B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. november 28., szombat

olvasósdi

Tanulunk, most épp így:
betűkártyák, párosítva - egyik oldalon kis és nagy betű, másik oldalon nagy betű és hívókép.



Mivel a kép hátoldalán ott a nagy betű, ezért S azokkal a párokkal is boldogult, amiket még nem ismert eddig. Aztán a képek segítségével össze is olvasott mindenféle új szót.



Én is tanulok ám...

2015. november 27., péntek

dolgozó anyuka

Az előző poszt címe jelenleg felfüggesztés alatt, ugyanis pedagógusanyuka szabadságra ment, és most fotósként dolgozik ezerrel. Így Karácsony előtt mindig több a munka, amit rettentő mód élvezek, még ha hajtós is. Ovis fotózások, családmesék, egyéni kívánságok ajándék gyanánt...
Mivel imádom csinálni, ezért hajlamos vagyok reggel gép elé ülni, és retusálni estig, hajnalig. Néha ugyan felállok a munka mellől, de alapvetően ilyenkor el tudok felejtkezni minden szükségletről, és más jellegű kötelezettségekről is. Éljen a lelkesedés, és a maximalizmus.
Ugyanakkor ilyenkor is úgy tudnak jól működni a napok, ha a gyerekek nem veszítenek el teljesen, míg tart a hajtás.
Optimálisan ilyenkor is délelőtt tanulunk, aztán ebédet főzök, eszünk, délután néhány óra szabad foglalkozás (=Anya dolgozik), este közös vacsi, és éjszaka a második műszak a retusálásban (=Anya ismét dolgozik). Meg persze közben a karácsonyi készülődés, ajándékok kigondolása, és gyártása, meg tanulás (kéne) a kreszre, amiből hamarosan vizsgázom... (Igeeen, elkezdtem!) Lelkigondozás műhelymunkák is zajlanak, plusz még egy nagyobb vállalás ígérkezik a jövőben, szóval sűrű, de az sose baj. Csak okosan kell beosztani a perceket. Jusson is, maradjon is, mindenre, ami fontos.

Hadd mutassak néhányat az elmúlt napok, hetek kincseiből!
Egy szívemnek nagyon kedves család, csupa szeretet az otthonuk, remélem visszaadják a képek azt a szépséget, ami bennük, közöttük van:

























A fullos 'munkanapokon' M rendszeresen mellém ül, és figyeli, ahogy dolgozom. Néha kérdez, néha magyarázok magamtól, néha csak néz. És tanácsokat ad, javaslatokat tesz, amik hasznosak, és meg is fogadom őket. Kérte, h tartsunk fotó órákat is. Naná, hogy persze! :)

Ovis fotózás: napközben! És aztán a megszokott egyéni is.
Bent töltök egy napot a gyerekekkel, így a beállított fotózáskor már ismerősként találkozunk, és nem mellesleg megmutathatom mindazt a mókát, ami ilyenkor történik, és amit eddig csak az óvónéni láthatott... :) Buzgó naposok a reggelinél, futkosás az udvaron, játékba feledkező, legoűrhajót röptető fiúcskák, hasukat kitömő, anyukásat játszó kislányok. Cukiság.











Mondtam már, hogy szeretem a munkám?

2015. november 18., szerda

pedagógusanyuka

Olvastam a Matrózképzőn egy kérdésfelvető posztot, EZT.

Eszter, a blog írója elkülönít kétféle otthotanulást választó "típust", van a "pedagógus-anyuka", és a "született-anyuka". Nem fogom a posztot részletezni, olvassátok el - inkább csak magamat boncolgatom...

Ha már tipizálunk, hát igen, bennem buzog a pedagógus. Na azért nem az a mindenkit kioktató típus, mert ahhoz nem vagyok elég magabiztos, meg mások életét, véleményét, önrendelkezését mindig is kiemelkedően tiszteletben tartottam.
(A minap a buszon egy idős hölgy előszeretettel kezdte nevelni S-t - aki mohón tömte magába a "kukit", és közben hullajtotta szét a földre -, hiába mondtam neki egyre erélyesebben, h "Köszönöm, itt vagyok, majd én intézem! Köszönöm, tényleg itt vagyok! Köszönöm, nem szükséges!" csak nem hagyta magát kibillenteni...)
De ha valaki kérdez, és mondjuk olyasmiről, amit szeretek, és ráadásul még otthon is vagyok a témában, akkor imádok magyarázni.
(Fotóiskolát kinek tarthatok?)

És igen, az is igaz rám, h akkor érzem hasznosnak a napunkat, ha tanultunk. Hogyha megnyitottam nekik a világot, ha többek lettek ezáltal. Kiváltságnak érzem, hogy vezethetem őket a tudásban.
Gyötörni tud, hogy mennyi de mennyi minden van még, még a világon, amit szeretném, ha látnának, megtapasztalnának. (És mennyi minden, amiről én sem tudok!)
Amikor valami miatt - nem előre tervezetten - ez elmarad, na az engem rendkívül feszültté tesz.
Ugyanakkor, hogyha látom, h más dolog felülírja a tanulást, képes vagyok engedni azt, ha értékesnek tartom. Például, hogyha belemerülnek a játékba, sokszor nem bontom meg csak azért, mert jöhetne a tanulás. Kincs, h nekik van idejük játszani, van idejük egymással lenni. És olyan hamar felnőnek. Amikor testvérháború dúl, na azokban a periódusokban kitüntetett jelentőségű az együttjátszás.
A szabadban levést, mozgást is fontosnak tartom. Tudom, h lesz még sok-sok hideg, csúnya nap, amikor bent fogunk kuksolni. Addig, míg cirógat a kedves őszi napfény, engedem, h minél több időt töltsenek kint, a kertben, együtt. Bicajoznak, rollereznek, görkoriznak, fára másznak. Ez szabadság. Ajándék.

Ugyanakkor a döntésben nem ez motivált elsősorban. Ez inkább útközben erősödött fel. Amikor mérlegeltem, nagyon erős volt bennem a vágy arra, h ne veszítsem el a gyerekeimet. Hogy ne kelljen korán reggel elbúcsúzni, hogy aztán már-már este legyen, mire újból találkozunk. Még ne kelljen - 4 évesen, 6 évesen, 7 évesen... Szeretnék közel maradni hozzájuk, szeretném ismerni őket, része lenni az életüknek. Őrizni a kapcsolatot. Persze nem mondom azt, h iskolás élettel ez lehetetlenség lenne. De ha már nyílt rá módom, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy itthon maradjunk, együtt.

Azt hiszem, erősen keveredik bennem a két típus. Felszabadító volt kimondani, h igen, a tanulás bizserget, és jó hálát adni azért a kapcsolatért, amiben élek velük. 

2015. november 17., kedd