cikkecske

10 perc hírnév...
Egy interjú velünk, rólunk ITT, a KreatívBabán.

élni és élni hagyni

Sokat agyaltam, sokat szenvedtem, terhelődtem, fészkelődtem - néha ennek nyomát is hagytam a blog soraiban...

Aztán jött egy felszabadító nyár, és közben sok minden alakult. Bennem.

Most könnyűnek érzem magamat, magunkat, bár még közel a nyár... (- azért maradhatna így...).
Engem nyomasztott a teljesítménykényszer, engem terhelt le a félelem, és amíg én ebből nem tudtam egy elegáns mozdulattal kilépni - addig ezt árasztottam magam körül.

Egyszer csak azt veszem észre, h szabad lettem bízni a gyerekeimben, elengedve az elvárásokat. Elengedve a megmérettetést, mint viszonyítást.
Elengedve azt a tévhitet, h a tanulás akkor történt meg, ha számon kérjük, és jól teljesítünk.

Nézem a gyerekeimet, és gyönyörködöm abban, ahogyan élnek. Tanulnak, tanulják az életet, van szabadidejük, és vannak kötelességeik, de semmi sincs kőbe vésve, és végső soron a döntéseiket a saját életük felett ők hozzák meg. Engedem nekik.
Főleg M nyűgöz le - tisztán felismeri a motivációit, mérlegel és okos döntéseket hoz. Megtanult birkózni az érzelmeivel, és ha kell, uralni azokat. Persze néha sikerül, máskor nem - de ezzel én is így vagyok.

Van ITT ez a cikk, ami rendkívül megerősített, hálás vagyok az írójának. Meleg szívvel ajánlom, olvassátok el!

"Ha egy gyerek maximálisan teljesíti az iskola és a szülő elvárásait, nemhogy arra nem marad ideje, hogy az élete eseményeire reflektáljon, hogy alakulóban lévő testét és lelkét megismerje és elfogadja, hogy megtanuljon másokra figyelni, velük együttműködni, hogy kiderítse, milyen tevékenységek okoznak neki örömet, miben jó igazán, hanem arra sem marad ideje, hogy éljen."

Elengedtem azt is, hogy én majd jobban tudom, miből tanul a gyerek, és mi az, ami aztán haszontalan.
Ha meg tudom tölteni értékes tartalommal azt az időt, ami közös, azzal formálom őket - de nem fogok lezárni utakat, amik tőlem idegenek, ám őket vonzza.
A számítógéphasználat például egy kritikus pont, S sokat igényelné, én korlátoznám ezerrel. Még átgondolás alatt a téma, de lazulok... (erről biztos jön még poszt)

"Az általános pedagógiai gyakorlat, és a szülők többsége azonban - a magyarul is hozzáférhető számtalan kutatási eredmény, tanulmány, ismeretterjesztő könyv tanulságait ignorálva - mai napig abból indul ki, hogy ha nincs kényszerítő erő, jutalom és büntetés, érdemjegyekért folyó hajsza, a gyerek magától nem tanul semmit. Pedig elég csak megfigyelni egy ingergazdag, elfogadó közebgben élő ötévest, hogy nyilvánvalóvá váljon a tévedésünk." Na.

B sokat tanít. Éldegél, bele a világba, azt birtokba véve, de tudva, mikor van szüksége "hazatérni", ölelni, bújni. Hogy aztán újra, bátran menjen. Minimálisan korlátozom, és gyönyörködöm a kiegyensúlyozottságában, harmóniájában. Oké, tudom, lesz dackorszak, meg minden (lesz??) - akkor majd visszatérhetünk erre az idillre újra...

Az unschoolingra egyenlőre nem találok minden szempontból számomra megnyugtató lehetőséget ma Magyarországon, bár nem egyszer hajlottam már egy radikálisnak mondható lépés felé, ami kiléptetne minket a rendszerből... de hiába rágom át újra meg újra, jelenleg egyszerűen nem érzem, h az lenne a mi utunk.

Viszont egyre inkább áthat az igazsága. Elengedem az irányítást, és figyelem a gyerekeimet - igyekszem rendelkezésre állni, ha kellek. Persze vizsgázni járunk, szóval kell irányítottan tanulni, ez van, most így élünk. És vannak kötelezőnek mondható dolgok, főleg háztartásbéli ügyek, amik az együttélés velejárói, közös érdek, közös cél. De a bennük való bizalom vezérel. A bizalom épít. Építi őket, épít engem.

