ma

"A választás lehetősége azzal a pillanattal kezdődik, amikor az ember meg tudja különböztetni az elméjét és a benne kondicionált mintákat, mert ettől a pillanattól kezdi el élni a jelent. Eddig a pontig öntudatlanságban él."

(Eckhart Tolle)

életakarat

"Az történik, ami megtörténik, s az se ilyen, se olyan, csak az aktuális életakarat terméke. A meggyengült életakaratok minduntalan rajtavesztenek, ahogyan rajtavesztenek azok az emberek, akik félelemből, gyávaságból vagy a gyerekkorukban beléjük vert lelkiismeretfurdalás okán nem mernek semmit sem változtatni az életükön. Rajtavesztesz te is. Nem változtattál és nem változtál."

(Háy János: A mélygarázs) 

E.P. halálára

Esterházy Péter halálára

Az emberi színjáték az isteni színjáték részeként zajlik, beléágyazva, széjjelválaszthatatlanul. A rendezők szét-szétszedik, össze-összerakják ezt a darabot – vagy amit annak gondolnak - tehetségük, szerzett képességeik szerént, s lesz belőle komédia, tragédia, félre taposott cipő. A darabokat pediglen szenvedjük, örvendjük, unjuk együtt mindannyian. Játszunk, játszadozunk, szenvelgünk egymásnak, próbálgatjuk fantáziánkat a makacs valóságon, cserélgetjük szemüvegünket, íróvesszőnkben a ténta színét, s girbegurba sorokban rajzoljuk élettörténeteinket a Kronosz lelkünkbe merített papírjára. S játékunk, szavaink nyomán virágzik vagy hervad az élet, fordul a Fény felé, felragyog vagy hull setét bugyrokba.

A Rendező türelme valahogy kifogyhatatlan. Mosolyog reggel és este, esőben, hóban, menhelyen, kórházi ágyon, temetők árkában. Mosolya ismeri poklainkat, mégsem hervad el. A megértés, az együttérzés árad belőle, azigen mindenestül bukdácsoló mindennapjainkra. Nyújtja felénk a kulcsokat, hogy megnyíljanak bilincseink, melyeket folyamatosan rakunk egymásra, magunkra; romláshoz, pusztuláshoz láncolt napjainkat, életünket megállás nélkül szólítja a szabad, a megújuló, a kifogyhatatlan élet határtalan gyönyörűségére. Mosolya, hívogató szava képes megosztani, hordozni a magunk választotta poklokat is. Örvend velünk, ha előbb szabadulunk, de a halál bilincsének kulcsa is nála van. Ott tartja, mindjárt a semmiből teremtő, újjáteremtő kedve mellett. Ez a titka türelmének, hogy a nekünk adott szabadságtól nem foszt meg bennünket soha, hogy az általunk gyártott bilincseket is leoldja rólunk, ha feléje fordulunk, ha vele akarjuk.

Kedves Péter, ilyen gondolatok leptek meg A megbocsátásról írott soraid nyomán. Kiszeretett Téged földi bilincseidből az Örökkévaló, magába testesített az Irgalom, az Életnek teremtett kötöttségektől mentes csöndes Szellője szárnyára kapott. Szurkolj onnan, ahol vagy, hogy olvasóid – akik tovább bukdácsolnak ideát – soraid segítségével is minél előbb adják meg magukat földi életükben a Titoknak, akit annyit közelítgettél véges lehetőségeink közt, s akihez már hazaértél. Köszönet és hála a Fennvalónak érted, 66 évedért.

Sajgó Szabolcs

(forrás)

halálok

Mi folyik itt...

Elkeserítenek, szomorúságot hoznak és megrémítenek a hírek. Nem szoktam a hírességek halála kapcsán személyes bánatot érezni, de Esterházyt gyászolom, mintha ismertem volna. És igen, amikor olvasod őt - én személy szerint a Fancsikó és Pintát olvastam csak tőle, de azt többször -, olyan, mintha volna hozzá közöd. Ráköszönnél az utcán. Mert megosztott valamit önmagából. Tényleg azt érzem, h kevesebb a világ nélküle.

De ez az élet - meghalunk. Mindenkinek rendelt ideje van. És fáj, és feldolgozhatatlan. De mégis, ez az élet. Ugyanakkor a gyilkolás, az élet agresszív eltiprása mélyről jövő rémületet okoz nekem. Mert a betegség gyilkol, oké, és sokszor mi nevelgetjük magunkban a kórt, ez is igaz... De amikor az ember bántja, kínozza, öli a másik embert. Jeges félelem.

Vezetek egy csoportot facebook-on KonMari témában. A célom, h megismerje ezt a szemléletmódot a kereső. Nekem olyan sokat segített! Aki meg olvasta már a könyvet, az tud inspirálódni, lelkesíteni és lelkesedni. Mivel nem akarom, h elmenjen újabb és újabb tárolási praktikák és sokadik pakolási trükkök irányába - moderálok, és szólok, ha elmenne a téma. Asszertíven, kedvesen - szerintem.
És akkor szembesülök gorombasággal, sértődéssel - nem_megbeszéléssel. Pedig ott vagyok, jelen vagyok, válaszolok, lehet velem beszélni. Elkeserítő - mert belőlünk épül fel a világ, mi vagyunk azok, akik a békét, vagy a háborút csináljuk. Kicsiben is. Nagyban is. Bántó szavakkal, ököllel, fegyverekkel. Kinek mije van.

Szeressünk, mert különben belehalunk - csúnyán, méltatlanul.
Most nem tudok többet írni.

"És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és beléd és belé és belétek.) Reménykedni kell. Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom:, karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs.

