megérkezés

Egy dologra már rájöttem.

Hogy hová is kell valójában, elsődlegesen megérkezni.

A MOST-ba.

Megérkezni a mostba. Minden más csak ráadás.

keresem a helyemet, keresem a helyünket

Egy évvel ezelőtt írtam utoljára, akkor is arról, amikor máshol jártunk. Ó, csodálatos Kanári-szigetek!

Egy családállítás során, ahova az elvágyódás kérdését vittem, annyira szépen megjelent ez a létállapot. A segítők egyáltalán nem ismertek engem, és titkos állítás volt, nem is tudták, mi a témám. Aki engem jelenített meg, leült az apám és anyám lábaihoz, egy szőnyegre. Egyfolytában a másik szőnyeget bámulta. Majd azt mondta, igazából eléggé unatkozik, és inkább odavágyik. A másik szőnyegre. Nem tud másra koncentrálni, mint arra a másikra. De nem megy oda, mert tudja, hogy ha ott lenne, akkor pedig visszavágyna. Hátborzongató, és lenyűgöző volt ez az egyértelmű megjelenítése az elvágyódásomnak. Mindig is velem volt, bennem volt, van. 

'56-ban nagyapámék legközelebbi barátja és annak családja Ausztráliába emigráltak. Tartották a kapcsolatot, a barátság megmaradt. Sosem volt talán így kimondva, de ott volt a levegőben - talán nekünk is menni kellett volna? Talán menni kellett volna.

Amióta vidéken élünk, úgy érzem, sosem érkeztem úgy haza, ahogyan ez itt megadatott. Egy szeretnivaló, hozzánk sok szempontból hasonló család hozzánk kapcsolódása - nagy ajándék, és még több, elfogadó, szerető, és törődő barát. Közösség. Jó iskola. A táj gyógyító ereje. A természet közelsége. Most döbbentem rá, hogy sosem engedtem meg magamnak, hogy gyökeret eresszek. Sehova nem érkeztem meg igazán. Itt, megpróbálhatnám...

De mégis rámjön a mehetnék.

Külvilág: magántanulóság gyakorlatilag megszűnt. Az alternatív iskolák ellehetetlenültek. A tanulócsoportok bezárták a kapukat. A Waldorf felett is rezgett a léc. Most még ez így, nekünk, éppen oké, de meddig. 

Megkerestek egy külföldi felkéréssel, ami szakmailag nagy elismerés. Jól, sokkal jobban kellene tudnom hozzá angolul.

Homeschooling pipa, na de a másik nagy terv: worldschooling? Talán el kellene indulni? Vagy meg kellene érkezni? Megérkezni a tervekbe? Megérkezni a maradásba? Megérkezni az indulásba?

Szélsőségesen működöm, ezt tudom magamról. Nem tudok kicsiben gondolkodni. Nagyban, hosszúban, sokban, végtelenben. Pedig talán jobb volna most csak lépéseket lépni, és nem rögtön akkorát ugrani, aminek nem látom a végét.

A nagy visszatérésem ide: hangosan gondolkodom, félek és remélek, tervezek és kétségeskedem, felteszem a kérdéseket. Ahogy szoktam. Hát, helló.

(A képen éppen érkezik a Mikulás a faluba, csilivili busszal, piros csomagokkal.)