B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. május 28., csütörtök

Muzzy love

Úgy gondoltam, az angolt biztos nem én fogom tanítani. Elég a többi mindenféle, az angollal foglalkozzon más. M járt is néhány hónapig egy tanárnőhöz, tanulgatott, de valahogy nem volt összhangban a hölggyel, egyre kevésbé ment szívesen, így végül abbahagytuk.

Aztán - terveimet kersztülhúzván - J ajánlására felfedeztem Muzzy-t! Illetve újrafelfedeztem, merthogy gyerekkoromban már találkoztunk.

Lesson 1.:


Innen letölthető a munkafüzet, de mivel színes nyomtatónk nincs, és az az én nagy bajom, szerencsém, a helyzet, hogy furcsa mód kedvemet lelem abban, h munkafüzetet kreáljak, így ez lett az első részhez M füzetkéje:














Azért ha valakinél hever használatlanul egy Muzzy tankönyv, vagy munkafüzet, örömmel átvennénk! Ha ki van töltve, az se baj. Köszi.

élménybiológia


2015. május 26., kedd

mulatságok

Eljöttek hozzánk a barátaink, akik szintén otthon tanulnak, háromgyerekesen, otthondolgozósan, szintén, szintén. És annyira kedvesek a szívünknek, hogy nagyon. Öröm volt együtt lenni, jót tett, helyre is rázott egy kicsit. Rengetegsokat beszélgettünk, bár lehetett volna még többet! A gyerekek élvezték egymás társaságát, játszottak, rollereztek, köveket gyűjtöttek és törtek, aztán este a konyhában - hálózsákokban, bunkerezve, mesét és vicceket mesélve aludtak el. 
(Szolgálati közlemény: itt maradt A zöld, rövidujjú pólója, meg egy törülköző. Így hát muszáj gyorsan újra találkoznunk. :))



Az esős idő okán első közös napunkon az Elevenparkba mentünk el, ami sajnos sok-sok más családnak is jó ötletnek tűnt aznapra, de az irtózatos tömeg alapvetően csak minket, felnőtteket zavart. A kölkök kivörösödve, leizzadva, boldogan élvezték ki a hely adottságait - értsd ezalatt a trambulint, óriás csúszdákat, dodzsemet, a felfújt, gigant, ugrálható mindenfélét... Amik azért tényleg elég tutik, ITT megtekinthető. De szerintem csak hétköznap délelőtt szabad odamenni. (Akkor még az sem ciki, ha Te is ugrálsz a trambulinban - nem a gyerekektől veszed el a helyet, nincs olyan tömeg...)

Voltunk a Csodák Palotájában, az tényleg egy irtó jó hely, csupa-csupa érdekes és táblákon jól elmagyarázott, kipróbálható jelenséggel. Hogy a fényképezőt nem vittem, na az kár.
A jegy árában fizikabemutató is benne van, látványos kísérleteket néztünk a mágnesességgel, az árammal, az égéssel kapcsolatban. Hogy miért nem láttam én iskolai éveim alatt soha, egyetlen érdekes és érthetően elmagyarázott kísérletet sem...? Lehet, h nem gondolnám ősellenségemnek a fizikát, ha mások, másként mutatják be nekem, miről is szól ez a tantárgy. Zárójel bezárva. Ez különben is egy késeigyermekkori traumám, de erről majd talán egyszer.

A levegő, ágyú jellegű hordóból "kilőve", füsttel láthatóvá téve (telefonocskával felvéve):


Itt meg (a rakéta működése kapcsán, amit szintén szemléltetett a bácsi) alkohol gőze meggyújtva:


Nem tudom beforgatni, ilyen bénán vettem fel.

Egy önként jelentkezőt (aki nem M volt, pedig rettentően jelentkezett) beültetett a kísérletvezető egy forgószékbe, két kezébe súlyzót adott, és forgás közben hol ki kellett nyújtania a karját, eltartva magától a súlyokat, hol visszahúzni a mellkasához. Nagyon látványosan változott a két helyzetben a forgási sebesség. Attól függően ugye, hogy a forgástengelyhez közel van a tömeg - akkor gyors, vagy messzebb - akkor lassúbb. M mondta, h amikor a peonza pörög, akkor is ez van, mert ahogy lassul, úgy ki is dől. Nekem ilyen fizika korrepetálás kéne, komolyan. Vágyom megvilágosodásokra ezen a "mumus" területen.

Előtte való napokban egy másik kedves jóbarát időzött nálunk, vele elturistáskodtunk a Kossuth térre. Olyan szépen felújították, hogy csuda. Tetszik. És József Attila is jó helyre került.


Gazdag hétvége volt. Az Élet mégis szép.

2015. május 23., szombat

minimál lételemzés

Valamikor ITT , vagy még korábban, régebben kezdődött. 

Sokat gondolkozom, mondhatni, túl sokat is. Rágódóm. Tele vagyok bizonytalansággal, kérdésekkel. Óriási káosszal. Néha elég jól elvagyok ezekkel a terhekkel együtt, máskor annyira lenyom, h mozdulni sem bírok. Lebénít.

De most fény gyúlt az alagút végén.

Olvasom a Minimalisták c. könyvet, KonMari után megfelelő folytatás. Felfrissíti bennem, ami már Marinál is megragadott - hogy mik is a fontosak nekem. Erről szól a lomtalanítás, erről szól a rendrakás. 

"...fegyelem kell, és az, hogy fontossági sorrendet állítsak fel. Valódi fontossági sorrendet, ami nem azonos a kamuzással. Lehet, h az írás kimondottan fontos volt számomra a húszas éveimben - végső soron tényleg nagyon, nagyon szerettem volna csinálni -, de sohasem élvezett igazi prioritást. A napi darálás valósága azt jelenti, hogy a hétköznapi feladatok felemésztik az idő nagy részét. E-maileket nézni. Az interneten téblábolni. Tévét nézni. Jelentéseket írni. Ezen tevékenységek élveznek elsőbbséget.
Mindig is azt vallottam, hogy a prioritásaim borzasztó fontos tevékenységek. Például az, hogy együtt legyek a családommal, hogy eddzek, vagy hogy elég időt szakítsak arra, hogy egyedül legyek és írjak. De nem így van. Amíg ezeket az elfoglaltságokat nem helyezem a fontossági sorrend legelejére, amíg ezek nem válnak hétköznapi rutinná, addig az életemben nem ezek lesznek a valódi prioritások.
Ez mától meg fog változni. A prioritásaim azok a dolgok lesznek, amelyeket mindennap csinálok, az apró feladatok, amelyek előrelendítik a másodperc-, és percmutatókat az órán. Ezek a napi erőfeszítések lesznek az igazi kötelességeim. Minden más egyszerűen másodlagos."   

Ahogy utaztunk családilag az autóban - akkor volt lehetőségem olvasni - elgondolkodtam a prioritásaimon. Mivel is töltöm a napjaim. És mire is vágynék most, ebben a percben. Rendkívül nem vagyok rá büszke, de az ugrott be, h szenvedhetnénk most egy aprócska autóbalesetet, de mindenképpen úgy, h csak én sérüljek meg. Speciel én ültem hátul, középen, és pont nem voltam bekötve, szóval mondjuk én kirepülnék előre az szélvédőn, a többieket megóvná a biztonsági öv. Hm. Engem kórházba kellene szállítani, és kapnék 1-2 hónap kényszerpihenőt... Na, kellemes vágykép, mi? Azért én is megdöbbentettem magamat. Komolyan, erre vágyom? Azért ez durva. Mehetek terápiába...
De az a nagy szerencsém, h a legjobb terapeutám van, aki rögtön vezetett is tovább. A Minden Titkok Tudója segített felnyitni a szemem. Őszintén ki kellett mondanom, csapdában érzem magam. Le vagyok merülve, bár ez nem feltétlenül látszik rajtam a hétköznapokban. Csinálom, amit kell. De aki mondjuk végigkísérné egy napomat - például a gyerekeim...-, látná, hogy a tűrésküszöböm minimálisra csökkent, a türelmem körülbelül megszűnt, konfliktuskezelési képességem mintha sose lett volna. Irtó hamar kiakadok, napjában ezerszer, és a lehető legrosszabb módokon reagálok. Tanítani lehetne - elrettentő példaként. 

A Férjjel való beszélgetésben - szenvedésben a gyerekeken, önmagamon, hogy nevelek, hogyan kéne, satöbbi, satöbbi - hangzott el a gondolat, h valójában mind önközpontúan működünk, mind azon vagyunk, ami nekünk jó
Később, a minimalista életcélkeresés és életátgondolás kapcsán újra elgondolkoztatott ez a dolog. Keresni, h nekem mi a jó, és erre törekedni, rossz volna?
Már kapirgáltuk ezt a témát egyszer egy Nagy Családi Megbeszélés alkalmával. De most máshogy látom. 
Nem, nem hiszem, h ez önzés, vagyis nem a szó negatív értelmezésében. Hiszem, h Isten Tiszta Szelleme él bennem. És vagyok. Hibázom, igen. De bízhatok magamban. Nem tudok jól lenni a szeretteim kárára. 
Viszont be kell látnom, h megváltoztatni csak magamat tudom. Megint oda jutottam, h mindenféle kívülről jövő, és belülről nyomó elvárásnak próbáltam megfelelni, és közben régen nem élveztem a saját életemet. 

Megőrjít, és begolyózok attól, hogy megpróbálom kitalálni, kinek mi lenne jó. Meg hasznos. Meg optimális. Hogy mit tehetek azért, hogy a gyerekeim így vagy úgy működjenek. Nem, ez egy téves út. Magamért vagyok elsődlegesen felelős. Félre ne értsetek. Felelős vagyok a gyerekeimért, és ezzel nagyon is tisztában vagyok. (Megtehetném, hogy lerázom ennek a felelősségnek nagy részét, és átruházom egy intézményre, más, kompetensnek ítélt felnőttekre. Ez is egy lehetőségem lehet.) De most, jelen élethelyzetemben be kell látnom, hogy a saját helyem megtalálása hozhat megoldást. Nekem kell szeretnem az életemet, hogy a gyerekeim helyét is újra megtaláljam benne.

Bárhogyan is döntök, döntünk az életünk további folyásáról, akár iskolázás-nemiskolázás, vagy bármi kapcsán, ha én nem tudom élvezni, az csak bizonytalanságot, kétséget, csupa rosszat üzen a gyerekeknek. És bárhogy választunk, ha élvezni tudom, akkor az nekik is megerősítés. 

Hogyha nekik a legjobbra törekszem, magamnak miért nem keresem azt? Hogyha nekik élmény alapú tanulást, lelkesedést kívánok, akkor magamnak miért nem adom meg ezt? Miért gebedek bele, hogy őket kiszolgáljam, ha közben mártírnak érzem magam? Miért nem bízom bennük jobban? Miért nem engedem meg magamnak, hogy én is éljem a saját életemet - mellettük, velük együtt?
André Stern példaképe (a saját gyermeke. És) - az édesapja. Mert önmaga volt, lelkesen tette, amit szeret, és abban jó volt. És ezzel nem azt a vágyat táplálta, h a fia hasonlítani akarjon hozzá. Hanem - hogy ő is élvezze azt, aki ő. Valósítsa meg önmagát, hogy ezt az elcsépelt kifejezést használjam. 
Példa vagyok. 
Hogyan ébreszthetsz lelkesedést a gyermekedben? Légy lelkes! 

Azt tegyem, amit szeretek. Vagy szeressem azt, amit teszek. Így, vagy úgy, de ez terv. Haloványka, óvatos, de terv.


"Tudom, hogy kudarcot vallhatok, de időről időre mindannyiunknak el kell buknia - ki kell derítenünk, hogy mi nem működik, ahhoz, hogy felismerjük, mi működik." 
(Joshua Fields Millburn: Minimalisták)

Csodálatos, hogy amikor nem vagy a saját utadon, mekkora pofonokat kapsz.
A többi néma csend.

2015. május 21., csütörtök

2015. május 20., szerda

a kölkék

Olyan nagyok már. És olyan szépek.


S-en az új szuperhős frizura, M az én gyerekkori szoknyámban billeg.




"Minden, ami a testtel, a ruhával, az élettel
kapcsolatos, minden, ami szerelmünk közös
gyümölcseivel kapcsolatos, akiket annyit
adtunk át kézből kézbe, hogy szinte

szédítő játékká nőtte ki magát a dolog.


Adom, kapd el, cipőt húzz rá, kabátba
bújtasd, ennie, innia adj, védd a világ ellen,

mutogasd neki a világot, hadd csodálja,

veszélyes tárgyaktól tartsd távol, autó
elé ne lépjen, fának ne ütközzön, pocsolyába
ne hasaljon, kést ne fogjon kezébe,
követ ne hajítson mások felé, gépek
belsejébe ne nyúlkáljon, de ismerje meg
a követ, fát, papírt, vasat, jeget, földet, növényt,
mindent, ami megtapogatható, megszagolható,
tönkre nem tehető, szájba nem vehető."

(Lackfi János: Összhang)

2015. május 18., hétfő

ajicsomi és gyerekkorom emlékei

Gyerekkori ismerőssel futottam össze a minap az utcán, és tudtam meg, h férjhez megy egy másik gyerekkori ismerős - kedves barátnőm, akivel az évek során elszakadtunk egymástól, de meghatározó szereplője volt az életemnek. Hamar alkottam neki egy kis meglepetést, amit el is küldtem az összefutós ismerőssel az esküvőre.


forrás
(Fekete-fehér, csíkos csomagolópapír ITT!
Fekete-fehér, szívecskés csomagolópapír ITT!)

Ilyen erősen nosztalgikus hangulatban el kell, h meséljem, a nyarak hogyan teltek, amikor gyerek voltam.

Sződligeten volt a nagyszüleimnek egy telke, kicsi faházzal, nagy, burjánzó kerttel, pingpong asztallal, sárgabarackfával, málnabokrokkal, közeli erdővel, patakkal, Dunával - és, ami a legfontosabb: gyerekszomszédsággal! Ha mindannyian együtt voltunk, a szomszédok, a szomszédok szomszédja, az unokatestvér, az ő barátaik, a barátok unokatestvérei, meg a húgom és én, a mi unokatestvérünk... voltunk vagy tizennégyen. Tuti kis csapat. Fiúk-lányok, kisebbek-nagyobbak, és a nagy szabadság!

Sződliget csendes kis hely volt, biciklivel körbe tudtuk szinte járni. A faluba feltekerni negyed órába sem telt, a vonatállomáshoz mondjuk húsz perc. A miénk volt minden! És várt a rengeteg kaland! A szomszédék óriás nagy nyárfája, ami hajóként funkcionált, mindenkinek a maga emeletével, a potyautas alul, a kapitány legfölül, biztosan még mindig látszik a törzsébe vésett jelem, és még nagy szélviharban sem akartunk lejönni onnan. A fenyőerdő, ahol bunkert lehetett építeni, őrhellyel, az őrszem a bagoly hangját utánozva jelzett, ha jön valaki gyanús alak. A kis patak, ahova elbicajoztunk rendszeresen, jéghideg vizével, az ötcentis "vízeséssel", rákokkal, és a híddal, ami alá beálltunk, ha jött a vonat, és sikítottunk. A Duna, irtó erős sodrásával, építettük a partján sárból, meg kövekből a várat, és akkor még jókat fürödhettünk is benne.
Készítettünk "Sződligeti Híradót" a felvevős magnóval, éjszakába nyúlóan kártyapartiztunk, vagy játszottuk a 'Ki az úr a tengeren?'-t. És a közös családi szalonnasütések.
Nagyapám az olimpia évében Sződligeti Olimpiát szervezett nekünk, komoly versenyszámokkal, mint pl. lassú biciklizési verseny, levélfelismerés, távolugrás...

És ami talán a legmeghatározóbb: a színdarabok. Egy mesekazetta a magnóban, hol az Óz a csodák csodája, hol a Pinokkió, vagy a Minden egér szereti a sajtot. Komoly próbák, készültünk, jelmezek, színpadkép részletesen megtervezve, profin. A mesekazetta ment, mi tátogtunk, és úgy adtuk elő a "darabot" a lelkes rokonságból álló közönségnek. Általában én voltam a rendező. Szigorú, maximalista. Én legalábbis így emlékszem... És utólag visszanézve a videófelvételt, tényleg jók voltunk! :)
Annyi, annyi kedves emlék. És a szabadság, ami áthatotta ezeket a nyarakat.

Valószínűleg ezért sem éreztem érvnek, amikor valaki azt mondta, hát szegény otthontanuló gyerek kimarad az osztálykirándulásokból, pedig azok milyen bulik. Nekem a gyerekkorom örömei ezekhez a nyarakhoz köthetők. Az iskolai közeghez kevésbé. Onnan is vannak szép emlékek, kirándulások, erdei táborok. De ezerszer gazdagabbak ezek a sződligeti nyarak. Kimondhatatlanul hálás vagyok értük. A nagyszüleimnek, akik minden buliban benne voltak - nagyapámnak, aki fáradhatatlanul azon volt, h mi jól érezzük magunkat, vitt strandra, kirándulni, teniszezni, szervezte az olimpiát... nagyanyámnak, aki minden reggel bundáskenyérrel, és minden este tejbegrízzel kedveskedett nekünk, és sosem tudtuk megunni. A barátoknak, akikkel folyton együtt lehetett lógni, már kora reggel jöttek, mi még pizsiben, és sötétedésig, vagy még tovább el sem szakadtunk, néha persze egymásnál is kellett aludni. Csodás gyerekkorom volt.

(A gyermekkori traumákról majd máskor...)

2015. május 17., vasárnap

munkahobbi

Tegnap esküvőztünk. Először, B születése óta. Ilyenkor Apával együtt megyünk, a gyerekekre általában anyukám vigyáz. S elment szomszédolni, vitte a hálózsákját is, és ott aludt Z-éknél, aki vele egyidős, kedves jóbarát. B és M maradtak a nagymamára. B este kitartóan várt minket a bejárati ajtót szuggerálva... de aztán beletörődött a sorsába... Ma pedig úgy szorongatott, ölelt! Hosszú volt neki ez a szombat...

Nekem nagyon jót tett a kikapcsolódás, elég jó párosítás, ha az embernek a munkája a hobbija a egyben. Rettentően élvezem a pörgést az esküvőn! A folyamatos készenlétben állás kimerítő, de izgalmas! Az érzelmek felfokozottsága, és hullámzása egész nap - a reggeli készülődés feszültsége, a meghatottság sűrű levegője a szertartáson, és a felszabadult öröm, móka-kacagás a végén! Olyan ajándék végigkísérni két szerelmest ezen a napon.


És amikor ilyen vagány, belevaló koszorúlány csapat is feldobja a hangulatot, az tiszta bulis! 

2015. május 6., szerda

mindig csak a kütyü


Használják az okostelefont - mértékkel, játékra, számolásra, mesenézésre. S nem is tudom, mikor unná meg, ha egyszer engedném, h addig nyomkodja, amíg csak akarja. Apa szerint egyszer meg kéne próbálnunk...
M doulingozik, jelenleg így tanul angolt. Ismeritek? ITT, nyelvtanulós program, telefonos app, én a spanyolt kezdtem el.

bújkálós ovisok




Ovifotózás, az egyik kedvenc műfajom. Nem a beállított képek, hanem a szabadidős fotózás. Imádok láthatalanul jelen lenni, csak figyelni őket, és elcsípni a pillanatokat. Összemosolyogni, amikor elbújik, aztán előkukkant, és én kattintok. Persze mindig akad, aki jön és pózol, az is irtó cuki dolog. Hiába, jófejek a gyerekek.

mérések

Így tanultuk az órát:

Találtam ilyet:








Átváltásokhoz:


2015. május 5., kedd

kerti munka

A tanulásunkkal, és így az életünkkel kapcsolatban még mindig több bennem a kéréds, mint a válasz, így még mindig áll a rendszer. Márminthogy nem mozog. Se előre, de talán hátra sem, ugyanis tanulnivaló mindig adódik, ha akarjuk, ha nem. A kertünk szépítgetésének egyik állomása a füvesítés. Szerettük mi a gazt is, de most mégis úriasodunk kicsit, és lesz szép, zöld gyep. De előtte munka van. A föld fel lett ásva hetekkel ezelőtt, de a füvesek csak csúszással érkeznek, így újra kellett gereblyézni a terepet. A gyerekek buzgón munkába álltak, fizetség fejében.



M gereblyézte össze a fáról lehullott kis "kukacokat". Félpucéran, gumicsizmában - ezt találta a legmegfelelőbb öltözetnek a munkára. Aztán hamar lekerült a csizma, és maradt a mezítláb. B is asszisztált, sőt, ő is hordta a marék földet innen oda, meg onnan ide.

S vállalta az időközben előtörő gazocskák kitépkedését. Hát, mit mondjak, ő kevésbé volt kitartó. És nem vette jó néven, h M néha a körmére néz, és dirigálja. Ki is borult rendesen. Megjegyzem, jogos. De másnap aztán befejezte a rá bízott területet.


A fizetséget M hozzátette a meglévő vagyonához, és leszámolta a karóra árát, amit venni szeretne. A maradékot pedig jégkrémre tervezte elverni a közeli ábécében. Kiszámolta szépen azt is, mennyi kell még a jégkrém árához, és megkérdezte Apát, mit kell még dolgozzon ennyi pénzért. Aztán együtt mentek el S-sel a bevásárló körútra, aki pedig nyalókát, meg valami takony állagú édességet vett, báh, jobb, ha nem is részletezem.

Amikor hazaértek, Apa _félig viccesekedve_ megjegyezte, h neki nem hozott senki jégkrémet? Nem sokkal később M kitalálta, h visszamenne a közértbe, mert ő is szeretne olyan nyalókát, mint S. Elment, és boldog mosollyal hozta - a jégkrémet Apának! Olyan szíve van ennek a kicsi nagy lánynak...!



B pedig igaz vadon nőtt kölök. Olyan ügyesen jön-megy a kertben, nem akadály neki a lépcső, a talaj változatossága... A végén még fára mászni is fog, így egy éves épphogy elmúltával...

2015. május 4., hétfő

Anyák Napja

S korán reggel - ahogy ő szokott - már mocorog a szobában. De meglepő módon _félálomban konstatálom_ nem dübög be hozzánk, hanem valamit hallhatóan nagyon művel. Aztán már közelebbről, az előszobában műveli. Az ajtóval babrál, zörög a kulcs. Végül csak bejön, ott áll izgatott mosollyal, felöltözve (!). Megkér, h nyissuk ki neki az ajtót, nem boldogult a kulccsal. Egyikünk sem képes megmozdulni, így csak elmagyarázom neki, merre forgassa a kulcsot a zárban, h sikerüljön. Nagy vidáman kiviharzik a kertbe. Hamarosan visszatér, megint ott áll az ágyunk mellett, és felém nyúlt egy csokrot... Boldog Anyák napját! Közli nagy vidáman. Elmeséli, hogy tulipánt már nem talált, ezért hozott kaprot, és az orrom alá nyomja az illatos növénykét. Annyira kedves tőle ez az egész akció, és annyira rá vall ez a kis kaporból meg fűszálból álló köszöntés!


Nemsokára M is megjelent, ő is felöltözve, de nem is, mert inkább kiöltözve! Csinibe! Tőle orgonát kaptam, szintén a kertből, meg egy dalt, amit színjátszón tanult, és sikeresen titkolt Anyák Napja reggeléig!


Rajz is járt a virág mellé, meg egy kedvenc kövét nekem adta, talán rózsakvarc. És egy tulipános tetkót is kaptam!


Anyának lenni megható... :)
(Aztán már reggeli után elillant az idill, és a nap folyamán körülbelül huszonhatszor vesztek össze egymással, és vesztem össze velük én, szóval minden jó... ha legalább az eleje az.)