És nem szükséges számon kérni, vizsgáztatni, ítélni. Amit megtanult, elő tudja hívni, ha kell, és használja, ennyi az egész. A többi annyira nem számít.
Elmegyünk vizsgázni, meghatározza a tanulásunk medrét az elvárt tananyag, de igyekszem őrizni a szabadságot. Az eredeti vágyam, amikor belevágtunk ebbe az egészbe, valójában az unschooling volt, csak még nem ismertem ezt a címkét. Vigyáznom kell, h az oktatási rendszer meg ne lopja az álmainkat.

helló világ

Megjelent a Nők Lapja Évszakok Téli kiadása...

...és
ott virítunk benne!

cikk, Vekerdy megmondja

cikk ITT

És: ne kezdjük a kémiát és a fizikát molekuláris, atomi magyarázatokkal, azzal kellene kezdenünk például, hogy miért lesz világosabb a tea, ha citromot csöppentünk bele? Réges-régen természettudományt kellene tanítanunk, vagyis összevonva fizikát, kémiát, biológiát, és az egyszerű elemi jelenségeken szemléltetve őket.

Ne tévedjünk: a magyar egész napos iskola nem egész napos iskola. Egész napos iskola van, csak nagyon drága kiépíteni. Ha kiépül, a maga sportpályáival, uszodájával, éttermeivel, pihenőszobájával, könyvtárával stb., akkor persze jól működik. 

„Anyuka! Ferikével még gyakorolni kell otthon az „m” betűt!” Én, az anya, ez esetben hazavonszolom Ferikémet egy-két TESCO-n, Auchanon keresztül, leültetem, és míg egyik kezemmel a vacsorát kavargatom, másikkal a szennyest szórom a mosógépbe, és harmadik fejemmel visszafordulok és kissé már spannolt állapotban így szólok: „Ferike! Még egy ilyen »m« betű és az egész oldalt ki fogom tépni!” És kissé utálom Ferikét. Ferike is kicsit utál engem és nagyon utálja az írást és az „m” betűt. 
Vigyázat! Tudnunk kell, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora!
Az első három perc: "úristen, ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!" A második három perc: "a gyerekem nemcsak buta, jellemtelen is!" „– Zsófikám! Mit csinálsz, mialatt én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek! – Figyelsz? Még hazudsz is? Hát nem a kenyérgalacsint gyurbikálod az asztal alatt, hogy majd megveszek belé?” – stb. A harmadik három perc: "ez a gyerek engem nem szeret! Ezt eddig nem vettem észre…" A tizedik percben üvöltök, a gyerek sír. Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó gyerek, jó szülő és jó kapcsolat esetén.

De továbblépek: kevesen tudják, hogy mint az Európai Unió többi országában, így Magyarországon sincs iskolába járási kötelezettség! Csak tankötelezettség van. A szülő döntheti el, hogy iskolába járjon-e a gyerek, vagy otthon tanuljon, amiről időnként számot ad. Tévedés, hogy az igazgató joga eldönteni, hogy lehet-e a gyerek magántanuló! Ha a gyerek nem veszélyeztetett, ha rendszeresen jár számot adni tudásáról, nem tagadhatja meg a magántanulói státust! Ha a gyerek magántanuló, esetleg a szülő összeáll más szülőkkel és felfogadnak egy tanító nénit, aki a tapasztalatok szerint egyharmadnyi idő alatt tanítja meg az iskolai tananyagot, mint ahogy ez az iskolában történik, és általában szorongás nélkül. 

Mert a mai magyarországi iskola nem a gyerekekhez, nem testi és lelki szükségleteikhez, nem életkori sajátosságaikhoz szabott. Elundorítja őket a tanulástól, ahelyett, hogy rávezetné a világ és az emberi jelenség érdekességére. 

cikkezés

Mostanában több cikk is megjelent otthontanulás témában.

