

Egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy a tanulás nem információ halmozása a fejben. Vagy infótömés a fejbe. Elkezdtük ezt a párnapop bizniszt, és olyan érdekes út ez számomra is. Tanulok belőle, nem csak varrni. (Azt is.) 

Tanulok hinni valamiben, amire egy gyerekkorból jövő hang folyton lehúzna, azt mondva, ez hülyeség, nem komoly dolog, foglalkozz valami értelmessel. 

Tanulok kitartóan alkotni, őrizni a munka örömét. 

Tanulok hallgatni a kreatívitásra magamban, és csak ahhoz az anyaghoz nyúlok, ami érzem, h megmozgat. 

Tanulok ihletből dolgozni. 

Tanulom M-t bíztatni, elégedettségre nevelni, újrakezdésre ösztönözni, szabad kezet adni neki a tervezésben. 

Tanulok együtt munkálkodni vele valami olyasmiben, ami nekem is szívügyem lett. 

Tanulom, hogyan adjuk el magunkat. 

Tanulok várni csendben, amikor úgy érzem, mindent megtettem. 

És dédelgetem ezt az egészet, mint egy gyermeket. 

Kisimulok tőle, feltölt és megújít. Remélem, ebből a gyerekek is tanulnak - valami értékesebbet, mint a főnév gyakorlása. (Bár ha azt vesszük, a nyelvtannak ez a része speciel szerintem élvezet.)

www.facebook.com/parnapop

kérdezz-felelek

Egy szimpatikus, kedves anyuka segítségemet kérte, most állnak az otthontanulás küszöbén, és nyugtalanítják bizonyos kérdések. Van tapasztalatuk az intézményi létről, két gyerek iskolás jelenleg.
Gondoltam talán más, idetévedő keresőnek is hasznára lehet ez a párbeszéd, szóval - az ő engedélyével - idemásolom egy-egy részletét.

kérdés:

Amerikai homeschooling-os családoknál sokszor azt látom, hogy az apa, a családfő is jelen van... nálunk - mivel a férjem a családfenntartó - ő reggeltől estig dolgozik - és bár hévégén komolyan kiveszi mindenből a részét, a gyerekekkel gyakorlatilag egyedül vagyok. (A nagymamák elég messze élnek) Szóval hétköznapokban nincsen napközben támaszom, így talán mondanom sem kell, alig ülök le egész nap... Az együtt tanulós figyelem, odafordulás még a házfeladatok megírásánál is kihívást jelent időnként, ha épp ölbe kívánkozik a kicsi, stb. Ez így leírva persze tudom, hogy természetes és életszerű, de azért szokott feszültséget okozni. Neked van támaszod, segítséged? Ha nincs, kialakult valamilyen rutin, amiben mindenki megtalálja a maga helyét? 

(Gondolok itt arra a helyzetre, amikor vacsorafőzés közben a kicsi sír, miközben a harmadikos nem érti a házi feladatot, szeretné, ha ott lennék mellette, az elsős szeretné, ha nézném, hogyan kanyarítja az újonnan tanult betűket, miközben az óvodás épp mesél(ne) valami nagyon fontosat arról, ami aznap történt vele...)

válasz:

A férjem egy időben itthonról dolgozott, majdnem fél évet, most újra eljár. A hosszú távú célunk az itthonról dolgozás lenne. Általában hat - fél hét előtt nem ér haza. Nincs napközben segítségem. Igen, feszültség, az van, nálunk is. Mindig újratervezek, és igyekszem kitalálni, hogyan működhetnénk jól. A január - február a legnehezebb, elmenni sem tudunk sehova. Ja, mert jogsim sincs... :) Ismerek olyan anyukát, aki úgy tanul a több gyerekével, h be vannak osztva naponta, felváltva. Mondjuk hétfőn tanul együtt Pistikével, de Julcsikának van előkészített, önálló feladata. Másnap csere. Ez is jól működhet.

Mi együtt szoktunk tanulni, bár néha nehézség, h S még nem tud olvasni. De annyi minden ragad rá! Nem a tananyag mentén megyünk, inkább érdeklődésirányítottan. Most épp az emberi agy a téma, és mindketten nagyon szeretik, rácsodálkoznak. Az Én, Te, Ő-t is együtt olvasom nekik, szóval S is tisztában van már a szófajokkal. B pedig részt vesz a maga módján, erről is írtam nemrég. Ő Istennek hála nagyon kiegyensúlyozott gyerek. 

A rutin, a napi rendszer mindenképp segít. Mondom ezt én, aki alapból nehezen teszem be magam szabályok közé...

ITT a most működő rendszerünkől írtam.

A legnagyobb nehézség számomra még mindig az, h tudjak figyelni saját magamra, a saját szükségleteimre, legyen én-időm. Ne csak akkor, amikor már sárkány lettem a hiányától...

kérdés:

A tantárgyakkal való haladással kapcsolatban is tartok bizonyos dolgoktól: attól, hogy "elcsúszunk időben" (hogy emiatt mennyit szorongnak az iskolai tanárok! Hogy nem fogják "befejezni" a tananyagot...), vagy, hogy nem tudjuk pontosan, mit és hogyan fognak számon kérni. 

válasz:

Pedagógus vagyok, tanítottam is alsóban három évet. Sokkal hatékonyabb az otthontanulás, mint az iskolai haladás. Úgy, h nem is minden hétköznap tanulunk. Munkafüzeteket nem töltünk, nem akarok itthon minisulit játszani. Azért nem járunk intézménybe, h szabadon tanulhassunk. A mf kitöltögetésének bármiféle értelméről nem tudom meggyőzni magamat. Felesleges. Ha van haszna, annyi, h rutint szerez a gyerek a vizsgára. Mert sajnos a vizsga annyiból áll, h tudáspróbákat, felmérőket iratnak velük. A mi sulink nagyon támogató, év közben is a segítségemre állnak, ha igénylem. 

Mindig megkaptuk/elkértem év elején a követelménylistát, volt, amikor a részletes tanmenetet is. Abból kiszedtem a nagyobb témaköröket, és azok mentén tanultunk. Tankönyveket is ritkán használok, inkább mindenféle albumokat, enciklopédiákat, meg persze a netet. Leginkább projektezünk. Mi mindig visszük be a kis itthoni mindenféle alkotásokat, munkákat, előre el is szoktam küldeni emailen különböző fényképes beszámolókat. Például szerintem ezekre simán adhatnának érdemjegyet. Végül is, a lényeg, h a gyerekek élvezik, és mellette belefér a "kötelező" is. Egyenlőre. Most ugye M harmadikos. Felsőben más lesz a helyzet. De azon majd még gondolkodunk addig...

Magántanulói státuszban vagyunk, csak félévente megyünk be - a vizsgára. Van még egyéni tanrendes helyzet, akkor bejártok havi, kéthavi rendszerességgel tanórákra. Én ezt nem szerettem volna, mert nagyon köt az iskola tempójához.

Azt érdemes az embernek végiggondolnia, h mi a célja az otthonlétnek. Mi igyekszünk nem nagy hangsúllyal megélni a vizsgázást, az érdemjegyeket. Mert nem az a célom, h kitűnő tanulókat neveljek itthon. Sokkal inkább érdeklődő, önbizalommal a világ szemébe néző, kérdezni merő, és válaszokat keresni tudó, akaró embereket szeretnék a gyerekeimben látni. 

Erről elmélkedtem már sokszor, például ITT, és  ITT, meg talán ITT is.

Azt hiszem a 'kérdések' címszó alatt találod a különböző őrlődéseimet...

kérdés:

Én sosem voltam kitűnő tanuló,matekból pláne - mi van akkor, ha nem tudok segíteni, rávezetni, megértetni valamilyen összefüggésre őket? Az iskolai matek oktatás, legalábbis a harmadikos fiamnál úgy látom, sémákra épül. Ha így teszik fel a kérdést, így kell megoldani a feladatot, ha úgy, akkor meg úgy... Neked van valamilyen szakmai mentorod, aki adott esetben segít? Vagy a tanári kézikönyveket veszed meg?

válasz:

Mivel én humán beállítottságú vagyok, lelkesen tudom átadni az irodalom, nyelvtan, művészetek témakörébe tartozó bármit. Még a biológia, környzetismeret is hihetetlenül lenyűgöz, ezért azzal is szívesen foglalkozom, foglalkozunk. Nyilván az én hozzállásom meghatározza a gyerekekét is. Matekkal bajlódtunk M-mel, de be kellett látnom, h nem megy, mert én nem szeretem. Az iskolai rutint tudtam csak hozni, sémák, számolások sora, stb. A férjem, amikor néha nekiállt matekozni vele, ráébredtem, mennyire másképp csinálja. Ő gondolkodtatja. Nálunk ő vette át a matekot, amit most azért újra kell terveznünk, merthogy ugye eljár újra dolgozni. De amit én nem tudok, ahhoz majd szerzünk jó tanárt. A fizika - kémia részével is úgy vagyok, h ami nem megy, ahhoz keresek valakit, aki szereti, és élményszerűen, lelkesedéssel tudja átadni a gyerekeimnek.

Azért, ha belegondolsz, h mit használsz abból, amit sose szerettél tanulni, nem is érdekelt, de muszáj volt... nem is csak, h mit használsz belőle, de mire emlékszel?! Nekem kábé nulla... Szóval, szerintem ha megmarad a tanulás szeretete, akkor úgyis megy majd azután, ami érdekli. Ami meg nem érdekli... azt (halkan kérdezem) kell-e tanulnia egyáltalán? 

Matekból M nem is lett ötös, de nyugodt vagyok abban, ahogy az apja foglalkozik vele. Mert nem a feladatok kisujjból kirázása (időre!) a lényeg, hanem az, h tudjon gondolkodni, használja a logikáját, és ne riadjon vissza.

Tanári kézikönyvet pedig nem vettem még soha.

De van barátnőm, aki használja, nekem nincs tapasztalatom.

És még egy, számomra iránymutató gondolat, ami eszembe jutott:

Azért vagyok a világban, hogy sáfárkodjak a teremtettséggel. Hogy gondoskodjak, hogy jól rendezzem, használjam, amit kaptam. A természet, a környezetem, a házam, házastársam, a gyerekeim őrzője vagyok. A személyiségem, a lényem Jézus hordozója. Változást munkáló remény.

Fontos a tudás. Hogy minőségiek legyünk, hogy amit adunk a világnak, az valami kiváló legyen. Feladatul tűzd ki, hogy valamiben válj profivá! Keress valamit, amiben kiváló tudsz lenni!

A cél, a tehetség kibontakoztatása a világ számára. Megélni azt a gazdagságot, hogy van miből adnom! Kinyitni a magam gazdagságát a világ számára, adni, és befogadni.

A gyerekeim tanítása, tudásuk gazdagítása, a megismerésben való vezetésük, ennek fontosságának megtanítása a feladatom. És vezetni őket abban, hogy megtalálják azt, amiben jók lehetnek. Táplálni a hitüket abban, hogy kiválóak legyenek, és ezáltal gazdagítsák a világot. Hogy az életük, a személyük ajándék legyen, amit bőkezűen szórhatnak.

egy beszélgetés margójára

Régebbi beszélgetés, aktuális gondolatok. Nem feltétlenül összefüggő, de idejegyzendő mondatok.

Szóba került sok minden: renitenskedés, vagyis eltérés a megszokottól, a "normálistól", otthontanulás felől a szabadon tanulás felé, jogok és lehetőségek, döntések... és a "felkészülni a legrosszabbra" elve... ami alapvetően oké, de csak, ha el tudom aztán engedni annak a bizonyos rossz eshetőségnek a kezét, és megyek tovább békében és szabadságban.
Én mégis csak abban hiszek, h minden napnak elég a maga baja. Nem tarthat vissza egy fontos lépéstől a távoli jövőben esetlegesen bekövetkezhető ilyen-olyan balszerencse, vagy kiszámíthatatlan rossz következmény. Nem a félelem lelke, de persze a józanságé, igen. Ha egy irány nem hagy nyugton, és újra meg újra visszatérek oda, akkor valószínűleg arrafelé van dolgom.

Aztán, egy másik téma: Egy bizonyos embertípus, vagy működés - mégpedig azok az emberek (mondjuk éppen tanító nénik), akik előhívják belőlem/belőlünk a kisgyereket, azt, aki megtanult nekik engedelmeskedni, aki fél tőlük és gyorsan szót fogad. Erős, félreértelmezett felelősségtudatból, vagy fensőbbségből (?) ők keményen megmondják a tutit. Éreztetni képesek, hogy ők tudják, nagyon jól, de mi - nem. Azt a kapcsolót piszkálják meg, aminek kiiktatásért küzdök.
Elbizonyalanodás, kompetenciaérzés elvesztése, gyengeség, kiszolgáltatottság, sebezhetőség.
A félelem? - talán ebben csomósodik össze az egész.
Na, hát az ilyen helyzetekkel, és személyekkel még biztosan dolgom van.

De változni jó, erőt átélni mámorító, és a Minden Titkok Tudójának terve arra nézve, hogy ki vagyok - több, mint amiről álmodhatok.
"You are designed for your story."

a mi utunk

Mivel a KEROTT-on mi mutatkoztunk be, szedegettem a gondolataimat, és visszaolvastam régebbi bejegyzéseket a blogról. Aztán összeállt valamiféle vázlat - amit csak nagyjából követtem. Megosztom, ilyesmikről beszéltem:

Otthontanulásunk története

Pedagógusi múltam. 

Otthontanulós baráti család, ott mostanra már 16 éves a lányka. 

Amiért nagy lehetőségnek láttam:

-  Szabadság - amit én gyerekként nélkülöztem.

   Félénk és megfelelni vágyó gyerekkorból jövök. A szabályokhoz való tökéletes és bármi áron való, félelemből fakadó alkalmazkodásból. (persze tudom, a bennem élő gyerek nem egyenlő azzal a gyerekkel, akit kaptam, h én neveljem fel.) ((vagyok-e ÉN most elég szabad hozzá??))

- A legtöbbet lehet kihozni a gyerekből, ha odafigyelve csináljuk. Vagyis ő kihozhatja magából egy támogató közegben. Engedve, h menjen, amerre viszi a kíváncsisága, kedve. Tanulás belső indíttatásból.

- Nincs betolva egy polcra, nincs osztályzat, ami a többiekhez viszonyítva kategorizálja. Hibázni szabad!

Fejlődni, szárnyalni hagyás. Persze vizsgakor igen, de megpróbáljuk ezt nem nagy hangsúllyal megélni.

--Együtt tölthető idő, kapcsolat! Figyelem, szeretet...

Amik visszatarthattak volna:

- Saját szabadságom csorbulása, merthogy kevesebb a nélkülük-idő. (Az, aki én vagyok, alkalmas-e erre?)
- Napi gyerekközösség hiánya (fontos-e?)
- Egy megszokott rendszertől való eltérés ismeretlensége, félelme.

Én jót teszek-e ezzel neki. Nem vagyok mintaanya. Ő nem egy mintagyerek. Vannak nehézségeim saját magammal. Vannak nehézségei saját magával. Vannak nehézségeink egymással. Jót teszek-e? Képes vagyok-e? 

-       személyes meggyőződés arról, h ez a mi utunk

"Nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, szeretet, és a józanság lelkét."

Most is ezt érzem legnagyobb kihívásnak:  saját harcaink győztes megélése,  jellemfejlődés - együtt.

Amit tanulok:

-       - bizalom a gyerekeimben

(John Holt – “Nincs ennél könnyebb, és ugyanakkor ennél nehezebb. Mert ahhoz, h bízni tudjak a gyerekemben, önmagamban kell bíznom. De legtöbbünknek gyerekként azt tanították, h bennünk nem lehet megbízni…”)

-       - harag-, indulatkezelés

-       - konfliktusmegoldás, érzelmek helyes kezelése

"beszélő bot" ITT

A büntetés távolságot épít. A szeretetteljes fegyelmezés kapcsolatban tart.

Kritikátlan engedelmesség szemben a kapcsolatra épülő következetes neveléssel.

NEVELÉS

                

Amikor M megszületett, nem igazán volt elképzelésem, leginkább a környezetemből érkező, és tudat alatt beépült impulzusok mentén kezdtem nevelni őt. Utólag visszagondolva, az engedelmesség elérése volt a legfőbb jó, amit reméltem. Engedelmesség, mert az biztonság. Engedelmesség, mert az Istennel való kapcsolat is erre épül (?). És mivel azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, így engedelmességre neveltem, akár a kapcsolat árán is.

Most azt gondolom, a kapcsolat sokkal fontosabb. Szeretném, ha biztosak lennének a gyerekeim abban, h szerethetőek, szeretve vannak, és mindez csupán azért, mert ők azok, akik.
Nem érzem magam sokkal bölcsebbnek a gyerekeimnél, egyszerűen csak régebb óta élek. Ők kész emberek, nem nekem kell őket kigyúrnom. Együtt élünk, alakítjuk egymást. Hogyha valaki keresztbe tesz, annak általában van következménye, amit az egész család érzékel. Mert együtt működünk. Nem idomítani akarom őket, hanem tanítani.
Nem szeretek jutalmazást, büntetést alkalmazni. És azt hiszem, nem a szabályrendszer, nem a törvény - és annak szigorú betartatása - tesz "jóvá", nem az szabadít meg a bűntől, sokkal inkább a szeretet, elfogadás, kegyelem. Én is ezt tapasztalom a Minden Titkok Tudójától, h megszégyenítően túlszeret a botlásaimon, a szennyes dolgaimon.

Azt hiszem úgy kezdődött, h elkezdtem felülbírálni a szabályokat, amiket hoztam. Megvizsgáltam, miért is akarom, h az a bizonyos dolog úgy legyen, és ne másképp? A gyerek miatt, vagy magam miatt? Kényelemből, félelemből, megszokásból, 'így illik'-ből? Értékes kincs a szabadság, mégis olyan könnyen engedjük át az irányítást, és törjük bele magunkat haszontalan keretekbe. 

Megkönnyebbülés volt elengedni az alá-fölérendeltségi viszonyt, elengedni azt a tévhitet, h ez a viszony jelenti a felelősségvállalást. És egyszerűen élvezni a gyerekeim társaságát. Arra vágytam, h csak érezzük jól magunkat együtt...

A kapcsolatból pedig annyi minden következik. Hogy elmondja nekem azt is, amit szégyell. Hogy láthat engem is hibázni. Hogy érteni akarjuk egymást. Hogy összeveszünk, és kibékülünk. De az biztos, h számíthatunk egymásra.

Létezik egy hihetetlenül bölcs, afrikai, törzsi szokás.

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törsz köré gyűlik.

De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatsoan sorolják neki mindazokata  jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?

Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére, boldogságra vágyik.  Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.

És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.

Emlékeztetik őt arra, ki is valójában.

"Azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek. Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is." 
(Vekerdy Tamás)

önnevelés, gyógyulás

“Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött:
– Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
- Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
Gandhi azt válaszolta:
– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

Maga a tanulás elenyésző része mindannak, amiről ez az életforma szól!

TANULÁS

Eleinte napi órarenddel működtünk, aztán tantágyakra bontott napok, most heti, vagy hosszabb projktekkel dolgozunk. Egy-egy projekten belül több tantárgyi kihívás is adódik.

Alfie Kohn:

Choice (választás): a munkatársaknak legyen lehetőségük részt venni annak megvitatásában és eldöntésében, hogy hogyan kell elvégezniük munkájukat.

Collaboration (együttműködés): minden munkatársat támogasson egy olyan team közössége, amelyben képzettsége, tapasztalata, kreativitása és alkotó ereje zavartalanul ki tud bontakozni.

Content (tartalom): a munkatársak tudjanak azonosulni a feladat céljával és tartalmával.

nem mindig rózsás

Hát, ha már őszinteség meg minden, ezt a mait is leírom.
Mára játszótér volt betervezve, nem "csupán szórakozásból", hanem munkatervvel. De mivel esőt ígértek, és tegnap esett is szépen, így lemondtunk róla. Aztán, láss csodát, ma reggelre napfényes jóidő kerekedett. M lelkesen kérte, menjünk akkor a kiszemelt játszótérre. Erős fejfájással ébredtem, de oké, én is örültem a szép időnek. Összeszedtem magam, reggeli előtt hamar krumplit hámoztam, evés végére majdnem el is készült a mai ebéd, krumplifőzelék. Utána fürdés (reggel szoktam, bocs, enélkül nem térnék magamhoz), h indulhassunk is még délelőtt. De a fürdőszoba meleg, párás békéjéből egy háborús övezetbe érkeztem, amikor kiléptem az ajtón. M és S nekiálltak egy sakk partinak, és már csak azt hallom - hangos bántás, vita, veszekedés. Veszíteni, vagy csak vesztésre állni, nehéz mindkettőjüknek. Elismerni a másik győzelmét, szintén. Beszélgettünk már erről, nem egyszer.
Egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Minden jókedvem elszállt, szétküldtem őket külön helyiségekbe, és közöltem, h így aztán nem fogunk menni sehova, kinek van kedve haragban elindulni. Ahogy telt a délelőtt, egyszer csak eljutottak oda, h megbeszéljék, nem volt egyszerű, akkor is vádolták egymást, de végül lett valamiféle nyugalom. Nem tudom a részleteket, dúlva-fúlva nekiálltam az esedékes házimunkáknak.
Egész nap mérges és kedvetlen voltam. Úgy éreztem, olcsón beáldozták a szép délelőttünket. Mintha megloptak volna. Hogy micsoda önző, buta hozzállás ez? Tudom. Akkor is duzzogtam egész nap. Hiába értettem meg az eszemmel, h ők a fontosak, nem a program... mégsem tudtam kilépni a csalódottságomból. Nem tudtam velük lenni az ő konfliktusukban, nem tudtam nem magamra venni az ő saját, aktuális nehézségüket. És mégis elvárom tőlük, h ők ennél érettebben működjenek?

Nem könnyű velem.

De hogy a Minden Titkok Tudója mennyire kedvesen, gyengéden szól még ilyenkor is. Ma este, pont ennek a mai napnak az estéjén - elmentem Pécsi Rita előadására. Szabadságra nevelünk - fegyelmezéssel sokat ígérő címmel.

Nekem az önfegyelem szó nem pozitív. Nem is egyértelműen negatív, persze, de kellemetlen érzés társul hozzá. Próbálom megfejteni - amiket előhoz belőlem, az fájdalmas, nehéz, valamiféle elnyomás érzése. És igen, rájövök, h sosem tanultam meg, mi az a belső fajta fegyelem, amiről Rita beszél. Tudom, h képes vagyok fegyelmezni magam, erővel, keményen - de ez nem szabadságot hoz, és egyáltalán nem abból fakad. Az a fajta ember lettem, aki mások hangulatának rabjaként megfojtja saját magát, ha kell. Gyilkos önfegyelem ez. Gyerekként túlzottan is jól ismertem.
Aztán lett egy első_nagy szerelmem, aki átlépte a korlátokat, aki az érzései, kedve után ment, mindig tudta, mit akar, és magasról tett az emberek véleményére. Kinyílt a világ. Persze simán elnyomtam magam mellette, vagy hagytam, h elnyomjon - de meg is változtatott. Felépülgetve ebből a kapcsolatból, kezdtem feltétlen dicsőséget adni annak, amit én akarok. Élveztem érezni, élveztem önmagam lenni. És igen _ bár volt rosszabb is _ még most is sokszor vagyok a saját hangulataim rabja. Lásd mai délelőtt.

A gyereknevelésben pedig indulva onnan, h engedelmesség első szóra, eljutottam oda, h kapcsolat. Aztán jutalmazás-büntetésből az együttműködés fontosságáig. Megélve, átértékelve, saját bőrön tapasztalva. Most néha azt érzem: tudom mit nem, de akkor végül is mit is igen? Látom azt az utat - magam mögött -, amit nem akarok járni. Amin elindultam, azt meg mintha néha köd lepné el, és csak sejtem az irányt. Ez a mai előadás helyretett dolgokat bennem, hála érte. Egy következő posztban le is írom a jegyzeteimet. De most alszom rá. 

anya kimenője, avagy önvizsgáló poszt az újjászületés jegyében

Négy hete jár Apa munkába, azóta nem volt valódi saját időm. De ma! Barátnőzős, kávézós-sütizős, röhögős és lelkizős, nagy beszélgetős délelőtt - kikapcsolódás, feltöltődés a javából! Mennyire kellett már ez!

(Éjjel, a kiesett fogát párna alá rejtő S csalódottságát - a Fogtündér nem megfelelő ajándéka kapcsán - rendkívül türelmetlenül kezeltem: ékes bizonyítéka az érzelmi és szellemi, meg minden egyéb területű totális lemerülésemnek. Zárójel bezárva.) (Ez a Fogtündér ügy még az oviból gyűrűzött haza, na nem is ragozom. Meg különben is, mi az, h reklamál?? Nem igaz? Persze szegény sírt, meg minden. Könyvet kapott. Nem legót...)

Mivel Apa biztosította számomra a teljes napot, délután sétálhattam, leülhettem a Feneketlen-tó egyik napmelengette padjára, és átgondolhattam az életet. Csend volt, kellemes napfény, tavaszremény, nyugalom. Kisimultam.

"Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig."
(Michael Proust: Az eltűnt idő nyomában)

Az utóbbi hetek nehezen kapaszkodósan teltek. Vagy még inkább el sem indulósan. A hepehupa-gödör alján ücsörgősen. Fel sem nézősen.
De számot vetve az idei legnehezebb_időszaka_az_évnek hónapokkal, még mindig jó a mérleg állása. Hálás vagyok a vidéken töltött hetekért, bár alapvetően nehézségből fakadt, és kapcsolódtak hozzá bonyodalmak, de mégis, nem itthon raboskodtunk a hidegtélbenbegubózva, hanem történt valami - máshol lenni, újat megélni jó! Aztán jött a Karácsony, ami megint okés, mert zajlik. Utána a vizsga, a készülés eseménye, és a kellemes élmények. Csak ezek után szakadt rám az itt_a_vég érzés. Voltak nálunk kedves barátok egy hétvégére, ami fény volt a sötétségben, gazdag és örömteli napok. De alapvetően a túlélésre játszom - nem szerveztem a napjainkat, nem teltek sem izgalmasan, sem jól, nem volt jellemző sem a béke, sem a hasznos tartalom. (Kivéve egy-egy rövid fellángolást. Azokért hátba veregetem magam.)

Miért úsznak el a napok? Mert hagyom. Miért hagyom? Mert kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam, és nem bírnám elviselni a visszautasítást. Igen, a gyerekektől. Nevetséges ez a felnőtt szájából? Lehet. De ha őszintén magamba nézek, ez van. Amikor készülök, lelkesen, időt teszek bele, fáradságot, igyekszem gazdagon kitalálni a tanulási folyamatot - és az a reakció, hogy nemár. (Romantikus_idilli_mindenkiboldog otthontanulási kép most dől romba, igaz? hehe) Ha süt a nap, ezzel a válasszal is képes vagyok mit kezdeni. De a tél nem az én terepem. Így hát: jó öreg elkerülés - beidegződött menekülő ösztön. Ne csináljunk semmit. Unschoolingnak nevezhetném, ha el tudnám hitetni magammal, h ez így okés. De nem, ez nem az unschooling. Hiába csinálnak a gyerekek ezt-azt, amiből tanulnak is ezt-azt. Az én elkerülő magatartásom nem tápláló közeg a tanulásnak, az értelmes együttlétnek. Persze, hogy nem jó így itthon a légkör.
Ez nem szabadság. Ez félelem.

Na de. Napfény, tóparti pad, újratervezés.
E barátnőm kérdezett a napirendünkről. Ami, ha jobban belegondolok, alapvetően nincs mostanában. Tolom a napot magunk előtt, hogy teljen. Ő mondta a délelőtt folyamán, hogy az én gyerekeimnek sokkal több idejük van játszani, - ezért talán már nem becsülik, és helyette egymást szekálják (de ezt lehet, h már csak én gondoltam utána) - az övéi amikor hazaérnek, kiéhezve kezdenek a játékba. Van ebben valami. De ahogy gondolkoztam, szembe kellett néznem vele, a nagy parttalanság az, ami nem tesz jót nekünk. Nem a sok szabad idő. Kell a kihívás, a terhelés, amit én szükséges, h eléjük adjak. Mindannyiunk igénye, hogy újra talpra álljak végre, és visszavegyem a kezembe az irányítást. Ez a helyzet.

Szóval a tervezés. Célja a rend, a rutin.
A rendben rejlő szabadság, szemben a megfutamodás káoszával.

Első pont. Amin újra meg újra kiakadok, az a kupi. Minden napom azzal telik, h pakolom a cuccot. KonMari ide, vagy oda, maradtak azért cuccok, na. És van egy mindjártkétéves, aki előrámol megállás nélkül. A nagyobbaknak sem szokása a helyére pakolás. Őrjítő.
Szóval. A péntek lesz a takarítás, és a rendrakás napja. A többi napokon nem érdekel. (Szóval akkor ne jöjjön hozzánk senki, köszi.) Ami viszont alap, és mindenkitől kérem, az az, h a földön ne legyen semmi nem oda való. Stócoljuk az asztalra, ágyra, kanapéra, de ne lépkedjünk a mindenfélén. Ez. A. Minimum.
A gyerekszoba másik mumusa a ruhák, amik szanaszét tudnak heverészni, szintén főleg a padlón. Erre egy időben bevezettem, h egy kosár állt a szoba sarkában, mindenféle ruhaneműt oda kellett hajigáljni. Legalább a látványrend megmaradt, és a kosarat mosás előtt szépen kiválogattam, elpakolásztam. Kis, megléphető lépés.

A második kritikus pont a számítógép. Bevezetjük az ebéd utáni pihenőidőt, ami alatt én B-t altatom, a két nagy pedig olvas, könyvet nézeget, oké, akár még legózik is csendben... Miután én kijövök B-től, akkor lesz géphasználati idő. Egy óra - nekem is, koncentráltan, és nekik kettőjüknek is, fél-fél óra. (Eddig is ennyi idő vált be.) A közös időnket nem lopjuk meg a monitorral.
(Ha munka van, akkor még este, vagy hétvégén folytatom... ezt olyankor nehéz lesz tartani.)

Harmadik pont a kellemes része, mégpedig a programok. Vannak fix délutáni különórák (M: foci, gitár, S: gitár, torna), ezen kívül tervezünk megnézni egy rendszeres délutáni táncházat egy nem olyan messzi közösségi házban. Szeretnék eljárni velük uszodába, heti egy délelőtt. Mindhármukkal. Kihívás, meglátjuk. Vannak nagyszabású terveink, pl. játszótereket bejárni, és azokról tudósítani - képekkel, beszámolóval. Régebbi ötlet, de még nem kezdtük el. Ezt is tervezetten, heti egy nap játszótér-túra.
M szeret varrni, így hát amikor S-t tornára viszi egy drága anyuka (nagy segítség ez, nem tudnám nélküle megoldani), akkor fogunk rendszeresen ezzel foglalkozni. Vagy más olyasmivel, amiből S önként is kimaradna.

Főzni újabban este szoktam, miután Apa hazaér. Így praktikus, mozgékonyabbak lehetünk délelőttönként.

A heti programtervező, ami a hűtőre kikerül:

"A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket, az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. Ám nem mindig vagyunk szeretetre méltók. Lényeges, hogy ezt meg tudjuk bocsátani önmagunknak, és a többieknek is."

Új életre fel.
Kívánjatok kitartást.

kisKarácsony.

Karácsony volt, csak megtörtént. Nehéz, fáradt lelkű, terhelt Karácsony. A cserépkályha újraépítése miatti keserűséggel kezdődött, aztán az kényszerelköltözéssel járó dolgok - mint utazgatás, otthontalanság érzés - annak ellenére, h nagyon szeretünk ott lenni, ahol voltunk. És hálásan telt az ottlét, kifejezetten. Élveztük a nagyobb teret, több szobát, amerikai konyhás nappalit.
A lehető legjobb dolgunk volt.
Hazaérve kosz, felfordulás. A kályhaépítés miatt, és mert Apa kihasználva az időt, h a család távol - nekiállt régóta halogatott és nagyon szükséges szekrénycseréknek, festéseknek, stb. Miután a végére ért - Karácsony küszöbén - szépséges és boldogságos otthont varázsolt. De míg ide eljutottunk...
Hogy ne legyen annyira egyszerű a romok takarítása, mindenki fogta magát, és lebetegedett. Mindenki - én is. Csakhogy nekem nem lehetett hivatalosan mégsem, hiszen valakinek fognia kellett a hányók fejét, csillpítani a lázat, és önteni a lelket. Ez utóbbi ment legkevésbé. Kifejezetten rosszul ment.
Közbejött egy konfliktus is, ami rettentően megviselt - ezt állt a lelki helyt nem állásom hátterében. Egy házaspár, akiknek az életét régóta kísérjük, idézett elő egy olyan helyzetet, ami terhelően hatott, nagyon. Azon túl, h a konkrét esemény lenyomasztott, elgondolkodtatott az is, miért nem bírok túllépni, miért telepszik ennyire rám. És igen, tanultam magamról, megint. Hála a Minden Titkok Tudójának, akinek fontos vagyok, aki nem szűnik meg tanítani, szabadságra vinni, újra meg újra, még jobban és még jobban.
De nincs megállás, a napok teltek, és elérkezett - a kifáradásba is - az Ünnep. Rend lett, majdnemkész lakás is. Szép, új, meleg. De a lelkemben kavarodás, zűrzavar, kényelmetlenség. És ez ugyebár nem az az időszak, amikor adódna egy kicsi én-idő, magamra figyelés... Helyette kifelé kell fordulni, szeretteket szeretni, sütit sütni és örömködni. Nem ment könnyen, na.

De végül lett kedves ajándék is, egy hirtelen ihlet hozta ötlet - hóember gömb készült:

Az ikeás szekrényünk csomagolásából pedig gyertyatartó:

(S balról a tollas, és mellette M műve)

S még szabadfoglalkozásban egy "indiános képet" is elkészített a Dédinek:

A tollak egy elhasználódott fotós kellék - egy baba angyalszárny újrafelhasználása. Mogyoró a kertből, a hóember teste pedig fehér gyöngy.

Végül mézeskalács is készült, bár nem volt rá reményem, h eljutunk idáig. De lám, mégis. (Egy kedves anyuka, akinek meséltem az idén lehetetlennek tűnő karácsonyi készülődésünkről, megajándékozott minket egy adaggal, ami hihetetlenül jólesett, és meg is nyugtatott, h bárhogy is alakul, nem telik majd mézeskali nélkül az ünnep.)

A Szenteste/délután Anyukámnál telt, mérhetetlen izgalomban az ajándékok átvételéig történő várakozás alig_kibírásával.

Mi másnap ajándékoztunk, bár eddig minden évben hamarabb, mint a Nagycsaládi. Ez most nem jött össze. De sikerült mindnekinek örömet szerezni, a gyerekek egymást is megajándékozták.

M-től saját készítésű társasjátékot kaptam, egy kreatívkodós alkalmon csinálta. 9 fa lapocska, amin áll 8 oszlop. Az oszlopok tetején majmocskák arca, az alján különböző gyümölcsök. Középen gyümölcsök kis, lefelé fordított korongokon. A majmok a kedvenc finomságot keresik, össze kell párosítani őket.

Gyakorlatilag ez egy memóriajáték, csak bonyolítva, mert nem a helyére teszed vissza a megnézett oszlopot, hanem mindig az épp üres fa lapra. Nekem alapból sem megy a memori, szóval ebben esélytelen vagyok. De azért élvezem...!

Több értékes könnyvvel is gazdagodtunk, de azoknak majd szentelek egy külön posztot. Közeleg a vizsga is, mi hetek óta bele sem szagoltunk az ehhez kapcsolódó kötelezőbe, szóval most ez vár ránk. A Nap süt odakint, és ennek örömére családilag kivonulunk diófaleveleket gereblyézni, mert ez jól elmaradt. Alatta biztos kikopott a szépfű már.
Mondjuk itthon sem voltunk. De előtte is elmaradt.
Majd a jó levegő kimossa belőlem a bút. Remélem... :)