B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2013. február 5., kedd

életmód

Annyira tetszik. 


2011-ben a Hejlskov család a fogyasztó társadalom és a rohanó világ elől kiköltözött egy svéd erdőbe ahol az életnek igazi élet íze van. Andrea Hejlskov férjével és négy gyerekével szó szerint kivonult a világból: ekkor költöztek el Dániából a vadon kellős közepébe. Távol a stressztől, kifizethetetlen számláktól, időhiánytól és attól a mindennapi kényszertől, hogy több és több pénzt keressenek, és többet és többet keressenek.
A család felépített egy faházat – az elején áram, víz, melegítés és internet nélkül. Így kezdték: mindent az alapoktól és lekapcsolva a világról. Az ő választásuk volt, de kényszerválasztás is egyben: a frusztráció előli menekülés. Ma van a házban internet és napelem a tetején, de továbbra is nagyobb háztartási gépek nélkül élnek, ahol mindent házilag próbálnak megoldani – és soha nem terveznek visszaköltözni Dániába.
“Rájöttünk arra, hogy feladtuk legalapvetőbb értékeinket. Rájöttünk arra, hogy a modern életstílus nem nekünk való, és hogy sem mi, sem pedig a gyerekeink nem érezték jól magukat abban az életformában. Elengedhetetlen volt, hogy arra a nem-jól-létre reagáljunk, de hosszú időbe telt, amíg a tényleges lépést megtettük. Világosan emlékszem, hogy akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy egy olyan házban éljünk, ahová sem áram, sem víz nincs bevezetve. Teljesen irreálisnak és lehetetlennek tűnt – annak ellenére, hogy a világ lakosságának 90%-a ezt nagyon lehetségesként éli meg nap mint nap. Számunkra ez egy óriási ugrás volt a szakadékba: kivonulni az ismeretlen kellős közepébe” – mesélte Andrea.
“A legnagyobb aggodalmunk az volt, hogy szabad-e ilyet csinálnunk? Mi lesz a gyerekeinkkel? Hosszú idő kellett ahhoz, hogy belássam, társadalmunk értékei és normái mennyire mélyen belémivódtak, és hogy mennyit ostoroztam magam amiatt, hogy én igazából soha nem passzoltam bele abba a rendszerbe” – tette hozzá.
Ma Andrea két idősebb gyermeke középiskolába jár, a legkisebb, aki két éves, otthon van, a középső fiú pedig, Silas, egy svéd általános suliba jár. Egy év után a vadonban a család úgy döntött, hogy ily módon visszacsatlakozik a társadalomhoz. A következő interjú Annegrethe Rasmussen tollából azInformation című dán magazinban jelent meg.
- Nagyon divatos mostanában a takarékoskodás és az ehhez hasonló akciók. Például sok női ismerősőm már csatlakozott a “nem vásárolok új ruhát a következő évben vagy félévben” nevű Facebook-csoporthoz. Lehet, hogy ti is csak ennek az új őrületnek vagytok a része?
A. Hejlskov: – Igen, egészen biztosan az ún. autenticitás-mozgalom tagjaiként vagyunk elkönyvelve, ami nagyon idegesítő számomra, mert épp ettől az egész őrülettől szeretnénk távol maradni. Azoktól a trendektől, amelyek azt diktálják, hogyan éljünk tartalmas életet. Az autenicitás fogalma nagyon sokat foglalkoztatott engem még akkor, amikor tanácsadóként és egyetemi tanárként dolgoztam. És világosan látom, hogy mennyire nevetségesnek és hamisnak tűnhet ez az egész. És azt is, ahogyan az autenticitás a fogyasztás új formájává válik: egy üres életformává, amit szintén meg lehet vásárolni, és ami jól mutat.