Zsebibaba - Mindenkinek becsöngettek?
hvg - Legális iskolakerülők - köszönik, jól vannak
Magyar Nemzet - Tejfog
Szabad Föld - Maguk szervezik az életüket
Csupa Szív - Interjú egy otthonoktató anyukával

Minket is megkeresett egy érdeklődő újságíró a Nők Lapjától. A blog csábította pont hozzánk. Több oldalról közelíti a témát az Évszakokban megjelenő cikkjében: Fóti Péterrel, a demokratikus iskola képviselőjével beszélgetett, André Sternnel készített interjút,  aki unschoolingban nőtt fel,  egy tanulóközösséget is bemutat, mi pedig vagyunk az otthontanuló család. Izgalommal vártuk, én kifejezetten örültem a megkeresésnek, szívesen beszélgetek erről a témáról, és azt is jónak találtam, ha megismeri a gyerekeket, eljön hozzánk, és beleláthat, hogyan is élünk. A kerítésen lógtak a kölkök, amikor megérkezett, mert épp munka zajlott, az útmenti fákat vágták vissza, azt csodálták. Együtt ültünk le a nagyszobában, végighallgatták a beszélgetést, néha bekapcsolódtak, S behurcolta az összes porcelánját, és megmutatta a néninek, M karkötőt fűzött neki, míg itt volt, és búcsúzásnál átadta. A diktafont leszámítva, ami rémesen zavarba hozott, kellemes beszélgetés volt.
Jó dolog, ha az emberek hallanak erről a lehetőségről.
Hiszen mindig van lehetőség választani, változtatni.
Jó erre magamat is emlékeztetnem, túlságosan is könnyen alkalmazkodó tudok lenni... néha az életem alakításának kárára.

gondolkodnivaló

Nem is tudok idézni, mert egyszerűen minden, de minden szavát ajánlom, mélységesen egyetértek. Olvassátok végig ezt a cikket ITT.

"Nem jár iskolába? És mégis ki tanítja, és mire föl? Se osztálytársai, se barátai nincsenek?"

Egy cikk a Nők Lapja Cafén, amiben otthonoktató anyukák mesélnek a miértekről, hogyanról.

„Alapvető tévhit, hogy a korán kelés, a kritikátlan iskolai engedelmesség, a durvaság vagy az elnyomás eltűrése nevelnének belőlünk embert, hogy ezek az áldozatok edzenének igazán kitartó felnőttekké. A magunkba vetett bizalom, az értékeink ismerete és mások tisztelete viszont mindennél előbbre vihet”

cikk

Egy érdekes cikk, interjú Feldmár Andrással.

Ilyeneket ír, hogy:

Magyarországon borzasztóan bánnak az emberek egymással. Ráadásul itt egyenesen vezető pozícióba rakják azokat, akik rosszul bánnak másokkal. Mintha az itt élők kifejezetten kérnék, hogy bánjanak rosszul velük.

Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar.

Attól féltem, hogy nem felelek meg a szerepnek. Hogy megbüntetnek. Hogy otthagynak. Minden gyerek attól fél, hogy ha rossz, otthagyják vagy megbüntetik. Most már, ha mondjuk, itt hagysz, akkor örülök neki. Ha próbálnál megbüntetni, akkor elszaladok vagy megverlek.

A legtöbb szülő olyan, mint egy filmrendező. Van egy film, van egy gyereksztár, és az utóbbit állandóan b*szogatni kell, hogy játssza a „jó gyereket”. A gyerek ilyenkor elég reménytelennek látja az életet, mert senkit nem érdekel, milyen is ő maga. Egy gyerek mindig örül, ha tudja, számíthat a szüleire. Vekerdy Tamás mondta nemrég egy közös nyilvános beszélgetésünkön (és mélyen egyetértettem vele): a szülő dolga az, hogy a gyerek cinkosa legyen, soha ne vegyen fel pozíciót ellene. Soha ne legyen például az iskola cinkosa. Én azt mondtam a gyerekeimnek, ha nem tetszik az iskola, találunk másikat. Ha egy másik országba kell mennünk, akkor elmegyünk. Ha magántanuló akarsz lenni, az leszel, ha az iskola és közted nem jó a kapcsolat, az nem a te hibád.

Az a legrosszabb, ha azt mondjuk, azt sugalljuk: „hát fiam, ez egy szar hely, de én is szar helyem dolgozom, ez van, meg kell szokni, a szar helyzetekben neked kell alkalmazkodnod”. Ezt én nem akarom mondani a fiamnak. Engedelmességre akarjuk tanítani a gyerekeket. Én soha nem tenném.

Így lesz az iskolából börtön. A szülők beadják a gyereket a börtönbe, hiszen nekik is börtön a munkahelyük. Az iskola előkészíti a mai gyerekeket, hogy majd könnyen tudjanak dolgozni az akkori börtönökben.

Általában azok a gyerekek lopnak, akiknek a szülei féltek, hogy a gyerek lopni fog. Azok a gyerekek lesznek szexuálisan kicsapongók, akiknek a szülei ettől féltek. A gyerek megvalósítja a szülők félelmét. És egyre rosszabb lesz a helyzet, mert meg kell büntetni a gyereket a tetteiért. És ezekben a körökben elvész a valódi kapcsolat. Amíg van kapcsolatom a gyerekkel, nem kellenek a szabályok. Azt mondom neki: „ne csináld, mert ez nekem rosszul esik!”. A gyerek megérti. De hülyeség rászólni, hogy „most már menj aludni, mert holnap iskola, fáradt leszel!”. Na és? Ha azt mondom a tini gyereknek, hogy „kérlek, este 10-re legkésőbb legyél otthon, mert izgulok érted, és ha késnél, akkor telefonálj!”, akkor ez még a kapcsolaton belül van. De ahol már merev szabályok vannak, megette a fene.

testvérféltékenység

Anyukám hívta fel a figyelmemet ERRE a cikkre, a Csupa Szív Magazin honlapján. A testvérféltékenységről írnak, és két mesét is ajánlanak, letölthetőek a Boldogságban Felcseperedni Alapítvány Mesepatika oldaláról. Az egyik a kisebbnek, a másik a nagyobbnak segít feldolgozni a nem feltétlenül kellemes érzéseket egymás iránt:

NAGYTESÓK MESÉJE
Avagy, utálom a kistesót!

Hol volt, hol nem volt, éppen a világ kellős közepén álldogált egy madárfüttyös, kerek erdő. A kerek erdő közepén állott egy hatalmas hársfa. A hársfa lombjának közepében egy kényelmes madárfészek. A fészek kellős közepében pedig egy pelyhes kisfióka csipogott, aki éppen akkor bújt ki a tojásból. A szülei nagyon örültek az érkezésének, és minden jót megadtak neki. A széltől is óvták, figyeltek rá, dédelgették, felváltva hozták neki a finomabbnál-finomabbnál falatokat, türelmesen tanítgatták hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, együtt fedezték fel a kerek erdőt. Csak ők hárman: az Anyamadárka, az Apamadárka, és a kisfióka. De csodás idők voltak azok!
Telt-múlt az idő, és hogy, hogy nem, a fészek közepén egyszer csak megjelent egy újabb tojás. Amikor a fióka megpillantotta, nem értette a dolgot, és kérdezgetni kezdte a szüleit:

• -  Mi ez anya?
  
• -  Ez egy tojás, kisfiam! – felelte Anyamadárka.
  
• -  És mi az a tojás?
  
• -  Abban laknak, és fejlődnek a kisfiókák, amíg ki nem bújnak onnan!
  
• -  És ebben is lakik valaki?
  
• -  Igen – mosolygott anyamadárka. - Ebben a tojásban lakik a te kistestvéred.
  A fióka nem igazán tudta mit jelent az, hogy kistestvér, de mivel a szülein azt látta, hogy örülnek neki, biztos volt benne, hogy valami csudajó dologra számíthat. Néha megkopogtatta a tojás héját, fülét rátapasztva hallgatózott, és madárdalokat énekelt kistesójának. Egyetlen dolog zavarta csupán, hogy a tojás éppen a fészek közepén állt, ott, ahol idáig az ő játszó, és pihenőhelye volt. Megpróbálta arrébb tolni, de nem bírt vele, így aztán hagyta.
  Telt-múlt az idő, és a tojás héja egyszer csak megrepedt. Futkosott ám mindenki a fészekben. Pár pillanat telt el csupán, és a tojásból egy puha, pelyhes kisfióka bújt elő.
  A nagyfiókának egyáltalán nem tetszett az új jövevény. Anyamadár, és Apamadár most őt óvták a széltől is, őrá figyeltek, őt dédelgették, neki is hoztak finomabbnál-finomabb falatokat. Most őt tanítgatták kedvesen arra, hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, őt is magukkal vitték, hogy együtt fedezzék fel a kerek erdőt.
  A nagyfióka, aki idáig a fészek közepén lakott, most kiszorulva érezte magát, és mindenképpen vissza akarta szerezni régi helyét.
  

- Ez az én helyem! Add vissza! Én lakom a fészek közepén! - harsogta, és szárnyaival jó erősen odébb lökte testvérét. A kisfióka elesett, és hangos csipogásra zendített.

Apamadár és Anyamadár mérgesek voltak a nagyfiókára, amiért bántotta a kicsit, és megszidták miatta. Kisfiókát pedig a szárnyukra vették, és visszaültették a fészek közepére.
Ez a civakodás egyre többször előfordult. Egyik alkalommal a nagyfióka olyan erővel lökte félre a kicsit középről, hogy az kipottyant a fészekből. Szerencsére Anyamadár még időben elkapta a zuhanó kisfiókát, de nagyon megharagudott elsőszülöttjére. Amíg nagyfióka a büntetését töltötte, addig kisfióka szépen visszacsücsült a fészek közepére.
Nagyfióka haragja egyre csak nőtt és nőtt a testvére iránt, és napról-napra szomorúbb lett, amiért a szülei nem értik meg őt, és nem engedik vissza a helyére.
Egy szép napon, éppen egy faágon himbálózott búslakodva, amikor arra repült a Bölcs Bagoly, és így szólt hozzá:

• -  Kicsi madárfióka! Látom ám, milyen nagyon el vagy keseredve. Mióta testvéred van, nem lakhatsz a fészek közepén. Elvette tőled a helyedet, és még a szüleid is ellened fordulnak. Sokat veszekednek veled miatta. Bizony-bizony azon sem csodálkoznék, ha egyenesen utálnád a kistesódat!
  
• -  Utálom is! – csiripelte a kismadár. Ki nem állhatom! Bárcsak bújna vissza a tojásba, ahonnét jött! Akkor újra enyém lehetne a fészek közepe, és anyukám is csak énvelem játszana!
  
• -  Sokkal szebb lenne az életed Kisfióka nélkül, igaz-e?
  
• -  Igaz. – hüppögte. Én már a fészekből is kilöktem, csak hogy végre megszabaduljak
  tőle, de anya és apa mindig megvédik.
  A bagoly a fejét bólogatta, és nem szólt egy szót sem.
  
• -  Vidd el őt magaddal Bölcs Bagoly! – kiáltott fel ekkor a madárka. Te biztosan jól gondját tudnád viselni!
  
• -  Elvinném én, elvinném, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és nem adnák oda nekem.
  
• -  Akkor lopd ki a fészekből, amikor nem látják!
  
• -  Kilopnám én, kilopnám, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és
  fájna nekik, ha elvenné tőlük valaki.
  
• -  De akkor...? – csipogta a kismadár. Akkor ez most már örökre így marad? 

• -  Az, hogy Ti négyen vagytok, ez már biztos. Ezt már sajnos sehogyan sem tudjuk visszacsinálni, és tudom, hogy ezt nem könnyű elfogadni. – szólt bölcsen a bagoly. Viszont megtaníthatom, hogyan kell olyan fészket építeni, aminek kettő közepe van.
  
• -  Tényleg? Megtennéd? Ez lehetséges? – pislogott a fióka.
  
• -  Hát persze! – mondta bagoly, és lerajzolta neki a fészket, miközben vicces történeteket
  mesélt a madárkának saját népes családjáról.
  Szárnyalt ám haza a madárfióka, alig várta, hogy megmutathassa a szüleinek a rajzot. Mikor hazaért, így szólt anyjához és apjához:
  

- Csipcsirip! Tudom már, hogy kisfióka itt marad velünk, és nem is bánom. Nem akarok én verekedni, és nektek sem szeretek csalódást okozni. Viszont szeretném visszakapni a helyemet. Építsünk olyan fészket, aminek kettő közepe van!
A szülők nagyon megörültek a segítségnek. Madárapa tanulmányozta a rajzot, és rögtön munkához is láttak. Mindenki szorgalmasan dolgozott, és jól el is fáradtak a munkában, de az eredmény megérte a fáradozást. Új, tágas otthonuk lett, olyan, aminek kettő közepe van, így a szülők mindkét fióka körül süröghettek-foroghattak.
Most már elégedett volt a nagyfióka. Ő is kapott éppen elég finom falatot, és ölelést. A bagollyal való találkozás óta elfogadta, és egyre jobban megszeretette testvérét. Anyamadár és Apamadár pedig nagyon büszkék elsőszülött csemetéjükre, és megtanulták, hogy egy fészek akkor kényelmes, ha annyi közepe van, ahány fióka.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, üljél középre! 

KISTESÓK MESÉJE
Avagy én is érek annyit, mint a nagyok!

Egyszer volt, hol nem volt nem is olyan messze innen, egy vidám, pezsgő életű tanyán éldegélt egy kutyacsalád. Kutyamama, kutyapapa és két kutyagyerek. Akarod, hogy adjunk nevet a kutyagyerekeknek? Ám legyen. A nagyobbikat úgy hívták, hogy Éliás, a kisebbet pedig úgy, hogy Tóbiás.
Éliás már iskolába járt, ahol sok tanyabéli állatkölyökkel összebarátkozott. Éliás és a barátai sokat találkoztak iskolaidőn kívül is, és mindenféle izgalmas játékot kitaláltak. Tóbiásnak nagyon tetszettek ezek a közös mókák, és ő is szeretett volna velük bolondozni, de Éliás ezt nem mindig engedte.
- Te még kicsi vagy! Nem játszhatsz velünk! – jelentette ki, és Tóbiás ilyenkor nagyon elszomorodott.
Amikor pedig mégis bevették a játékba, Tóbiás nehezen tudott lépést tartani a többiekkel. A nagyok gyorsabban szaladtak nála, és átugrották a legnagyobb tócsákat is, míg ő legtöbbször a pocsolya közepébe toccsant.
Nem csak a barátai között, hanem a családjában is ő volt a kicsi. Reggelente a kutyacsalád hangos ugatással üdvözölte a gazdát, aki finom falatokat hozott nekik reggelire. Tóbiás is szeretett volna velük csaholni, de hiába ugrándozott, egyszer sem sikerült felkapaszkodnia a kerítésre. Ilyenkor nagyokat vonyított mérgében, és inkább a kerítés alól kukucskált kifelé.
Esténként a gazda magával vitte a kutyákat, hogy segítsenek beterelni a teheneket és birkákat az istállóba. Éliás már ügyesen terelgette az állatokat, viszont Tóbiásnak nem fogadtak szót a juhok. Ha közelebb szaladt hozzájuk, azok messzire elfutottak előle, és a gazda nem örült ennek.
- Mit csinálsz Tóbiás! Nem elkergetni kell a jószágokat, hanem befelé terelni! – mondta nevetve. – Nézd csak, milyen jól dolgozik a testvéred! Neked is így kéne csinálni!
Még hosszan sorolhatnám, hogy Tóbiás hányszor, de hányszor hallott ehhez hasonlókat:

• -  Ez a cipő még nagy rád! Majd ha nagyobb leszel, neked is veszünk egyet! - mondta az anyukája, amikor fel akarta próbálni Éliás vadonatúj focicipőjét.
  
• -  Te még nem ehetsz csontot, kicsim! Még nem elég erősek a fogaid! – szólt rá Kutyapapa, amikor meg akarta kóstolni a felnőttek vacsoráját.
  
• -  Te még nem tudsz ilyen mély gödröt ásni! - szúrta oda Éliás, amikor kisöccse felajánlotta, hogy segít neki elásni egy kolbászt.
  

- Tedd le azonnal az iskolatáskámat! Az nem játék, és nem óvodások kezébe való! – csattant fel Éliás, amikor észrevette, hogy testvére az ő holmijaival játszik.
Így ment ez nap, nap után, és a kiskutya egyre rosszabbul érezte magát a bőrében. Kezdte úgy látni, hogy ő bizony soha semmiben nem lesz olyan jó, mint a nagyok. Egy idő után már meg sem próbált bizonyítani, csak mérgesen morgott mindenkire maga körül.
Egyik este, amikor a gazda és a kutyacsalád kiment a mezőre, Tóbiás dacból otthonmaradt, és az óljában duzzogott egymagában. Egyszercsak megérkezett a gazdasszony, aki mindig nagyon kedvesen bánt a kicsi állatokkal. Friss vizet töltött a kutyatálakba, megcirógatta Tóbiást, és dúdolni kezdett:
- Tóbiás! Kiskutyám! Trallala! Bizony nagy az ő baja. Morog erre, morog arra, Vagy az orrát lógatgatja.
Látom ám, hogy bánt valami. Az, hogy nem tudsz olyan lenni, Olyan, mint az Éliás,
Nagy és erős okostojás.
Ő mindenben szuperjó, Ámulni - bámulni való. Tudom, te is imádod, Néha viszont utálod.
Mindent megtennél azért, Hogy olyan legyél, mint Ő, De elkeserít, mikor látod, Hogy te nem vagy nagymenő.

Tóbiás hegyes fülekkel hallgatta a dalt, de nem szólt semmit. A gazdasszony ekkor illatos főtt hússal kínálta, majd így folytatta:

• -  Mire ezt a húst megeszed, Elszáll majd a rosszkedved, Kicsi kutya is tud nagyot, Csak figyeld, amit mutatok.
  Azzal, karjával a mező felé mutatott, ahol Felhő, a kisbárány láthatóan elkóborolt a nyájtól, és éppen az erdő mélye felé tartott. Sem a kutyák, sem a gazda nem vették észre, mert el voltak foglalva a tehenek terelésével.
  Tóbiás szájába kapta a főtt húst, és rögtön tudta mi a dolga. Ügyesen átbújt a kerítésen, átugrotta a kispatakot, és sebesen szaladt a bari felé, hogy megmentse őt. Felhő egyáltalán nem ijedt meg Tőle, hanem megörült, hogy valaki segít neki visszatalálni a mamájához.
  Az istállóban ez idő alatt nagy volt a felfordulás. - Beeeee! Segítség! Beeee! Báránymama észrevette, hogy eltűnt a kicsinye, és hangos siránkozásba kezdett. A gazda idegesen számlálni kezdte a bárányokat. Kutyamama és Kutyapapa ide-oda szaladgáltak a juhok között, és a kisbárány nevét kiáltozták. Éliás nekiindult, hogy visszafusson a mezőre Felhőért, mikor az istálló ajtajából meglátta testvérét a báránykával közeledni.
  
• -  Megvan Felhő! Csah-vah! - ugrándozott. - Tóbiás hazahozta!
  Mindenki kiszaladt, és nagy örömmel fogadták Tóbiást és a kis csavargót.
  
• -  Szép munka volt, Tóbiás! – szólt a gazda, és megsimogatta a kiskutya buksiját.
  
• -  Kicsikém! – csapta össze a mancsát Kutyamama. –Te kiszöktél? Nem lett semmi
  bajod?
  
• -  Láthatod, hogy jól van! – morogta Kutyapapa, és orrával megbökte kisebbik fiát. Ő már nem Kicsi, igaz-e! Hanem egy igazi hős! – bólogatott elismerően. Büszke vagyok rád, fiam!
  
• -  Váúúú! Öregem! Nagy voltál! – csaholta Éliás, és körbeugrándozta testvérét.
  A kutyacsalád büszkén sétált haza a mezőről, és a tanyán minden állatnak elújságolták, hogy
  Tóbiás micsoda hőstettet vitt véghez.
  Ahogy teltek a napok, hetek Tóbiás egyre erősebb, egyre fürgébb és egyre ügyesebb lett. Mire iskolába került megtanult focizni, így végül neki is lett saját futball cipője, iskolatáskája, és nagy, okos barátai. Bár nagytesója továbbra is példakép maradt a számára, már tudta, hogy ő is ér annyit, mint Éliás!
  

Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, legyél törpe!    

hogy is van ez az evolúció

"Ha EZ igaz, akkor gyökeresen át kell alakítanunk emberelődeink eddigi osztályozási rendszerét."

cikkek

Otthonoktatás - külföldi hozzállás, és az itthoni vizsgarendszer

Otthonoktatás - Nők Lapja cikk, jó kis összefoglaló: