B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2013. október 19., szombat

testvérféltékenység

Anyukám hívta fel a figyelmemet ERRE a cikkre, a Csupa Szív Magazin honlapján. A testvérféltékenységről írnak, és két mesét is ajánlanak, letölthetőek a Boldogságban Felcseperedni Alapítvány Mesepatika oldaláról. Az egyik a kisebbnek, a másik a nagyobbnak segít feldolgozni a nem feltétlenül kellemes érzéseket egymás iránt:


NAGYTESÓK MESÉJE
Avagy, utálom a kistesót!

Hol volt, hol nem volt, éppen a világ kellős közepén álldogált egy madárfüttyös, kerek erdő. A kerek erdő közepén állott egy hatalmas hársfa. A hársfa lombjának közepében egy kényelmes madárfészek. A fészek kellős közepében pedig egy pelyhes kisfióka csipogott, aki éppen akkor bújt ki a tojásból. A szülei nagyon örültek az érkezésének, és minden jót megadtak neki. A széltől is óvták, figyeltek rá, dédelgették, felváltva hozták neki a finomabbnál-finomabbnál falatokat, türelmesen tanítgatták hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, együtt fedezték fel a kerek erdőt. Csak ők hárman: az Anyamadárka, az Apamadárka, és a kisfióka. De csodás idők voltak azok!
Telt-múlt az idő, és hogy, hogy nem, a fészek közepén egyszer csak megjelent egy újabb tojás. Amikor a fióka megpillantotta, nem értette a dolgot, és kérdezgetni kezdte a szüleit:
  • -  Mi ez anya?
  • -  Ez egy tojás, kisfiam! – felelte Anyamadárka.
  • -  És mi az a tojás?
  • -  Abban laknak, és fejlődnek a kisfiókák, amíg ki nem bújnak onnan!
  • -  És ebben is lakik valaki?
  • -  Igen – mosolygott anyamadárka. - Ebben a tojásban lakik a te kistestvéred.
    A fióka nem igazán tudta mit jelent az, hogy kistestvér, de mivel a szülein azt látta, hogy örülnek neki, biztos volt benne, hogy valami csudajó dologra számíthat. Néha megkopogtatta a tojás héját, fülét rátapasztva hallgatózott, és madárdalokat énekelt kistesójának. Egyetlen dolog zavarta csupán, hogy a tojás éppen a fészek közepén állt, ott, ahol idáig az ő játszó, és pihenőhelye volt. Megpróbálta arrébb tolni, de nem bírt vele, így aztán hagyta.
    Telt-múlt az idő, és a tojás héja egyszer csak megrepedt. Futkosott ám mindenki a fészekben. Pár pillanat telt el csupán, és a tojásból egy puha, pelyhes kisfióka bújt elő.
    A nagyfiókának egyáltalán nem tetszett az új jövevény. Anyamadár, és Apamadár most őt óvták a széltől is, őrá figyeltek, őt dédelgették, neki is hoztak finomabbnál-finomabb falatokat. Most őt tanítgatták kedvesen arra, hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, őt is magukkal vitték, hogy együtt fedezzék fel a kerek erdőt.
    A nagyfióka, aki idáig a fészek közepén lakott, most kiszorulva érezte magát, és mindenképpen vissza akarta szerezni régi helyét.
- Ez az én helyem! Add vissza! Én lakom a fészek közepén! - harsogta, és szárnyaival jó erősen odébb lökte testvérét. A kisfióka elesett, és hangos csipogásra zendített.

Apamadár és Anyamadár mérgesek voltak a nagyfiókára, amiért bántotta a kicsit, és megszidták miatta. Kisfiókát pedig a szárnyukra vették, és visszaültették a fészek közepére.
Ez a civakodás egyre többször előfordult. Egyik alkalommal a nagyfióka olyan erővel lökte félre a kicsit középről, hogy az kipottyant a fészekből. Szerencsére Anyamadár még időben elkapta a zuhanó kisfiókát, de nagyon megharagudott elsőszülöttjére. Amíg nagyfióka a büntetését töltötte, addig kisfióka szépen visszacsücsült a fészek közepére.
Nagyfióka haragja egyre csak nőtt és nőtt a testvére iránt, és napról-napra szomorúbb lett, amiért a szülei nem értik meg őt, és nem engedik vissza a helyére.
Egy szép napon, éppen egy faágon himbálózott búslakodva, amikor arra repült a Bölcs Bagoly, és így szólt hozzá:
  • -  Kicsi madárfióka! Látom ám, milyen nagyon el vagy keseredve. Mióta testvéred van, nem lakhatsz a fészek közepén. Elvette tőled a helyedet, és még a szüleid is ellened fordulnak. Sokat veszekednek veled miatta. Bizony-bizony azon sem csodálkoznék, ha egyenesen utálnád a kistesódat!
  • -  Utálom is! – csiripelte a kismadár. Ki nem állhatom! Bárcsak bújna vissza a tojásba, ahonnét jött! Akkor újra enyém lehetne a fészek közepe, és anyukám is csak énvelem játszana!
  • -  Sokkal szebb lenne az életed Kisfióka nélkül, igaz-e?
  • -  Igaz. – hüppögte. Én már a fészekből is kilöktem, csak hogy végre megszabaduljak
    tőle, de anya és apa mindig megvédik.
    A bagoly a fejét bólogatta, és nem szólt egy szót sem.
  • -  Vidd el őt magaddal Bölcs Bagoly! – kiáltott fel ekkor a madárka. Te biztosan jól gondját tudnád viselni!
  • -  Elvinném én, elvinném, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és nem adnák oda nekem.
  • -  Akkor lopd ki a fészekből, amikor nem látják!
  • -  Kilopnám én, kilopnám, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és
    fájna nekik, ha elvenné tőlük valaki.
  • -  De akkor...? – csipogta a kismadár. Akkor ez most már örökre így marad? 
  • -  Az, hogy Ti négyen vagytok, ez már biztos. Ezt már sajnos sehogyan sem tudjuk visszacsinálni, és tudom, hogy ezt nem könnyű elfogadni. – szólt bölcsen a bagoly. Viszont megtaníthatom, hogyan kell olyan fészket építeni, aminek kettő közepe van.
  • -  Tényleg? Megtennéd? Ez lehetséges? – pislogott a fióka.
  • -  Hát persze! – mondta bagoly, és lerajzolta neki a fészket, miközben vicces történeteket
    mesélt a madárkának saját népes családjáról.
    Szárnyalt ám haza a madárfióka, alig várta, hogy megmutathassa a szüleinek a rajzot. Mikor hazaért, így szólt anyjához és apjához:
- Csipcsirip! Tudom már, hogy kisfióka itt marad velünk, és nem is bánom. Nem akarok én verekedni, és nektek sem szeretek csalódást okozni. Viszont szeretném visszakapni a helyemet. Építsünk olyan fészket, aminek kettő közepe van!
A szülők nagyon megörültek a segítségnek. Madárapa tanulmányozta a rajzot, és rögtön munkához is láttak. Mindenki szorgalmasan dolgozott, és jól el is fáradtak a munkában, de az eredmény megérte a fáradozást. Új, tágas otthonuk lett, olyan, aminek kettő közepe van, így a szülők mindkét fióka körül süröghettek-foroghattak.
Most már elégedett volt a nagyfióka. Ő is kapott éppen elég finom falatot, és ölelést. A bagollyal való találkozás óta elfogadta, és egyre jobban megszeretette testvérét. Anyamadár és Apamadár pedig nagyon büszkék elsőszülött csemetéjükre, és megtanulták, hogy egy fészek akkor kényelmes, ha annyi közepe van, ahány fióka.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, üljél középre! 


KISTESÓK MESÉJE
Avagy én is érek annyit, mint a nagyok!

Egyszer volt, hol nem volt nem is olyan messze innen, egy vidám, pezsgő életű tanyán éldegélt egy kutyacsalád. Kutyamama, kutyapapa és két kutyagyerek. Akarod, hogy adjunk nevet a kutyagyerekeknek? Ám legyen. A nagyobbikat úgy hívták, hogy Éliás, a kisebbet pedig úgy, hogy Tóbiás.
Éliás már iskolába járt, ahol sok tanyabéli állatkölyökkel összebarátkozott. Éliás és a barátai sokat találkoztak iskolaidőn kívül is, és mindenféle izgalmas játékot kitaláltak. Tóbiásnak nagyon tetszettek ezek a közös mókák, és ő is szeretett volna velük bolondozni, de Éliás ezt nem mindig engedte.
- Te még kicsi vagy! Nem játszhatsz velünk! – jelentette ki, és Tóbiás ilyenkor nagyon elszomorodott.
Amikor pedig mégis bevették a játékba, Tóbiás nehezen tudott lépést tartani a többiekkel. A nagyok gyorsabban szaladtak nála, és átugrották a legnagyobb tócsákat is, míg ő legtöbbször a pocsolya közepébe toccsant.
Nem csak a barátai között, hanem a családjában is ő volt a kicsi. Reggelente a kutyacsalád hangos ugatással üdvözölte a gazdát, aki finom falatokat hozott nekik reggelire. Tóbiás is szeretett volna velük csaholni, de hiába ugrándozott, egyszer sem sikerült felkapaszkodnia a kerítésre. Ilyenkor nagyokat vonyított mérgében, és inkább a kerítés alól kukucskált kifelé.
Esténként a gazda magával vitte a kutyákat, hogy segítsenek beterelni a teheneket és birkákat az istállóba. Éliás már ügyesen terelgette az állatokat, viszont Tóbiásnak nem fogadtak szót a juhok. Ha közelebb szaladt hozzájuk, azok messzire elfutottak előle, és a gazda nem örült ennek.
- Mit csinálsz Tóbiás! Nem elkergetni kell a jószágokat, hanem befelé terelni! – mondta nevetve. – Nézd csak, milyen jól dolgozik a testvéred! Neked is így kéne csinálni!
Még hosszan sorolhatnám, hogy Tóbiás hányszor, de hányszor hallott ehhez hasonlókat:
  • -  Ez a cipő még nagy rád! Majd ha nagyobb leszel, neked is veszünk egyet! - mondta az anyukája, amikor fel akarta próbálni Éliás vadonatúj focicipőjét.
  • -  Te még nem ehetsz csontot, kicsim! Még nem elég erősek a fogaid! – szólt rá Kutyapapa, amikor meg akarta kóstolni a felnőttek vacsoráját.
  • -  Te még nem tudsz ilyen mély gödröt ásni! - szúrta oda Éliás, amikor kisöccse felajánlotta, hogy segít neki elásni egy kolbászt.
- Tedd le azonnal az iskolatáskámat! Az nem játék, és nem óvodások kezébe való! – csattant fel Éliás, amikor észrevette, hogy testvére az ő holmijaival játszik.
Így ment ez nap, nap után, és a kiskutya egyre rosszabbul érezte magát a bőrében. Kezdte úgy látni, hogy ő bizony soha semmiben nem lesz olyan jó, mint a nagyok. Egy idő után már meg sem próbált bizonyítani, csak mérgesen morgott mindenkire maga körül.
Egyik este, amikor a gazda és a kutyacsalád kiment a mezőre, Tóbiás dacból otthonmaradt, és az óljában duzzogott egymagában. Egyszercsak megérkezett a gazdasszony, aki mindig nagyon kedvesen bánt a kicsi állatokkal. Friss vizet töltött a kutyatálakba, megcirógatta Tóbiást, és dúdolni kezdett:
- Tóbiás! Kiskutyám! Trallala! Bizony nagy az ő baja. Morog erre, morog arra, Vagy az orrát lógatgatja.
Látom ám, hogy bánt valami. Az, hogy nem tudsz olyan lenni, Olyan, mint az Éliás,
Nagy és erős okostojás.

Ő mindenben szuperjó, Ámulni - bámulni való. Tudom, te is imádod, Néha viszont utálod.
Mindent megtennél azért, Hogy olyan legyél, mint Ő, De elkeserít, mikor látod, Hogy te nem vagy nagymenő.
Tóbiás hegyes fülekkel hallgatta a dalt, de nem szólt semmit. A gazdasszony ekkor illatos főtt hússal kínálta, majd így folytatta:
  • -  Mire ezt a húst megeszed, Elszáll majd a rosszkedved, Kicsi kutya is tud nagyot, Csak figyeld, amit mutatok.
    Azzal, karjával a mező felé mutatott, ahol Felhő, a kisbárány láthatóan elkóborolt a nyájtól, és éppen az erdő mélye felé tartott. Sem a kutyák, sem a gazda nem vették észre, mert el voltak foglalva a tehenek terelésével.
    Tóbiás szájába kapta a főtt húst, és rögtön tudta mi a dolga. Ügyesen átbújt a kerítésen, átugrotta a kispatakot, és sebesen szaladt a bari felé, hogy megmentse őt. Felhő egyáltalán nem ijedt meg Tőle, hanem megörült, hogy valaki segít neki visszatalálni a mamájához.
    Az istállóban ez idő alatt nagy volt a felfordulás. - Beeeee! Segítség! Beeee! Báránymama észrevette, hogy eltűnt a kicsinye, és hangos siránkozásba kezdett. A gazda idegesen számlálni kezdte a bárányokat. Kutyamama és Kutyapapa ide-oda szaladgáltak a juhok között, és a kisbárány nevét kiáltozták. Éliás nekiindult, hogy visszafusson a mezőre Felhőért, mikor az istálló ajtajából meglátta testvérét a báránykával közeledni.
  • -  Megvan Felhő! Csah-vah! - ugrándozott. - Tóbiás hazahozta!
    Mindenki kiszaladt, és nagy örömmel fogadták Tóbiást és a kis csavargót.

  • -  Szép munka volt, Tóbiás! – szólt a gazda, és megsimogatta a kiskutya buksiját.
  • -  Kicsikém! – csapta össze a mancsát Kutyamama. –Te kiszöktél? Nem lett semmi
    bajod?
  • -  Láthatod, hogy jól van! – morogta Kutyapapa, és orrával megbökte kisebbik fiát. Ő már nem Kicsi, igaz-e! Hanem egy igazi hős! – bólogatott elismerően. Büszke vagyok rád, fiam!
  • -  Váúúú! Öregem! Nagy voltál! – csaholta Éliás, és körbeugrándozta testvérét.
    A kutyacsalád büszkén sétált haza a mezőről, és a tanyán minden állatnak elújságolták, hogy

    Tóbiás micsoda hőstettet vitt véghez.
    Ahogy teltek a napok, hetek Tóbiás egyre erősebb, egyre fürgébb és egyre ügyesebb lett. Mire iskolába került megtanult focizni, így végül neki is lett saját futball cipője, iskolatáskája, és nagy, okos barátai. Bár nagytesója továbbra is példakép maradt a számára, már tudta, hogy ő is ér annyit, mint Éliás!
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, legyél törpe!    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése