cikk ITT
És: ne kezdjük a kémiát és a fizikát molekuláris, atomi magyarázatokkal, azzal kellene kezdenünk például, hogy miért lesz világosabb a tea, ha citromot csöppentünk bele? Réges-régen természettudományt kellene tanítanunk, vagyis összevonva fizikát, kémiát, biológiát, és az egyszerű elemi jelenségeken szemléltetve őket.
Ne tévedjünk: a magyar egész napos iskola nem egész napos iskola. Egész napos iskola van, csak nagyon drága kiépíteni. Ha kiépül, a maga sportpályáival, uszodájával, éttermeivel, pihenőszobájával, könyvtárával stb., akkor persze jól működik.
„Anyuka! Ferikével még gyakorolni kell otthon az „m” betűt!” Én, az anya, ez esetben hazavonszolom Ferikémet egy-két TESCO-n, Auchanon keresztül, leültetem, és míg egyik kezemmel a vacsorát kavargatom, másikkal a szennyest szórom a mosógépbe, és harmadik fejemmel visszafordulok és kissé már spannolt állapotban így szólok: „Ferike! Még egy ilyen »m« betű és az egész oldalt ki fogom tépni!” És kissé utálom Ferikét. Ferike is kicsit utál engem és nagyon utálja az írást és az „m” betűt.
Vigyázat! Tudnunk kell, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora!
Az első három perc: "úristen, ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!" A második három perc: "a gyerekem nemcsak buta, jellemtelen is!" „– Zsófikám! Mit csinálsz, mialatt én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek! – Figyelsz? Még hazudsz is? Hát nem a kenyérgalacsint gyurbikálod az asztal alatt, hogy majd megveszek belé?” – stb. A harmadik három perc: "ez a gyerek engem nem szeret! Ezt eddig nem vettem észre…" A tizedik percben üvöltök, a gyerek sír. Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó gyerek, jó szülő és jó kapcsolat esetén.
De továbblépek: kevesen tudják, hogy mint az Európai Unió többi országában, így Magyarországon sincs iskolába járási kötelezettség! Csak tankötelezettség van. A szülő döntheti el, hogy iskolába járjon-e a gyerek, vagy otthon tanuljon, amiről időnként számot ad. Tévedés, hogy az igazgató joga eldönteni, hogy lehet-e a gyerek magántanuló! Ha a gyerek nem veszélyeztetett, ha rendszeresen jár számot adni tudásáról, nem tagadhatja meg a magántanulói státust! Ha a gyerek magántanuló, esetleg a szülő összeáll más szülőkkel és felfogadnak egy tanító nénit, aki a tapasztalatok szerint egyharmadnyi idő alatt tanítja meg az iskolai tananyagot, mint ahogy ez az iskolában történik, és általában szorongás nélkül.
Mert a mai magyarországi iskola nem a gyerekekhez, nem testi és lelki szükségleteikhez, nem életkori sajátosságaikhoz szabott. Elundorítja őket a tanulástól, ahelyett, hogy rávezetné a világ és az emberi jelenség érdekességére.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vekerdy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vekerdy. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. november 9., vasárnap
2014. április 24., csütörtök
éljünk úgy, mintha normálisak lennénk
Egy hiperjó interjú Vekerdyvel!
Muszáj kijegyzetelnem belőle néhány gondolatot, de azért csak olvassátok el a cikket!
A kérdés az, arról van-e szó, hogy legyél, aki vagy, a demokráciák alapaxiómája szerint bontsd ki individualitásodat, vagy legyél akivé én akarlak tenni, amely a diktatúrák alapaxiómája. Szülői létünkben ebbe az alaphelyzetbe botlunk bele. És igen, szülőként meg kell ismernem a gyerekemet, hogy jól tudjak vele együtt élni. Nem egyből, mert az lehetetlen, de erre törekszem.
Ha ordítanom kell, ordítok, nem szabályozom magam elvi okokból. Van, hogy a szobájába kergetem, előfordul, hogy rácsapok. Ha később ezt rossz néven veszem magamtól, azt mondom a gyerekemnek: ez nagy marhaság volt.
A gyerekek önmagukkal szemben rendkívül tapintatosak, csak annyit kérdeznek, amennyit tudni akarnak, és mi annyira válaszolunk. Remélhetőleg mi nem jövünk zavarba, és tudunk normálisan beszélgetni.
Kétlem, hogy az átlagos hivatali pályafutás az emberi maximum, amire törekednünk kellene.
Siker az, ha viszonylag kiegyensúlyozottan tudok élni, ha kibírom önmagamat, nem leszek magamtól depressziós, a családom sem lesz tőlem, és én sem a családomtól. Ezek valódi sikerek az életben.
Létezik-e egy érzelmi közeg, amely megtart minket, van-e egy ember, aki megadja nekünk a napi egy simogatást? Mi megadjuk-e valakinek a napi egy simogatást, ami nélkülözhetetlen a többé-kevésbé kiegyensúlyozott élethez? Egyáltalán kibontakozik-e az érzelmi intelligenciánk, ami nélkülözhetetlen a sikeres élethez?
Mit jelent az érzelmi biztonság?
Azt, hogy tudom, szeretnek otthon, s én is tudok szeretni, mert kialakult az érzelmi kommunikációra való képességem. Sokat játszottam szabadon, sok mesét hallgattam, az iskolában pedig rengeteg művészettel foglalkoztam.
De az, hogy leosztályozom a gyerek rajzát ahelyett, hogy a szemét nyitogatnám, vagy dolgozatot írunk Beethovenből, nem művészet.
A házi feladat értelmetlen dolog, gyakorolni az iskolában kell, délelőtt, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb. A házi feladatról jeles kutatók mutatták ki, hogy értelmetlen, az eminens könnyedén megoldja, őt nem fejleszti, a többi diák meg lemásolja szünetben az eminenstől.
A kritika nem fejleszt, a kritika öl.
Muszáj kijegyzetelnem belőle néhány gondolatot, de azért csak olvassátok el a cikket!
A kérdés az, arról van-e szó, hogy legyél, aki vagy, a demokráciák alapaxiómája szerint bontsd ki individualitásodat, vagy legyél akivé én akarlak tenni, amely a diktatúrák alapaxiómája. Szülői létünkben ebbe az alaphelyzetbe botlunk bele. És igen, szülőként meg kell ismernem a gyerekemet, hogy jól tudjak vele együtt élni. Nem egyből, mert az lehetetlen, de erre törekszem.
Ha ordítanom kell, ordítok, nem szabályozom magam elvi okokból. Van, hogy a szobájába kergetem, előfordul, hogy rácsapok. Ha később ezt rossz néven veszem magamtól, azt mondom a gyerekemnek: ez nagy marhaság volt.
A gyerekek önmagukkal szemben rendkívül tapintatosak, csak annyit kérdeznek, amennyit tudni akarnak, és mi annyira válaszolunk. Remélhetőleg mi nem jövünk zavarba, és tudunk normálisan beszélgetni.
Kétlem, hogy az átlagos hivatali pályafutás az emberi maximum, amire törekednünk kellene.
Siker az, ha viszonylag kiegyensúlyozottan tudok élni, ha kibírom önmagamat, nem leszek magamtól depressziós, a családom sem lesz tőlem, és én sem a családomtól. Ezek valódi sikerek az életben.
Létezik-e egy érzelmi közeg, amely megtart minket, van-e egy ember, aki megadja nekünk a napi egy simogatást? Mi megadjuk-e valakinek a napi egy simogatást, ami nélkülözhetetlen a többé-kevésbé kiegyensúlyozott élethez? Egyáltalán kibontakozik-e az érzelmi intelligenciánk, ami nélkülözhetetlen a sikeres élethez?
Mit jelent az érzelmi biztonság?
Azt, hogy tudom, szeretnek otthon, s én is tudok szeretni, mert kialakult az érzelmi kommunikációra való képességem. Sokat játszottam szabadon, sok mesét hallgattam, az iskolában pedig rengeteg művészettel foglalkoztam.
De az, hogy leosztályozom a gyerek rajzát ahelyett, hogy a szemét nyitogatnám, vagy dolgozatot írunk Beethovenből, nem művészet.
A házi feladat értelmetlen dolog, gyakorolni az iskolában kell, délelőtt, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb. A házi feladatról jeles kutatók mutatták ki, hogy értelmetlen, az eminens könnyedén megoldja, őt nem fejleszti, a többi diák meg lemásolja szünetben az eminenstől.
A kritika nem fejleszt, a kritika öl.
2013. november 13., szerda
cikk
Egy érdekes cikk, interjú Feldmár Andrással.
Ilyeneket ír, hogy:
Magyarországon borzasztóan bánnak az emberek egymással. Ráadásul itt egyenesen vezető pozícióba rakják azokat, akik rosszul bánnak másokkal. Mintha az itt élők kifejezetten kérnék, hogy bánjanak rosszul velük.
Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar.
Attól féltem, hogy nem felelek meg a szerepnek. Hogy megbüntetnek. Hogy otthagynak. Minden gyerek attól fél, hogy ha rossz, otthagyják vagy megbüntetik. Most már, ha mondjuk, itt hagysz, akkor örülök neki. Ha próbálnál megbüntetni, akkor elszaladok vagy megverlek.
A legtöbb szülő olyan, mint egy filmrendező. Van egy film, van egy gyereksztár, és az utóbbit állandóan b*szogatni kell, hogy játssza a „jó gyereket”. A gyerek ilyenkor elég reménytelennek látja az életet, mert senkit nem érdekel, milyen is ő maga. Egy gyerek mindig örül, ha tudja, számíthat a szüleire. Vekerdy Tamás mondta nemrég egy közös nyilvános beszélgetésünkön (és mélyen egyetértettem vele): a szülő dolga az, hogy a gyerek cinkosa legyen, soha ne vegyen fel pozíciót ellene. Soha ne legyen például az iskola cinkosa. Én azt mondtam a gyerekeimnek, ha nem tetszik az iskola, találunk másikat. Ha egy másik országba kell mennünk, akkor elmegyünk. Ha magántanuló akarsz lenni, az leszel, ha az iskola és közted nem jó a kapcsolat, az nem a te hibád.
Az a legrosszabb, ha azt mondjuk, azt sugalljuk: „hát fiam, ez egy szar hely, de én is szar helyem dolgozom, ez van, meg kell szokni, a szar helyzetekben neked kell alkalmazkodnod”. Ezt én nem akarom mondani a fiamnak. Engedelmességre akarjuk tanítani a gyerekeket. Én soha nem tenném.
Így lesz az iskolából börtön. A szülők beadják a gyereket a börtönbe, hiszen nekik is börtön a munkahelyük. Az iskola előkészíti a mai gyerekeket, hogy majd könnyen tudjanak dolgozni az akkori börtönökben.
Általában azok a gyerekek lopnak, akiknek a szülei féltek, hogy a gyerek lopni fog. Azok a gyerekek lesznek szexuálisan kicsapongók, akiknek a szülei ettől féltek. A gyerek megvalósítja a szülők félelmét. És egyre rosszabb lesz a helyzet, mert meg kell büntetni a gyereket a tetteiért. És ezekben a körökben elvész a valódi kapcsolat. Amíg van kapcsolatom a gyerekkel, nem kellenek a szabályok. Azt mondom neki: „ne csináld, mert ez nekem rosszul esik!”. A gyerek megérti. De hülyeség rászólni, hogy „most már menj aludni, mert holnap iskola, fáradt leszel!”. Na és? Ha azt mondom a tini gyereknek, hogy „kérlek, este 10-re legkésőbb legyél otthon, mert izgulok érted, és ha késnél, akkor telefonálj!”, akkor ez még a kapcsolaton belül van. De ahol már merev szabályok vannak, megette a fene.
Ilyeneket ír, hogy:
Magyarországon borzasztóan bánnak az emberek egymással. Ráadásul itt egyenesen vezető pozícióba rakják azokat, akik rosszul bánnak másokkal. Mintha az itt élők kifejezetten kérnék, hogy bánjanak rosszul velük.
Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar.
Attól féltem, hogy nem felelek meg a szerepnek. Hogy megbüntetnek. Hogy otthagynak. Minden gyerek attól fél, hogy ha rossz, otthagyják vagy megbüntetik. Most már, ha mondjuk, itt hagysz, akkor örülök neki. Ha próbálnál megbüntetni, akkor elszaladok vagy megverlek.
A legtöbb szülő olyan, mint egy filmrendező. Van egy film, van egy gyereksztár, és az utóbbit állandóan b*szogatni kell, hogy játssza a „jó gyereket”. A gyerek ilyenkor elég reménytelennek látja az életet, mert senkit nem érdekel, milyen is ő maga. Egy gyerek mindig örül, ha tudja, számíthat a szüleire. Vekerdy Tamás mondta nemrég egy közös nyilvános beszélgetésünkön (és mélyen egyetértettem vele): a szülő dolga az, hogy a gyerek cinkosa legyen, soha ne vegyen fel pozíciót ellene. Soha ne legyen például az iskola cinkosa. Én azt mondtam a gyerekeimnek, ha nem tetszik az iskola, találunk másikat. Ha egy másik országba kell mennünk, akkor elmegyünk. Ha magántanuló akarsz lenni, az leszel, ha az iskola és közted nem jó a kapcsolat, az nem a te hibád.
Az a legrosszabb, ha azt mondjuk, azt sugalljuk: „hát fiam, ez egy szar hely, de én is szar helyem dolgozom, ez van, meg kell szokni, a szar helyzetekben neked kell alkalmazkodnod”. Ezt én nem akarom mondani a fiamnak. Engedelmességre akarjuk tanítani a gyerekeket. Én soha nem tenném.
Így lesz az iskolából börtön. A szülők beadják a gyereket a börtönbe, hiszen nekik is börtön a munkahelyük. Az iskola előkészíti a mai gyerekeket, hogy majd könnyen tudjanak dolgozni az akkori börtönökben.
Általában azok a gyerekek lopnak, akiknek a szülei féltek, hogy a gyerek lopni fog. Azok a gyerekek lesznek szexuálisan kicsapongók, akiknek a szülei ettől féltek. A gyerek megvalósítja a szülők félelmét. És egyre rosszabb lesz a helyzet, mert meg kell büntetni a gyereket a tetteiért. És ezekben a körökben elvész a valódi kapcsolat. Amíg van kapcsolatom a gyerekkel, nem kellenek a szabályok. Azt mondom neki: „ne csináld, mert ez nekem rosszul esik!”. A gyerek megérti. De hülyeség rászólni, hogy „most már menj aludni, mert holnap iskola, fáradt leszel!”. Na és? Ha azt mondom a tini gyereknek, hogy „kérlek, este 10-re legkésőbb legyél otthon, mert izgulok érted, és ha késnél, akkor telefonálj!”, akkor ez még a kapcsolaton belül van. De ahol már merev szabályok vannak, megette a fene.
2013. október 10., csütörtök
nincs is
"Azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek. Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is."
(Vekerdy Tamás)
(Vekerdy Tamás)
2013. március 28., csütörtök
könyvek és gondolatok
Könyvtárban voltam, kivételesen egyedül, mert sürgetett a határidő, vissza kellett vinni már könyveket, és egy ügyintézés kapcsán útba ejtettem. Kivettem egy újabb Fésűs Éva mesekönyvet, változatlanul azt mondom, szuper.
"Szürkeanyu felkiáltott:
-Jaj, fiacskám! Hiszen, ha megfordultál, ami jobbra volt, az bal oldalra esett… és ami balra, az jobb felé került! Lám, lám milyen csacska nyulacska vagy!
Itt felemelte az államat és a szemembe nézett:
– Csak a jó meg a rossz nem változik, akármerre fordulunk is."
Amit régóta szerettem volna megismerni, a Pötty könyv, most ezt is hazahoztam.
A kezembe akadt egy Vekerdy is. Olvasni kezdtem a buszon, és nem bírom letenni. Együtt rezgek vele, elgondolkodtat, megdobogtatja a szívemet, és néha meg is fájdítja.
Szeretnék kijegyzetelni, magamnak is megőrizni néhány gondolatot belőle.
Vekerdy Tamás:
Az óvoda és az első iskolai évek - a pszichológus szemével
Az oktatási rendszer sajátos hierarchizáltsága folytán a köztudatban a nevelés értéktelenebb, mint az oktatás. Az óvónő kevesebbet ér, mint a tanító, az általános iskolai tanító kevesebbet ér, mint a középiskolai tanár, stb. Pedig minél kisebb gyerekkel foglalkozó pedagóguról van szó, annál intenzívebb a nevelési feladat, ami kevésbé mérhető ugyan látványosan, de annál intenzívebb a hatása.
1964 - Glenn Doman, amerikai idegsebész könyve: How to teach your baby to read? Azt állítja, a korai olvasás növeli az intelligenciát, a gondolkodási képességet, a tehetséget. Hamarosan utána kimutatják, h ez nincs így, de máris elkezdődik az ovik iskolásítása...
A óvodás korú kisgyerek elsősorban utánzással tanul, utánzásos játékban, és effajta tanulásának motivációját emocionális késztetések adják.
"Akárkit, akármire, bármelyik életkorban meg lehet tanítani." (Bruner), de minek? Amire megtanítottuk - iskolás értelemben, verbális, kognitív, emlékezeti teljesítmény értelmében - csak rövid, átmeneti időre emeli a gyerek mentális színvonalát, később bizonyítottan visszaesés következik be. A nagycsoportosok kognitív érettsége elérheti az iskolaérettségi szintet, mégsem tekinthetőek iskolaérettnek. (Sokkal inkább 7-8 éves korra.) A túl korai tudatosítás káros következményekkel jár.
Az óvodás korú gyerek agyának aránylagos oxigénszükséglete sokszorosa a felnőttének, ehhez az oxigénmennyiséghez csak napi 4-5 óra, szabad levegőn történő mozgásos játékkal jut.
Nagy az alvásigényük is - nem elegendő alvással a látszólagos alvásigény csökken, míg a nyugtalanságuk nő.
Rajztanítás óvodáskorban életkori sajátosságoknak megfelelően:
- szabad és spontán rajztevékenység, "fejből"
- utánzási mintát adjon a nevelő a különböző anyagok használatára, lehetővé téve a gyerek által kitalált másféle felhasználást is
- akkor (és csak akkor), ha a gyerek segítséget kér, segíteni neki, de nem korrigálva ("én így csinálnám" = mintakövetés)
Ki a jó óvónő?
Nem mérhető objektív módon az alkalmasság, de felismerhető. Elsősorban személyiség, mintsem verbalizálható tudás kérdése.
Helytelen óvodavezetői intézkedések:
- Nincs beszoktatás.
"Könnyebben szokik be." Igen, látszólag, de elkerülhetetlenül traumatizálódik.
- Viszonylag korai időpontra be kell érnie mindenkinek, az elkéső szülők megrovásban részesülnek. Általános érv: közös reggeli az oviban.
Hátrány: ébresztett kisgyerek kialvatlan. Ha módja lenne a gyereknek, h felébredés után, nyugodtan, otthoni körben reggelizzen, akkor sem teheti meg ezt a család. Pedig az ilyen "haszontalan együttlét" kiemelt lélektani fontosságú, a legtöbb családban a közös étkezések hiánya egyenlővé válik a családi intimitás hiányával.
- Nem vihet be magával játékot.
Ezek a játékok, tárgyak a szülőt, az otthont helyettesítik.
A mesemesélés szerepe:
A mese világképet ad.
Míg a gyerekek körül élő felnőttek akarva-akaratlanul a legtöbbször azt szuggerálják, hogy a világban minden rendben van, csak az a baj, h a gyerek még kicsi, ügyetlen - azért fél éjszaka elaludni, azért rántja magára az abroszt -, addig a mesék közlik a gyerekkel, h a világban van rossz. S ez nem egyszer nagyon nagy erejű. De legyőzhető. S éppen a legkisebb, akire senki sem gondol, akinek még egy normális kardja sincs, ő képes megküzdeni a gonosszal, és kiszabadítani a királylányt.
A mese teljes világképet ad, a kisgyerek számára egyedül felfogható, képi, szimbolikus nyelven.
Ellenérv szokott lenni, h szorongást kelt a gyerekben a mese, a sárkányokkal, boszorkányokkal, stb.
A kisgyerek szorong, mert minden, amit nem értünk, szorongással tölt el, és ő még sok mindent nem ért az őt körülvevő világból. A mese visszaigazolja ezt a meglévő szorongást - tudom, h szorongsz, hiszen a világban valóban sok van, ami szorongató, de a hős megküzd ezekkel, mert mindez legyőzhető.
Ezenkívül, a gyerekekben nagy indulatok tombolnak, nem egyszer gyilkos indulatok Pl. testvérének azt mondja, "kidoblak a kukába"- nem jó letiltani ezt, mert az indulat, szorongás csak nő. Legtöbbször feltámasztó, jóvátevő gondolatok követik ezt, mert bűntudat ébred. Mindezt is képes oldani a mese. Hiszen azt mondja, igen, van a világban gyilkos indulat, nem csak te vagy ilyen szörnyeteg, és feloldás is van. A mesében vágyak teljesülnek, csodák, átváltozások által, az egyetlen lehetséges gyerekkori világmagyarázat mentén.
A mese elaborációra (pszichikus feszültségek képi feldolgozására), befelé figyelésre tanít. A gyerek ugyanis, míg hallgatja a mesét és látszólag a semmibe réved, belső képet készít, fantáziájában látja, amit hall - és ez feszültségoldó hatású. Ez az igazi olvasóvá nevelés kezdete.
Óriási a képigénye, ezért tapad le a tv elé, de a kívülről érkező kép feldolgozhatatlan pótlék csupán számára, a belső képkészítési tevékenységet megbénítja. (Ugyanakkor egy-egy gondosan kidolgozott képi illusztráció megindíthatja a gyermek képteremtő tevékenységét!)
Akinek rendszeresen, vagyis minden nap mesélnek otthon, másfél évvel előzheti meg a nyelvi fejlettsége a mesét nem vagy alig hallgató társait. Agressziószintjük lényegesen alacsonyabb, és a kisgyerekkori elaborációs tapasztalatok segítenek még a pubertáskoron átnyúlóan is az identitás megőrzésében.
"Szürkeanyu felkiáltott:
-Jaj, fiacskám! Hiszen, ha megfordultál, ami jobbra volt, az bal oldalra esett… és ami balra, az jobb felé került! Lám, lám milyen csacska nyulacska vagy!
Itt felemelte az államat és a szemembe nézett:
– Csak a jó meg a rossz nem változik, akármerre fordulunk is."
Amit régóta szerettem volna megismerni, a Pötty könyv, most ezt is hazahoztam.
A kezembe akadt egy Vekerdy is. Olvasni kezdtem a buszon, és nem bírom letenni. Együtt rezgek vele, elgondolkodtat, megdobogtatja a szívemet, és néha meg is fájdítja.
Szeretnék kijegyzetelni, magamnak is megőrizni néhány gondolatot belőle.
Vekerdy Tamás: Az óvoda és az első iskolai évek - a pszichológus szemével
Az oktatási rendszer sajátos hierarchizáltsága folytán a köztudatban a nevelés értéktelenebb, mint az oktatás. Az óvónő kevesebbet ér, mint a tanító, az általános iskolai tanító kevesebbet ér, mint a középiskolai tanár, stb. Pedig minél kisebb gyerekkel foglalkozó pedagóguról van szó, annál intenzívebb a nevelési feladat, ami kevésbé mérhető ugyan látványosan, de annál intenzívebb a hatása.
1964 - Glenn Doman, amerikai idegsebész könyve: How to teach your baby to read? Azt állítja, a korai olvasás növeli az intelligenciát, a gondolkodási képességet, a tehetséget. Hamarosan utána kimutatják, h ez nincs így, de máris elkezdődik az ovik iskolásítása...
A óvodás korú kisgyerek elsősorban utánzással tanul, utánzásos játékban, és effajta tanulásának motivációját emocionális késztetések adják.
"Akárkit, akármire, bármelyik életkorban meg lehet tanítani." (Bruner), de minek? Amire megtanítottuk - iskolás értelemben, verbális, kognitív, emlékezeti teljesítmény értelmében - csak rövid, átmeneti időre emeli a gyerek mentális színvonalát, később bizonyítottan visszaesés következik be. A nagycsoportosok kognitív érettsége elérheti az iskolaérettségi szintet, mégsem tekinthetőek iskolaérettnek. (Sokkal inkább 7-8 éves korra.) A túl korai tudatosítás káros következményekkel jár.
Az óvodás korú gyerek agyának aránylagos oxigénszükséglete sokszorosa a felnőttének, ehhez az oxigénmennyiséghez csak napi 4-5 óra, szabad levegőn történő mozgásos játékkal jut.
Nagy az alvásigényük is - nem elegendő alvással a látszólagos alvásigény csökken, míg a nyugtalanságuk nő.
Rajztanítás óvodáskorban életkori sajátosságoknak megfelelően:
- szabad és spontán rajztevékenység, "fejből"
- utánzási mintát adjon a nevelő a különböző anyagok használatára, lehetővé téve a gyerek által kitalált másféle felhasználást is
- akkor (és csak akkor), ha a gyerek segítséget kér, segíteni neki, de nem korrigálva ("én így csinálnám" = mintakövetés)
Ki a jó óvónő?
Nem mérhető objektív módon az alkalmasság, de felismerhető. Elsősorban személyiség, mintsem verbalizálható tudás kérdése.
Helytelen óvodavezetői intézkedések:
- Nincs beszoktatás.
"Könnyebben szokik be." Igen, látszólag, de elkerülhetetlenül traumatizálódik.
- Viszonylag korai időpontra be kell érnie mindenkinek, az elkéső szülők megrovásban részesülnek. Általános érv: közös reggeli az oviban.
Hátrány: ébresztett kisgyerek kialvatlan. Ha módja lenne a gyereknek, h felébredés után, nyugodtan, otthoni körben reggelizzen, akkor sem teheti meg ezt a család. Pedig az ilyen "haszontalan együttlét" kiemelt lélektani fontosságú, a legtöbb családban a közös étkezések hiánya egyenlővé válik a családi intimitás hiányával.
- Nem vihet be magával játékot.
Ezek a játékok, tárgyak a szülőt, az otthont helyettesítik.
A mesemesélés szerepe:
A mese világképet ad.
Míg a gyerekek körül élő felnőttek akarva-akaratlanul a legtöbbször azt szuggerálják, hogy a világban minden rendben van, csak az a baj, h a gyerek még kicsi, ügyetlen - azért fél éjszaka elaludni, azért rántja magára az abroszt -, addig a mesék közlik a gyerekkel, h a világban van rossz. S ez nem egyszer nagyon nagy erejű. De legyőzhető. S éppen a legkisebb, akire senki sem gondol, akinek még egy normális kardja sincs, ő képes megküzdeni a gonosszal, és kiszabadítani a királylányt.
A mese teljes világképet ad, a kisgyerek számára egyedül felfogható, képi, szimbolikus nyelven.
Ellenérv szokott lenni, h szorongást kelt a gyerekben a mese, a sárkányokkal, boszorkányokkal, stb.
A kisgyerek szorong, mert minden, amit nem értünk, szorongással tölt el, és ő még sok mindent nem ért az őt körülvevő világból. A mese visszaigazolja ezt a meglévő szorongást - tudom, h szorongsz, hiszen a világban valóban sok van, ami szorongató, de a hős megküzd ezekkel, mert mindez legyőzhető.
Ezenkívül, a gyerekekben nagy indulatok tombolnak, nem egyszer gyilkos indulatok Pl. testvérének azt mondja, "kidoblak a kukába"- nem jó letiltani ezt, mert az indulat, szorongás csak nő. Legtöbbször feltámasztó, jóvátevő gondolatok követik ezt, mert bűntudat ébred. Mindezt is képes oldani a mese. Hiszen azt mondja, igen, van a világban gyilkos indulat, nem csak te vagy ilyen szörnyeteg, és feloldás is van. A mesében vágyak teljesülnek, csodák, átváltozások által, az egyetlen lehetséges gyerekkori világmagyarázat mentén.
A mese elaborációra (pszichikus feszültségek képi feldolgozására), befelé figyelésre tanít. A gyerek ugyanis, míg hallgatja a mesét és látszólag a semmibe réved, belső képet készít, fantáziájában látja, amit hall - és ez feszültségoldó hatású. Ez az igazi olvasóvá nevelés kezdete.
Óriási a képigénye, ezért tapad le a tv elé, de a kívülről érkező kép feldolgozhatatlan pótlék csupán számára, a belső képkészítési tevékenységet megbénítja. (Ugyanakkor egy-egy gondosan kidolgozott képi illusztráció megindíthatja a gyermek képteremtő tevékenységét!)
Akinek rendszeresen, vagyis minden nap mesélnek otthon, másfél évvel előzheti meg a nyelvi fejlettsége a mesét nem vagy alig hallgató társait. Agressziószintjük lényegesen alacsonyabb, és a kisgyerekkori elaborációs tapasztalatok segítenek még a pubertáskoron átnyúlóan is az identitás megőrzésében.
folyt.köv.
2013. január 25., péntek
magántanulói státusz - fejlemények
Voltunk a közeli iskolában, végigültük a szülőit, abban a nyugalomban, h otthon szeretnénk oktatni.
Az igazgató nénivel beszéltünk személyesen az esemény végén, aki először nem nagyon tudta hova tenni a dolgot, de a pedagógusi múltam megnyugtatta. Alapvetően úgy tűnt, nyitott a dologra. Utánanéz a jogszabályoknak, és jövő héten visszatérünk rá.
"A szülők mennyire sodródnak el az aktuális divatáramlatokkal, vagy mennyire tudnak nyugodtak maradni, és megbízni a saját ösztönös megérzéseikben? Fontos kérdés a gyerek életútja szempontjából! Az anyák, ha elengedik magukat, akkor általában megérzik, hogy az ő gyerekük számára mi a fontos – de a mai világ szorongást kelt az anyában, és nem engedi neki, hogy rábocsátkozzon a minden emberben ott futó mély áramlatokra. Ha rá merjük bízni magunkat a megérzéseinkre, anyai ösztöneinkre, jobban fogjuk tudni, hogy mi kell a gyereknek, mi kell ENNEK a gyereknek – mert ő persze ezt jelzi, sokszor nagyon is erőteljesen! Ez látszólag a világ tendenciáival szemben álló szükséglet is lehet, mégis jobb a gyereknek szükséges dolgokat onnan, a szülői ösztön mélységeiből kihalászni, mint rohanva követni a mindig új divatokat."
Dr. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság
Az igazgató nénivel beszéltünk személyesen az esemény végén, aki először nem nagyon tudta hova tenni a dolgot, de a pedagógusi múltam megnyugtatta. Alapvetően úgy tűnt, nyitott a dologra. Utánanéz a jogszabályoknak, és jövő héten visszatérünk rá.
"A szülők mennyire sodródnak el az aktuális divatáramlatokkal, vagy mennyire tudnak nyugodtak maradni, és megbízni a saját ösztönös megérzéseikben? Fontos kérdés a gyerek életútja szempontjából! Az anyák, ha elengedik magukat, akkor általában megérzik, hogy az ő gyerekük számára mi a fontos – de a mai világ szorongást kelt az anyában, és nem engedi neki, hogy rábocsátkozzon a minden emberben ott futó mély áramlatokra. Ha rá merjük bízni magunkat a megérzéseinkre, anyai ösztöneinkre, jobban fogjuk tudni, hogy mi kell a gyereknek, mi kell ENNEK a gyereknek – mert ő persze ezt jelzi, sokszor nagyon is erőteljesen! Ez látszólag a világ tendenciáival szemben álló szükséglet is lehet, mégis jobb a gyereknek szükséges dolgokat onnan, a szülői ösztön mélységeiből kihalászni, mint rohanva követni a mindig új divatokat."
Dr. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság
2013. január 23., szerda
vekerdy
"A kisgyerek alaphangulata -ha nem beteg- a derű. A gyerek -ha egyébként testi és lelki értelemben biztonságban van- ameddig nem "tanítom" és nem "fejlesztem", addig jól érzi magát. Szabadon játszik, rohan, mint egy örökmozgó. Abban a pillanatban, mihelyt iskolásan (skolasztikus-pedagógiával) kezdem fejleszteni, mihelyt korrigálni kezdem - az endorfintermelés csökken! Lehervad a mosoly, és megjelenik az unatkozó, üveges, befelé menekülő tekintet ...vagyis a pedagógiailag fejlesztett kisgyerek természetes fejlődése leáll! Azonban a szabadon hagyott kisgyerek fejlődése töretlen. Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék!" (Vekerdy Tamás)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)