Az ember mindig egész."
(E.P.)

a harag, mint a tűz

"A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. A tükör összetört, és darabokban hevert a földön. Ezt a kisfiam tette. Néha a dolgok olyannyira tönkremennek, hogy nem tudjuk őket helyrehozni. Ettől az esettől elállt a lélegzetem. A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. 

Az ajtó akkorát csapódott, hogy a falon lógó, óriási tükör leesett, és a padlón ezer darabra tört szét. Nem szóltam egy szót sem. Felmértem a károkat, vettem egy mély levegőt. Átgondoltam, mit kell tennem: ki kell tennem a kutyát, hogy ne vágja szét a mancsát. A macskát ugyan így a pincébe kell levinnem. 

Kisétáltam a kertbe, és éreztem, ahogy forró könnyek áztatják el lassan az arcomat. Hihetetlen, hogy egyedülálló szülőként mennyire egyedül érzed magad a hasonló helyzetekben. Szomorú, és csalódott voltam. Ez tényleg megtörténik? - kérdeztem magamtól. Igen, ez mind valóság. 

Ahogy ott álltam a kertben, sírást hallottam a fürdőszobából. Sajgott a szíve. Nyilván ő sem számított erre. Ijedt volt, aggódott, és szégyellte magát. Azt mondtam magamnak: Szedd össze magad, ennek a kicsi, törékeny léleknek szüksége van most rád. A legjobb oldaladra van szüksége, a legnagyobb együttérzéssel, ami tőled telik. 

Menj be a lakásba, szedd össze minden bátorságodat, nyisd ki a fürdőszoba ajtaját, nézz annak az embernek a szemébe, akit a világon legjobban szeretsz. A kisfiam rám néz majd, és azt mondja: 

"Anya, én annyira sajnálom, soha többé nem teszek ilyet!"

Öleld át, és éreztesd vele, mennyire fontos számodra, hogy minden rendben lesz. Mondd neki, hogy 'szeretlek, nem lesz semmi baj, túl leszünk rajta'. Menj, és beszélgess vele a haragról, magyarázd el neki, hogy a harag egy nagyon intenzív érzelem, mindenkinek joga van haragudni. Mivel a harag felszítja bennünk a tüzet, akár meg is tisztíthat. Ám le is rombolhat mindent. Nyilván meg fogja érteni. 

Mondd neki, hogy jobb módja is van a harag levezetésének, szóval dolgozzunk rajta együtt. Itt vagyok, hogy segítsek neked. Nem vagy egyedül az érzéseiddel, és a könnyeiddel. Itt vagyunk egymásnak, és most szépen feltakarítunk együtt. 

Felszedtük együtt a darabokat, együtt felsöpörtünk és felporszívóztunk. Mindezt csendben végeztük el. 

Néha a dolgok eltörnek, néha mi törjük el őket. Nem az számít, hogy valami eltörik, hanem hogy hogyan törik el, és miért. Számít egyáltalán, hogyan reagálunk a törésre? Vajon megkapjuk érte a büntetésünket? Vagy esetleg segít nekünk átértékelni a szeretetet, és felkelteni bennünk az együttérzést? Igen! Az utóbbi! Ugyanis az ilyen helyzetekben tanulunk meg igazán szeretni..."
forrás

Kathleen Fleming, blogger

boldogságunk elveszejtődése

A végére értem Az elveszett boldogság nyomábannak, és idejegyzem még azt a néhány gondolatot, amit aláhúzkodtam _szigorúan ceruzával_ a könyvben. Előzményekért katt IDE.

"A boldogság már nem a létezés normális állapota, hanem elérendő cél lesz."

"Van egy alaptétel, amely minden mitológiában közös, nevezetesen, hogy a felhőtlen derű egyszer a birtokunkban volt, és egyszer még újra a miénk lehet."

Na jó, folyt. köv. máskor.
A többi gondolat nagyobb lélegzetvételű, időt kell találjak rá, h idekörmöljem. De konklúzióm, h a könyv jó, olvassátok!

elveszett boldogság

Újra a kezembe került Az elveszett boldogság nyomában. És időm is adódott olvasni, újra. Még csak félúton járok, de ismét értékes gondolatokat adott.
(Régebbi jegyzetek ITT.)

Az intuíciók, megérzések kapcsán - amiket nem feltétlenül veszünk komolyan, vagy kezelünk olyan tisztelettel, mint észbeli döntéseinket - írja, h az idegrendszer cenzor szerepű, nem engedi feldolgozásra az összes észlelt infót, mert egyszerűen túl sok. Viszont vannak helyzetek, amikor előhívhatóak a tudatba. Klasszikus példa erre a hipnózis, amikor az alanyt arra utasítják, h hallja meg, amit lehetetlen távolságból suttognak neki. A hipnotizőr ezzel a "paranccsal" képes megnyitni a hallótávolságot. Az addig észlelt hangok határán túl is tudatba emeli az észlelést. Olvasni emberfeletti erőt tanúsító emberekről, akik általában valamiféle vészhelyzetben válnak képessé arra, amire amúgy soha. Szuperheros előre!
Ez csak érdekes, és lenyűgöző.

A korlátozás viszont akkor is életbe lép, hogyha nyomás helyeződik a személyiségre.
Stabilitásra való hajlamunk elvárja, h tapasztalataink, élményeink feleljenek meg azoknak, amikkel életünk során már találkoztunk. Ha pl. a magány az általános, csecsemőkortól hozott életérzés, akkor a személy tudattalanul is úgy intézi majd az életét, h ezt az állapotot biztosítsa magának.
"Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen nincs min aggodalmaskodni, az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat. Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll, egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a felismerése, amitől leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam, működik, hogy fenntartson valamit, ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet."

A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.
Önmagát betegítő ember, aki az anyai törődést szomjazza. Önmagát elcsúfító, előnytelen külső mögé rejtőző ember, aki saját szerethetetlenségének tudatában taszítani akar.

"A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát." Ez mennyire fontos igazság!

"Amikor a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz, ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz. Amihez viszonyít majd, aminek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak.
Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak mentén stabilizálódik.
(...)
Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott börtönünkben."


Ismét civilizálatlan őslakos barátainkhoz visszatérve, akik között élt egy ideig az írónő, megtudjuk, miképp együttműködőek a törzs kisgyerekei. Mivel kezdettől fogva teljes elfogadásban részesülnek, hozzászoknak, hogy helyesnek, jónak érezzék magukat, már kiskorban. Amikor helytelenítést vált ki egy-egy cselekedete, akkor nem azt érzi, h őt magát ítélik el, hanem el tudja választani a tettét önmaga értékétől. Így motivált az együttműködésre is, mert a törzs az övé, közössége, egységben van velük - nem érzi szükségét, h megvédje magát, vagy bármiképp ellenszegüljön.
Csodálatosan működik az ember, mint "társas lény".


A gyermek kizárólag az anyján keresztül válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette. Amennyiben hiány marad a gyerekben, annak betöltését egész életében keresni fogja. Ez a hiány, ez az igény elapadhatatlan. Küzd a születése jogán őt megillető szeretetért, sokféle módon, bármi áron, mindig.

"Azokban a gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem középpontjában is lenni. Sosem tudják elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljenek valaki karjában, aki megoldja helyettük a problémákat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva óvva legyenek. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a bennük lakozó kisbaba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét."

Hála a Teremtő Istennek, hogy feltételek nélkül, csak önmagadért vágyik Rád, életre szeret, szabadságot ajándékoz, gyógyít.


És még egy fontos gondolat:
Az élet célja maga az élet.

most akarnak jól lenni

Ideidézem egy tanár gondolatait, mert annyira együtt rezdülök vele, nagyon tetszik, amiket ír. Teljes cikk ITT.

"Én úgy nem akarok tanítani, hogy állandóan verekedő gyerekeket kelljen szétszednem, hogy állandóan ordítanom kelljen azért, hogy minimális figyelmet kapjak. Én nem akarom, hogy az életem gyerekek fegyelmezéséről, a velük való hatalmaskodásról szóljon, ne pedig a szelíd együttműködésről. Én így nem akarok dolgozni- csak erre tudtam gondolni minden pillanatban.
(...)

Mikor dolgozom, gyakran figyelem úgy az eseményeket, mintha gyerek lennék én magam is. Ilyenkor azt próbálom elképzelni, hogy amit tanárként teszek, az engem-gyerekként- előre mozdítana, vagy inkább hátráltatna.

Ilyen szemlélettel gyorsan összerakja az ember, hogy az ordibálás és a büntetés cseppet sem motiváló, sőt, kiöli a késztetést az emberből. A beírások szart se érnek, a fekete és piros pont pedig csak azoknak számít, akiknek van esélye jó sok pirosat szerezni. Mivel pedig a pontozás-osztályozás kizárólag tanulmányi eredményekről szól, így azoknak a gyerekeknek, akiknek legnagyobb szüksége lenne arra a bizonyos motivációra, azoknak szinte soha nem jut a jó pontokból. Jut viszont feketéből és rossz jegyekből. A rendszer önmaga dugájába dől.
Nevetségesnek tartom azt is, mikor valami ködös jövőt festünk fel a diákok elé. Mikor azt mondjuk egy gyereknek: Ha majd tanulsz, akkor aztán tűzoltó lehetsz, s katona. Majd akkor jó lesz neked. Ha meg nem, akkor hülye maradsz és oda az életed.

(...) most újra csak azt látom, hogy az egész magyar hozzáállás úgy, ahogy van, el van cseszve. Nem igaz, hogy nem lehet a gyerekekkel együttműködni.

Nem igaz.

Az egész, amit az iskola mond, nem igaz.

Tudod, mi az igaz?

A felnőtt van helyzetben.

Neki van hatalma ahhoz, hogy a dolgokon változtasson. Hatalma van, amit használhat a gyerekek fejlődése érdekében. Nekem tanárként hatalmam van megvédeni őket, hatalmam van a fejlődésüket elősegíteni, hatalmam van segíteni őket. Egy tanár nem egyéb, csupán a kapuőr. Még az sem biztos, hogy nála az igazság. Arra viszont van lehetősége, hogy jó közeget teremtsen és megmutassa a gyereknek, hogy mi minden rejlik benne. Kinyithatja neki az ajtót, amin ő kitekinthet, láthatja a világot, hogy azután döntéseket hozhasson az életét illetően.

Én azt gondolom, a tanároknak az lenne a dolga, hogy szélesre tárják a kaput, és aztán hagyják, hogy a gyerekek elmondják, mit gondolnak arról, amit látnak. Akkor is mondhassák el a véleményüket, ha a tanár világával ellentétes dolgot mondanak.

Ehelyett a magyar iskolarendszer jelenleg egy erőszakszervezet.

Nem a fejlődést szolgálja, hanem arra szakosodott, hogy lenyirbálja a neki nem tetsző ágakat. A gyerekeket lenyomja, megfojtja, és ők az állandó stressz miatt nem működnek. Az értékelési rendszer azoknak kedvez, akik még ágakat sem növesztenek, hanem önmagukat megerőszakolva idomulnak az elvárásokhoz. Aki kilóg, az selejt akkor is, ha közben ő a legtisztább szívű ember a világon.

A gyerekek nincsenek jól a magyar iskolákban, és ez nekem azt mondja, hogy a gyerekek nem azt kapják, amire szükségük van.

Jó lenne megtalálni, mire van szükségük, mi az, ami motiválja őket. Hogyan kapnak tudást ahhoz, hogy végül majd BOLDOG és elégedett felnőttek legyenek (akkor is, ha nem magasan képzettek). Továbbá a gyerekek nem „az életre készülnek”, hanem már itt vannak és élnek. Most élnek. Most akarnak jól lenni. Minden perc, amit rossz érzésekkel töltenek, elfecsérelt, megrontott idő.

Legvégül pedig a tudásnak nem fájdalmas és nehezen megszerezhető dolognak kell lennie.

A tudás öröm, ezért a hozzá vezető utat is örömmel kell kikövezni."

piros virág

Sikeres gyermek

"Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."

(ismeretlen)

ennyi

ha

Ha a gyermek együtt él a kritikával, megtanulja a bírálgatást.

Ha a gyermek együtt él a gyűlölettel, megtanulja a háborúzást.

Ha a gyermek együtt él a félelemmel, megtanulja a szorongást.

Ha a gyermek együtt él a szánalommal, megtanulja az önsajnálatot.

Ha a gyermek együtt él a nevetségességgel, megtanulja a félszegséget.

Ha a gyermek együtt él a szégyennel, megtanulja a bűntudatot.

Ha a gyermek együtt él a megértéssel, megtanulja a türelmet.

Ha a gyermek együtt él a buzdítással, megtanulja a magabiztosságot.

Ha a gyermek együtt él a dicsérettel, megtanulja mások megbecsülését.

Ha a gyermek együtt él a jóváhagyással, megtanulja szeretni magát.

Ha a gyermek együtt él az elfogadással, megtanul szeretetre lelni a világban.

Ha a gyermek együtt él az elismeréssel, megtanulja, hogy céljai legyenek.

Ha a gyermek együtt él az önzetlenséggel, megtanulja a nagylelkűséget.

Ha a gyermek együtt él az őszinteséggel és méltányossággal, megtanul hinni magában és környezetében.

Ha a gyermek együtt él a barátságossággal, megtanulja, hogy a világ olyan hely, ahol jó élni.

Ha a gyermek együtt él a nyugodt derűvel, megtanulja, hogyan találjon lelki békét.

kötődöm

Pakolok, rendszerezek, selejtezek, kidobálok, és ez jó. Közben Norah Jonest hallgatok. KonMari kísért, messze még az út vége.

Újra a kezembe került a "kötődős könyv", Az elveszett boldogság nyomában. Még az előző olvasási lendületben aláhúzogattam benne gondolatokat, amik megfogtak.
(Régebbi jegyzeteimet ITT olvashatjátok.)

Már megint ez az élvezet dolog.
"Mindkét törzs hajlandó volt dolgozni, vagy kereskedni bizonyos ajándékokért, de a hitüket, a hagyományaikat és az életmódjukat a világért sem adták volna fel. Azok, akik szereztek puskát és zseblámpát, örültek volna, ha hozzájutnak lőszerhez, gyutacshoz, és elemekhez is, de annyira nem volt bennük erős a késztetés, hogy olyan munkát végezzenek értük, amit nem élveznek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amit unalmasnak találnak."
Figyelembe véve azt, ahogy ez a nép a munkához hozzáállt - nincs rá külön szavuk sem, ez a mindennapi életük, nem társítanak szenvedést hozzá, ahogyan mi "civilizáltak" tesszük, hanem szeretetből végzik.

Arról a bizonyos belső hangról:
"Ösztönös tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi szolgálja az érdekünket, egyre gyakrabban elnyomja a gyanakvás, miközben a valódi szükségleteink iránt mindig is vaknak bizonyult értelmünk dönti el, hogy mit tegyünk."
"Az elme tudatos részének úgy kéne viselkednie, mint egy jó stratégiai tanácsadónak valaki más háborújában. Amint észreveszi, hogy hibás stratégiát követett, háttérbe kellene vonulnia, ahelyett, hogy még mélyebbre hatolna az idegen területen."
"...visszaállítani azt a velünk született képességünket, hogy azt válasszuk, ami számunkra megfelelő."

És a legfontosabb,
amiben mélységesen hiszek (bár az evolúcióról azért nyitnék vitát),
az a saját lényem szeretete, szeretnivalóságomnak biztos tudata, amit Jean Liedloff úgy ír: az én saját lényegi jóságába vetett hite. Amikor a viselkedést nem ez kondícionálja, akkor ott valami nem úgy történik, ahogy az ki lett számunkra találva. "Ha az ember nincs meggyőződve a saját jóságáról, akkor azt sem tudhatja, hogy mennyit igényelhet kényelemből, biztonságból, segítségből, társakból, szeretetből, barátságból, javakból, örömből és jókedvből. Az, akiben nincs meg ez a tudat, gyakran érzi azt, hogy űr van ott, ahol neki kellene lennie."
Ezt keresztény berkekben szeretik Isten alakú űrnek nevezni, és azt hiszem, mindkét megfogalmazás igaz, és nem is zárja ki egymást. Űr ott, ahol nekem kellene lennem, vagyis rá kellene találnom a csodálatos, egyedi valakire, akinek a létezése ok- és célszerű, és akiért hálát kellene éreznem. Aki szeretve van, aki érték. A Szeretetben találok magamra, Minden Titkok Tudója pedig maga a Szeretet.
"Sok élet megy rá arra, hogy az emberek lényegében saját létezésük bizonyítékát keresik. Az autóversenyzők, a hegymászók, a háborús hősök és más vakmerő egyének, akik rögeszmésen kacérkodnak a halállal, tulajdonképpen csak érzeni akarják, hogy élnek, azáltal, hogy minél közelebbről szembesítik magukat az ellenkezőjével. Ám az önfenntartás ösztönének ilyetén felrázása csak halványan és időlegesen szimulálhatja annak az én-érzetnek egyenletes és meleg áramlatát, aminek a hiányától szenvednek."
Hiszem, hogy a Minden Titkok Tudójának mélységes törődése, Jézus kegyelmi válasza ott a kereszten állítja helyre bennünk a Szeretetet, amiben teremtettünk, és ami az otthonunk. Hiszem, hogy a Teremtőnél senki nem akarja jobban a szeretet szabadságát, az élet erős valóságát számunkra. És Ő a hazatalálás.

A csecsemőgondozás:
"Az elmélet szerint, ha a baba vágyait kielégítik, azzal elkényeztetik. Ha viszont annak ellenében cselekszenek, akkor megszelídítik, szocializálják. (a kedvenc szavam...) Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el.
Közvetlenül a születés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét."
"A várakozásai soha nem lesznek rugalmatlanabbak, mint ekkor."
"Az, hogy miket érez, mielőtt még gondolkodni tudna, nagyon erősen meghatározza azt, hogy miket fog gondolni, mikor a gondolkodás lehetővé válik."
"A legelső, az érzékek által közvetített, születés utáni üzenetek abszolút jellegűek, minősítetlen benoymást adnak a dolgok állásáról, ami semmi egyébhez nem viszonyítható, mint a csecsemő veleszületett elvárásaihoz. Persze az idő múlásához sem viszonyítódik."

"Az ember, aki még adaptívabban reagál saját tapasztalataira, képes megbirkózni a környezetében előadódó olyan variációkkal, melyek egy kevésbé találékony fajnál már a kipusztuláshoz vezettek volna. Ha egy problémával szembesül, széles körből választhat, hogyan reagáljon rá. Egy majomnak viszonylag szűk a mozgástere, amelyen belül reagálni tud egy ingerre, a hangyászsünnek egyáltalán nincs választása, és így, abban a formában, ahogy ő létezik, tévedhetetelen.  Egy majom már követhet el néhány hibát a kontiniuum szemszögéből nézve, ám a legsérülékenyebb az ember, pontosan azért, mert képes választani." A hibázás lehetőségét, a célt eltévesztő válaszreakciót nevezi a keresztény fogalomtár bűnnek. Minél inkább erős marad az emberben az én jóságába vetett hit, annál közelebb marad a tévedhetetlenséghez. "Szeress, és tedd, amit akarsz!" - mondá Szent Ágoston is. De ezt a tudást, hitet erősen befolyásolják a környezet különböző üzenetei. És minél kisebb korban érkezik az üzenet, annál meghatározóbb.

Folyt. köv.

Bocs a kép miatt. Meleg van. Menjetek strandra.

De, ha jobban belegondolunk, még passzol is ide...

minimál befejezés

A végére értem a Minimalistáknak.
Minimalizmusos gondolatokról már írtam ITT, és KonMariról is, aki elindított ezen az úton, ITT.

Szóval. Értékteremtés. Többet alkotni, kevesebbet fogyasztani.

"Volt ez a gimnáziumi barátom. A szülei szigorú szabályok szerint nevelték, és tinédzserként ezek a szabályok őrültségnek tűntek. Például, ha egy napnál tovább a földön hagyta a ruháit, az anyja kidobta. Különösen szigorúnak hangzik, nem? Talán az volt. De tudják mit? Nem hagyta a földön a ruháit, miután a kedvenc farmerja a kukában kötött ki. Mi lenne, ha ugyanezt tennénk ez életünkkel? Mi lenne, ha felelősséget vállalnánk a saját szabályaink betartásáért? Az életünk amúgy is csak szabályokból áll. Azonban a szabályaink nagy többsége nincs a segítségünkre. Ha lesz egymillió dollárom, akkor végre boldog lehetek. Ha előléptetnek, akkor keményebben fogok dolgozni. Ha valaki nem kedvel, akkor megsértődöm. A 'mi lenne, ha' típusú szabályaink csak gyengítenek bennünket. Talán itt az ideje, hogy új szabályokat hozzunk. Még ma. És hasznos szabályokat. Szabályokat, amelyek hosszú távon segítik a fejlődésünket, mint például: Ha ma felébredek, boldog lehetek. Ha ma edzek, akkor magabiztosabb leszek. Ha ma a szeretteimmel vagyok, értelme lesz a napomnak. Ha ma kilépek a komfortzónámból, akkor fejlődni fogok. "

Fegyelmezetten dolgozni.
Elszántan tanulni.
Elképesztő mértékben fejlődni.

Elengedés.
Önelfogadás.
Felelősségvállalás.

Adakozás. Önkéntesség. Mert néha Neked van szükséged rá, nem is a másiknak.

Napi 20 perc elmelomtalanítás. Vagyis csend és befelé figyelés.

"Végső soron akkor érhetünk célba, ha az álmaink keresztülverekedték magukat a múlt félelmein."
"Ami ma újnak, izgalmasnak vagy ijesztőnek tűnik, az hamarosan a mindennapi életünk megszokott részeként rutinná válik. Amikor ez bekövetkezik, feltétlen tovább kell lépnünk a következő (...) élményre, ha szeretnénk továbbfejlődni.Fejlődés nélkül az emberek elsorvadnak: elpazarolják a tartalékaikat, majd legbelül meghalnak. Éppen ezért új utakat (...) kell találnunk, hogy fejlődjünk, és hogy legyőzhessük friss félelmeinket." 

a szunnyadó szépség

"Mindannyian szeretnénk valamivé válni. Ergo, ahhoz, hogy az az író legyek, aki lenni szeretnék, meg kell találnom a módját annak, hogy az aprólékos munkát szórakoztatóvá tegyem, hogy a feladatokat az eredménytől függetlenül mindennap elvégezzem és megtaláljam a hétköznapi dolgokban szunnyadó szépséget."

(Joshua Fields Millburn: Minimalisták)

új név

Amikor félek, a Minden Titkok Tudója halkan lép hozzám. Megérint, alig érezhetően. Mint a lágy szellő. A fülembe suttog. És akkor meglátom, erővel - mi az igazság, és mi a hazugság. 
Sohase menj abba az irányba, amerre a félelem lökne. Mert az Erő, a Szeretet, és a Józanság az, Aki vezet. 

"Az apja viszont Benjáminnak nevezte."
(1Móz 35:18)

'Amikor az emberek címkéket aggatnak rád, ezek miatt talán összezsugorodsz, ahelyett, hogy növekednél a benned lévő lehetőségek elérésére. Isten azonban, aki Jákobnak új identitást adott, neked is tud adni. Küzdesz a régi nevekkel, amelyeken szólítottak, vagy a magadról alkotott régi képpel kínlódsz? Semmi sem fog változni az életedben, amíg a gondolkodásmódodat meg nem változtatod.
Jákob felesége, Ráhel meghalt a pusztában, nem sokkal azután, hogy fia megszületett. Halála előtt a gyermeket Benóninak nevezte el, ami az jelenti "fájdalmam fia". Amikor azonban a bába átadta a gyermeket Jákobnak, ő így szólt: "Ne hívják őt Benóninak, fájdalmam fiának, hanem nevezzék Benjaminnak, jobb kezem hatalmam fiának!" Szerinted melyik név maradt fenn? Benjámin!
Halld meg: az vagy, akinek Isten mond.
Nem az, akinek az emberek tartanak. Ha nem Isten adta neked azt a nevet, akkor nem az a te neved. Csak azt hidd el, amit Isten mond rólad.
Jákobnál jobban senki nem értette meg a névcsere erejét. Jákob, a csaló, Isten jelenlétében új nevet kapott: Izrael, Isten harcosa (1Móz 32:28). Krisztus megtöri minden rád akaszkodott negatív dolog hatalmát. Szent vagy, nem bűnös, győztes vagy, nem vesztes.'

"A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja." 
(Jel2:17) 

házi a nyárra

forrás

A 33 éves Cata hét éve tanít, a listát pedig a nyár varázsa szülte. Minden évben csodálatos és különleges pillanatként tekint a nyárra, szerinte ilyenkor lehet igazán mélyen megérteni mindazt, amit év közben tanultak. Ő maga is nagyon megélte nyarait fiatalként. Ez az időszak mindig tele volt sporttal, úszással, szerelmekkel, táncolással és álmodozással.

1. Egy reggel sétálj el a tengerpartra teljesen egyedül!

Nézd ahogy a napfény tükröződik a vízen, és gondolj azokra a dolgokra, amiket a legjobban szeretsz az életedben, légy boldog.

2. Próbálj meg használni néhány olyan új szót, amit közösen tanultunk idén!

Minél több dolgot tudsz kimondani, annál több mindenre tudsz gondolni. És minél több dologra tudsz gondolni, annál szabadabb leszel.

3. Olvass annyit, amennyit csak tudsz!

De ne azért, mert kell. Hanem mert a nyarak kalandokat és álmokat inspirálnak, ha olvasol, úgy fogod érezni magad, mint a fecskék repülés közben. Olvass, mert ez a lázadás legjobb elérhető formája a számodra (Ha tanács kell, hogy mit olvass, keress meg).

4. Kerüld azokat a dolgokat, helyzeteket és embereket, amiktől rosszul vagy üresnek érzed magad!

Olyan helyzeteket és baráti társaságot keress, ami többé tesz téged, akik megértenek téged és akik elfogadnak, úgy, ahogy vagy.

5. Ha szomorú vagy, vagy félsz, ne aggódj!

A nyár, mint minden csodás dolog, összezavarhatja az ember lelkét. Vezess naplót arról, hogyan érzed magad. (Szeptemberben ha gondolod, elolvashatjuk együtt.)

6. Táncolj, szégyentelenül!

Akár egy közeli táncklubban, akár egyedül a szobádban. A nyár a táncolásé, és bolondság lenne ezt kihagyni.

7. Legalább egyszer nézd meg a napfelkeltét!

Maradj csöndben és lélegezz. Csukd be a szemed, légy hálás.

8. Sportolj sokat!

9. Ha valaki elbűvöl, mondd meg neki, annyira őszintén, amennyire csak tudod!

Nem számít, ha nem érti meg. Ha nem értik meg, nincs jelentősége, különben pedig 2015 nyara arany időszak lesz nektek. (Ha ez nem működik, térj vissza a nyolcas pontra)

10. Nézd át jegyzeteidet az óráinkról!

Hasonlístd össze mindazt amit olvastunk és tanultunk mindazzal, ami történt veled.

11. Légy boldog akár a napsütés, és megszelídíthetetlenen, akár a tenger!

12. Ne káromkodj!

Mindig légy udvarias és kedves.

13. Nézz filmeket szívszorító párbeszédekkel!

(Ha lehet, akkor angolul), hogy javítsd a nyelvi tudásod és képességed az álmodásra. Ne érjen véget a film az utolsó képkockával, éld át újra, amikor éled és tapasztalod a nyaradat.

14. Forró nyári éjszakákon álmodj arról, milyennek kéne lennie az életednek!

A nyár folyamán törekedj mindig arra, hogy elkerüld a feladást, és tégy meg mindent, hogy kövesdhesd az álmaid.

15. Légy jó!

legszebb és legnehezebb

"Megszelídül az ember, ha gyereke születik. Rájössz, hogy nem halhatsz meg. Élned kell a miatt a kicsi valami miatt, amit létrehoztál. Ugyanakkor semmi nem döbbent rá jobban a halandóságodra, mint az, ha gyereked születik. A jövőt ő jelenti,... nem te. És megérted - ilyenkor érted meg igazán -, hogy az életed véges. Az élet túszul ejtett. Nem halhatsz meg, ugyanakkor tudod, hogy meg fogsz halni. Mindig azt gondoltam. az ember a saját anyjától tanulja meg, hogyan kell anyának lenni. De nem igaz. A gyerekedtől. A gyerekedtől tanulod meg, hogyan legyél anya. Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré. Nincs még egy olyan kötelék, mint amely egy anyát köt össze a gyermekével. Semmi nem tudja hangosabban megénekeltetni a szívedet, vagy megremegtetni a térdedet." ~Tony Parson

Alfie Kohn: Jutalom által büntetve

Rábukkantam egy érdekes íróra, érdekes gondolatokkal. Alfie Kohn. Nincs még tőle könyvem, de a neten ITT fedeztem fel egy összefoglalót a jutalmazás témakörében megfogalmazott gondolatairól.

Idejegyzetelek néhány fontosat:

Az a módszer, amelyet gyerekeink nevelésénél, hallgatóink oktatásánál és munkatársaink vezetésénél használunk, az alábbi öt szóban összefoglalható: "Tedd ezt, és azt kapod". Olyan csábításokkal veszünk rá embereket, hogy óhajainknak megfelelően viselkedjenek, mint édességek, érdemjegyek, díjak és jutalmak, ami hasonló ahhoz, ahogyan a család kutyáját neveljük. (...) hosszú távon azonban, mindig kudarcot vall, sőt, maradandó károkat okoz. A munkakörnyezet és az oktatási intézmények mindaddig egyre elviselhetetlenebbek, sőt, kegyetlenebbek lesznek, amíg nem tudunk elszakadni egy olyan viselkedéstudománytól, amelyet laborban, állatokon fejlesztettek ki (B. F. Skinner, 1904-1990, amerikai pszichológus és viselkedéskutató, behaviorizmus).

Minél gyakrabban és intenzívebben próbálunk embereket mesterséges ösztönzőkkel motiválni, annál inkább el fogják veszíteni az érdeklődésüket az iránt, amire motiválni szeretnénk őket. A jutalmazás a játékot munkává, a munkát pedig robottá változtatja.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy érdekel minket, hogy van-e kilátás jutalomra, az azt jelenti, hogy a tevékenység maga iránt már nem érdeklődünk. 

Egy idősebb urat, a környékbeli gyerekek egy bandája, nap, mint nap gúnyol. Hogy véget vessen ennek a zaklatásnak, az idősebb úr kialakít egy stratégiát. Másnap magához hívja a gyerekbandát és 1 frankot ígér mindenkinek, aki a következő napon is gúnyolni fogja. A gyerekek nem akarják elszalasztani ezt a frankot, így következő nap megismétlik a zaklatást és megkapják a pénzt. Ekkor viszont az idősebb úr közli, hogy következő nap minden gyereknek csak 50 Rappent tud adni. A gyerekek következő nap is jönnek és megkapják a megígért 50 Rappent. Ekkor viszont, közli velük az úr, hogy következő nap már csak 5 Rappent fog adni gyerekenként. A gyerekek csalódottan így reagálnak: "5 Rappen, hiszen ez semmi. Felejtsd el.". Így a gyerekek végképp elvesztik érdeklődésüket kezdeti mulatságuk iránt.

"Tedd ezt, és azt kapod" következménye az, hogy az emberek érdeklődése az "ezt"-től az "azt" felé fordul.

Definíciószerűen, azt mondhatnánk, hogy semmi nincs, ami az embert motiválhatná. Sok lehetőség akad, amivel rá lehet venni egy embert, hogy tegyen meg valamit. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy az illető ember ezt teljes szívéből szeretné is megtenni. 

Az ember kizárólag belülről motiválható lényként születik. Ennek ellentéte a külső motiváció, amely a feladatra nem végcélként, hanem feltételként tekint, amely a jutalom megszerzésének vagy a büntetés elkerülésének eszköze.

A jutalmak és a büntetések, a cukros kenyér és a korbács nem valódi ellentétek. Ezek csak ugyanazon érmének a két oldala, amely érme értéke csekély. A jutalmak és a büntetések a manipuláció eszközei, és a manipuláció önkényes dolog. Ha az ember nem kapja meg a várt jutalmat, azt büntetésként fogja érzékelni.

- A jutalmak rontják a kapcsolatokat. (!!!) A jutalmak által ösztönzött munkatársak nem fognak támogatást keresni, akkor sem, ha sürgős szükségük lenne rá. El fogják rejteni a problémákat, hogy a feljebbvalójuk előtt kompetensnek tűnjenek fel, vagy meg fogják próbálni bókokkal kivívni a rokonszenvét.

- A jutalmak nem számolnak az okokkal, a viselkedés mögötti miértekkel, hisz engedelmességre bírhatják az embereket.

- A jutalmazás csökkenti a kockázatvállalási hajlandóságot. Ha embereknek jutalmat ajánlunk fel, akkor megpróbálnak minden olyasmit elkerülni, ami veszélybe sodorná, hogy hozzájussanak ahhoz.

Képesek-e a jutalmak motiválni az embereket: hogyne, a jutalmak motiválnak. Arra motiválják az embereket, hogy jutalmakat kapjanak.

Nincs erősebb motiváló tényező, mint lelkesedéssel csinálni valamit és büszkeséget érezni a célul kitűzött eredmény felett. Ahogyan egy eredményes futballedző megfogalmazta: "A büszkeség a leghatékonyabb motiváló tényező".

Még sosem volt arra szükség, hogy egy apa arra motiválja a gyerekét, hogy két lábon, felegyenesedve járjon, vagy két keréken guruljon a biciklin. A gyerekben veleszületett motiváció él erre. Az élethez, valamint annak minden lehetséges módon való hangsúlyozásához a motiváció az emberi lét alkotórésze. Ez az, amit a pszichológusok belső vagy belülről eredő motivációnak neveznek.

Mindazt, ami az ember figyelmét el tudja terelni munkájának tárgyáról, külső, a személyen kívülről eredő motivációnak nevezik. Döntő jelentőségű az a megállapítás, hogy a kétféle motiváció kölcsönösen kizárja egymást. A külső motiváció elfojtja a belső motivációt. (Edward Deci)

Mivel magyarázható ez? Amint embereknek jutalmat helyezünk kilátásba munkájukért, ezt ők szabadságuk korlátozásaként fogják megélni, annak a szabadságnak a korlátozásaként, hogy szabadon dönthessenek a tevékenység végrehajtásának módjáról. Ezt felügyeletként fogják értékelni, és elvesztik az érdeklődésüket iránta. A jutalom által a tevékenység veszít vonzerejéből. A következő benyomás furakszik be az érintett tudatába: "Ha meg kell, hogy vesztegessenek, hogy megcsináljak valamely munkát, akkor ez a munka bizonyára kevéssé érdekes, vagy olyasvalami, amit nem szívesen csinálok."

Ha a jutalmaknak semmi hatásuk, akkor mihez kezdjünk?

Alfie Kohn javaslata szerint, fizessük meg rendesen és fair módon a vezetőket és a munkatársakat, aztán pedig tegyünk meg minden elképzelhetőt annak érdekében, hogy zavartalanul koncentrálhassanak a munkájukra. 

Choice (választás): a munkatársaknak legyen lehetőségük részt venni annak megvitatásában és eldöntésében, hogy hogyan kell elvégezniük munkájukat.

Collaboration (együttműködés): minden munkatársat támogasson egy olyan team közössége, amelyben képzettsége, tapasztalata, kreativitása és alkotó ereje zavartalanul ki tud bontakozni.

Content (tartalom): a munkatársak tudjanak azonosulni a feladat céljával és tartalmával.

„To do a good job, people need a good job to do.”, azaz:"Adj az embereknek jó munkát, hogy jó munkát végezzenek!"

IDÉZET VÉGE

Mondanom sem kell, a tanulásirányítás és gyereknevelés szempontjából erősen megfontolandó gondolatok.

A világ iskoláztatása - A fehér ember utolsó terhe

Hatásvadász, de mindenképp elgondolkodtató.

a munka nemesít

A bizonyos kötődős könyvben (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) lenyűgöző és megszégyenítő az indiánok munkához való hozzáállása.

Ott kezdődik, hogy nincs szavuk a munkára. Megnevezik a tevékenységeket, de gyűjtőfogalom nincs, mert nem különböztetik meg az időtöltés egyéb formáitól. Nem társítanak szenvedést hozzá, szeretetből végzik, amit kell. Mi arra vagyunk kondícionálva, vagy szocializálva, hogy rosszul kell éreznünk magunkat, ha izzadunk valamin, ha küzdelemmel jár, ha "munka". Ők szeretik használni az erejüket, a testük adottságait, természetesen, akár nevetve fogadják a munkavégzés során adódó sebeket, horzsolásokat. Nem fecsérelnek energiát a munkához általunk már társított feszültségekre. Élvezik egymás társaságát cipekedés, vízhordás közben - ez nem munka, ez az életük, és élni jó. Nem méregetik egymás teljesítményét, így nem is kell bizonyítaniuk, hogy milyen jól csinálják. Nem sietnek végezni, hogy túl legyenek rajta, nem zavarja őket az idő "fecsérlése" egy szükséglet kielégítésére.

És nincsenek elvárásokkal.

Ez utóbbiról egy döbbenetes történet, amikor egy kis indián fiút a városba vittek, ott nevelkedett, majd felnőttként tért vissza a törzséhez. Feleségül vett egy törzsbéli lányt, született egy kislánya. Nem szeretett dolgozni. Így a szomszédja által termesztett zöldségeket, gyümölcsöket, és a szomszédja halait ette ő és a családja. A szomszédot ez nem zavarta, ő szerette mindezek csinálni, szívesen adott is, még csak azt sem várta el, h a fiú segítsen nekik. Ez a felállás mindenkinek megfelelt. És nem is a szomszéd miatt változott meg a helyzet. A "városi fiú" idővel el-elment a többi férfival halászni. Azután nekilátott, h kertet készítsen, ahol termeszthet. Szomszédja mindenben örömmel segítette.
Ez a fiú öt évig semmit nem tett keresztbe, ami az ő és a családja életéről való gondoskodást jelentette volna. Ez alatt az idő alatt ezt senki_nem_is_várta_el tőle. Senki nem nézett rá rossz szemmel. És ő - szabad lett arra, hogy élvezettel dolgozni kezdjen, ugyanolyan szabadon, mint bármely más törzsbélije. Az egész törzs megkönnyebbült - de nem azért, mert zavarta volna őket a "léhűtő". Hanem mert a vége felé ez a fiú egyre ingerültebb lett. Míg csak el nem kezdte a munkát. "Szeretett volna saját kertet, csak még maga sem tudta!" - ezt mondta róla a szomszédja, és rendkívül mulatságosnak találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.

Más gondolatok is forognak bennem a könyvből, úgyhogy jövök még Jean-nal, nem ússzátok meg.