De mindezek mellett van néhány szívből jövő gondolat is e mögött az autenticitás-mozgalom mögött. Az Occupy-mozgalom vagy az Anonimous-mozgalom alapvetően arról szól, hogy próbáljuk meg visszaszerezni az irányítást valami fölött, amiről úgy érezzük, hogy kicsúszott a kezünkből. És ez szerintem nagyon szép gondolat, amelyet én magam is szívesen követek. Én hiszek abban, hogy mindenki maga kell felelősséget vállaljon saját életéért, és abban is hiszek, hogy cselekednünk kell.
- Gondolod, hogy valami nagyobbnak vagy a része? Egy keresésnek a nyugati posztindusztrialista társadalomban, ami nagyobb környezeti tudatossághoz és törődéshez fog vezetni? Vagy inkább egy keskenyke, művelt, unatkozó nyugati réteghez tartozol, akinek ez az új életforma nem más, mint egy extrémsport?
- Azt hiszem, hogy egy olyan jelenségnek vagyunk a része, amit a nyugati értelmiségi rétegnek egy keskenyke szelete imád gyűlölni vagy szeretni. Egyetemi előadóként dolgoztam több éven keresztül, de amikor a mi radikális életstílus váltásunkról kezdtem előadásokat tartani, egy addig ismeretlen jelenséggel találkoztam: a hallgatóság egy kis hányada szörnyen felháborodott.
Nagyon összezavart, hogyan lehetséges az, hogy az én személyes választásom ennyire durván provokatív néhány ember számára. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem vitázom többé, és nem tűröm el a beszólásaikat. Elsősorban a magasan képzett, önmagát progresszív gondolkodásúnak tartó értelmiségiekét nem, akik mindent dekonstruálnak, ami a saját status quójukat sérti, mert igazából nem is haladó gondolkodásúak, hanem konzervatívak.
- Én imádom a zöld Beetle-met vezetni: nyitott tetőablakkal és hangos zenével száguldozni amerikai utakon. Ilyenkor szabadnak érzem magam, még akkor is, ha ez a fajta szabadság azt jelenti, hogy egy rakás pénzt kell keressek. De a pénz szabadság: az ember akárhová elutazhat, és akárhol vásárolhat, nemcsak olcsó szupermarketekben. Vajon meddig tarthat még az az állapot, hogy ugyanazt a svéd napot, tavat és erdőt tartja az ember a legcsodálatosabbnak, elsősorban ha valaki olyan keményen dolgozik a mindennapokban, mint ti?
- Száz százalékosan értem, amit mondasz – főként mert én is imádom a vezetés adta szabadságérzést. Igen, mi nem nemcsak az anyagi jóllétről mondtunk le ezzel a választásunkkal, hanem a világunkat is beszűkítettük. Ha megtehetném, akkor szívesen elmennék a gyerekeimmel világot látni. De hát ilyen az élet. Az ember nem kaphat meg mindent – választanunk kell! Nekem semmi bajom másokkal, akik azt az életstílust választják, amit te. Te is tudatosan választottál. Egyetlen dolog van, ami zavar: az öntudatlanság, amikor az emberek hagyják, hogy sodorja őket az élet.
- És mi van azzal a cool érzéssel, amikor az ember bemegy a világ legvagányabb éttermébe New Yorkban vagy Amsterdamban? Nem érzed úgy, hogy egy középkori vidéki világba vagy zárva?
- Hahaha, nem. Azt az érzést, amiről te beszélsz, csak egy nagyon keskeny, jól szituált nyugati réteg ismeri. Igen, lehet, hogy abban igazad van, hogy gazdagnak és szabadnak lenni a legvagányabb dolog az egész világon, de ez nagyon sokunk számára nem valóság. Másfelől meg azt gondolom, hogy ez egy beteges ideál: miért van az, hogy a trendi vendéglők és kávézók a coolság jelképei? Én itt ebben az elzárt világban sokkal több cool embert ismertem meg, mint azelőtt a nagyvárosban, ahol mindenki egyforma.
A szabadság belülről jön, valami olyasmi, amire az embernek szüksége van, és amiért küzd. Persze te is harcolsz a magad módján a saját szabadságodért. Az én szabadságom az, hogy sikerült kiszabadulnom abból a másik világból. Tavaly télen a lányom egyik dániai barátnője írt egy üzenetet nekem Facebookon. Ezt írta: “Jó, hogy időben sikerült kiszabadulnotok innen. A mai fiatalok érzik, hogy valami nincs egészen rendben, és azt is, hogy csupán illúzió, hogy a modern életstílus a legjobb életforma.”
- Azt mondod, hogy azért neked nagyon hiányzik, hogy legyen karierred, elismerjenek, meghívásokat kapjál tévés vitákra. És azt mondod, hogy sokat dolgozol magadban ez ellen. Ez úgy hangzik, mintha valami gond lenne azzal, hogy az ember arra vágyik, hogy sikeres legyen és hogy tagja legyen annak a társadalomnak, amelyben felnőtt.
- A legnehezebb számomra az volt, hogy feladjam az ambícióimat. Mindig is szerettem a figyelem központjában lenni, mindig is szükségem volt mások elismerésére ahhoz, hogy érezzem: vagyok valaki. Ami megint csak beteges. Még szerencse, hogy tudok elemzően viszonyulni ehhez a problémához, rákérdezni, hogy vajon miért van ez így: miért alakult ki az, hogy a létünk a sikertől vált függővé? Úgy gondolom, hogy az emberi lét lényegén csorba esett. Siker, növekedés és nagy áttörések – ezek csak hazugságok. De én magam sem mondhatom sajnos, hogy felül tudok ezeken emelkedni.
Miközben írtam a könyvemet (Andrea Hejlskov), belekóstoltam, milyen sikeresnek lenni. Híres emberek akartak az ismerőseim lenni, újságírók hívtak fel, egyik a másik után. Szörnyen jól esett – nagyon különlegesnek éreztem magam. Nagyon sok időmbe került, amíg megfejtettem, miről szól ez az egész szórakoztatóipar, és végül rájöttem, hogy semmi másról nem szól szórakoztatáson kívül: a tömegek ópiuma. És én távol akarok maradni ettől a drogtól. De nem mindig könnyű távol maradni. Gondolj csak arra, hogy hirtelenjében minden sikerül, nyernél a lottón és mindenki szeretne. Az amerikai álom, hogy a siker a biztos út a boldogsághoz, mélyen belénk van vésve.
- A blogon, amit vezetsz (hverdage.dk) írtál egy esszét a mindennapjaidról – arról, hogy milyen nehéz vezetni egy ilyen háztartást, és mégis minden nehézség ellenére te boldognak tűnsz itt – tényleg boldog vagy?
- Soha nem leszek teljesen boldog, de ahelyett, hogy antidepresszánsokkal próbálnám felszínesen kezelni a problémát, sokkal fontosabb az, hogy az ember úgy szervezze az életét, hogy jó sok friss levegőt szívjon, sok időt töltsön kint a természetben, és hogy naponta olyan feladatokat végezzen, aminek egzisztenciális jelentősége van, mint például tűzifát vágni vagy vizet hozni a kútról. Fontos, hogy az életnek igazi élet íze legyen. És ebben a tekintetben boldog vagyok, hogy élőnek érzem magam.
- Mennyi időre tervezitek, hogy a rohanó világtól távol éljetek? Visszajöttök majd a normalitásba?
- Soha nem fogunk visszamenni. Semmit nem tud adni számomra a modern életstílus. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy bemegyek néha a városba egy kávéra, és meglátogatom a régi barátaimat, de az tuti, hogy nem megyek vissza abba a művilágba, a mindennapi felháborodások és frusztrációk világába.
- Jól ismerem azt az elégedettségérzést, ami akkor tölti el az embert, amikor valamit az alapktól kezdve maga készít el: amikor süt, vagy épít. De miért nem választottatok egy ilyen önmegvalósító életstílust itt Dániában? Miért kellett ezt ilyen radikálisan csinálni?
- Mi valójában megpróbáltunk így élni Dániában is. De itt már nincs igazi természet, ahol az ember maga lehet. A kontrolltársadalom mindent elözönlött, és ez ijesztő. A másik dolog meg az, hogy én hiszek az alapvető változtatásban. Igaz az, hogy az ember átválthat spórolós égőre, megsütheti a saját házi készítésű kenyerét és több időt tölthet a gyerekeivel, de továbbra is ugyanannak a világnak a része marad. Nekünk szükségünk volt arra, hogy kitörjünk onnan. És tudom jól, hogy ez nem megy akárkinek, és sose állítottam, hogy a mi életvitelünk mások számára ideális kéne legyen. A legfontosabb dolog az, hogy az ember nemcsak dönteni tudjon a saját álláspontjáról, hanem cselekedni is, és merjen tenni annak érdekében, amit felismert és elismert.
- Azt mondod a blogodon, fel kell készülnünk arra, hogy a jelenlegi társadalom, amiben élünk, szét fog esni. Ez olyan vészjóslóan hangzik, mint azoknak a jövendölései, akik fegyvert, élelmet és vizet rejtenek el a pincéikben, és azt várják, hogy a nép egyszer csak lesöpri az ország gonosz vezetőit jelenlegi helyükről. Ez a gondolat nagyon kultúrpesszimistán hangzik. Történetét tekintve a kapitalizmus nagyon is okosnak bizonyult, ami képes újra és újra feltalálni magát a különböző korokban. Miért kell akkor mégis véget érnie?
- Igen, ez kultúrpesszimistán hangzik. Lehet, hogy a kapitalizmus újra feltalálja majd magát, és újabb módozatokat talál arra hogy az embereket rabszolgává tegye, ezt nem tudjuk kizárni. De én nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni. És azt is nagyon remélem, hogy lehullik a fátyol a szemünkről, felébredünk és irányt változtatunk.
Azt hiszem, a kultúra, amiben élünk, beteg. Az igaz, hogy kissé bunkerépítőknek tűnünk mi is itt, de ez az erdőben való élettel van összefüggésben. Az öregek, akik itt élnek, egyáltalán nem érzik úgy, hogy bármilyen fajta végre kellene készülni. Az, hogy az ember maga kell ételt és meleget teremtsen magának, az természetes velejárója az itteni életnek. Persze kemény élet ez itt: sokszor erős viharok vannak, máskor meg minusz 30 fok, és ez lényegében megváltoztatja az embert: itt jobban odafigyel arra, hogy fát kell vágni és ételt kell szerezni. De azt hiszem, hogy ennél többről is szó van: ha a drasztikus klimavátozás bekövetkezik, vagy a gazdaság összeomlik, én akkor is akarok majd tudni gondoskodni a családomról és a szomszédaimról.
- Azt is írod a blogodban, hogy tisztában vagy azzal, hogy a csokoládét gyermekek készítik kényszermunkával, a repülők szennyezik a levegőt, és hogy a gazdagoknak le kell mondaniuk néhany privilégiumről ahhoz, hogy meg tudjuk menteni a Földet. De hogyan harcolsz te ezek ellen, nem lenne ebben a tekintetben hatékonyabb a politikai aktivizmus, mint ez a mostani életformád?
- Nem, én nem gondolom így. Én abban hiszek, hogy a leghatékonyabb módja a Föld megmentésének, ha tudatosan éljük az életünket: hogy válasszuk azt az életformát, ami nekünk és környezetünknek a legjobb, és álljunk ki a választott utunk mellett. Nem hiszek a politikai aktivizmusban, mert többé nem hiszek a politikában. Az egyetlen dolog, amiben most hiszek, az az, hogy az ember kezdjen valamit a saját életével, hogy tehessünk valamit a saját és környezetünk érdekében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése