kulcsszavak

együttműködés

jelenlét

házimunkás

Elkészült a házimunka lap digitalizált verziója, a szép rajzocskáim helyett. Ha valakit érdekel, betettem az eredeti poszthoz, IDE.

római számok

Montessori után szabadon - Számok gyakorlása S-nek:

 Római számok tanulása M-nek:

Kirakosgattuk gyufából is:

Aztán jöhettek a rejtvények. 

Egy gyufaszál elvételével tedd igazzá!

Egy gyufaszál áthelyezésével tedd igazzá!

 

rágódás, avagy vigyázzatok a filmekkel

Ma este megnéztem egy filmet, részben B-vel együtt, aki rajtam aludt az elején. Nem mostani film, és miközben néztem, jöttem rá, h annak idején már láttam is. Ösztön - egy professzorról szól, aki a gorillák között, a vadonban élt 2 évet. Aztán embert öl. Visszahozzák a civilizációba, nem beszél, agresszív, azt hiszik kvázi állattá alakult, a börtönben pedig egy pszichológusnak elkezd mesélni.

A film hatására gondolkodom az irányításon. Hogy igen, azt mondom, igyekszem nem irányítani a gyerekeimet, nem uralni őket, hanem együttműködésben élni... Ebben hiszek. De be kell látnom, h az utóbbi napokban megint valami nagyon nem működik. Veszekszem velük, feszkó van, rettentően lemerülök a nap végére. És nem, nem úgy működök, ahogy azt elképzelem nyugodt és higgadt pillanataimban. Mert túl romantikus elképzelés? Nem. Csak az történik, h visszaesek a "játszmába".

Az irányítás jó dolog, igaz? Hiszen arra irányul, h jól működjenek a dolgok. A célja a cél, vagyis a dolgok terv szerinti célba haladása. Szervezni, és irányítani az életet nem rossz dolog. De - két dologra jöttem rá (és ez az én kis életemre érvényes).
Egy. Oké, hogyha próbálom irányítani az életünk menetét, a napjaink folyását, és tervezek, igyekszem tudatosnak lenni - de ha mégsem úgy alakul, hát nem gond. Nem dől össze a világ. A mi kis világunk akkor dől össze, ha a kitűzött konkrét napi cél (mosni kell, azt jó volna kiteregetni is, olvasónaplót folytassuk ma, B tudjon aludni egy huzamban legalább egy órát, stb) érdekében beáldozom a békét. A magam békéjét, az együttes békét. Mert cél az együttélés tanulása is. Fontos figyelnem magam, mert az alap béke (és békétlenség) forrása én vagyok, mint az anya. Nem tehetem magamnak túl magasra a mércét. Szeretnem kell magamat annyira, h elfogadjam, ahol tartok. Amit bírok. Hol van az a határmezsgye, amin belül még maradok türelmes, maradok a békében. Hiába tűnik ez számomra kevésnek. Most itt vagyok. Engedékenynek kell lennem magammal, mert a legfőbb feladatom a szeretet, ami nem roppanhat össze a napi célok terhe alatt. Talán most még kevés vagyok - de leszek több, hiszem. De semmiképp sem úgy, h haragszom magamra a meg nem ugrott magaslat miatt, és ezáltal elveszítem az igazi fókuszt.
Kettő. Nem oké, ha próbálom irányítani a gyerekeimet (vagy a férjemet - ugyanilyesmisosemjutnaeszembe). Nem oké, és nem is működik. Mert az uralom nem szeretet. Vagyis igazából működik, ez benne a csapda. Működik, látszólag. Működik, csak ügyesen kell csinálnom. Ha manipulálok. Ha érzelmi nyomást helyezek. Ha megy a játszma... De Istennek hála, ez egy idő után fájni kezd. Mert érzékelem, h nem azok vagyunk, akiknek szeretünk lenni. Eltűnik a szabadság, a biztonság, a szeretet. A szívünk távolodik. A gyerekeim vagy megteszik, amit mondok, mondjuk megfelelni akarásból, vagy azért, h hagyjam már őket békén, vagy nem teszik meg, én meg kiakadok, és dühöngök - de mindegy is, mert bármelyik történik, nem egy egészséges, szeretetkapcsolati működésben vagyunk.
Sajnos az én játszmám ez. Nem volt egyszerű felismernem. Vagyis inkább szembenéznem volt nehéz vele. Fájdalmas. Hozott mintáim, akár családból, akár a nagy társadalmi mintákból - az irányításról szólnak. Manipuláció, uralom, ezek árnyalt szinonimái - az irányítás legyen csak az én kezemben. Tudjam, mi következik. Tedd, amit szerintem tenned kell.
És mi ennek az ellentéte? Azt hiszem, a bizalom. Az irányítást a félelem motiválja. A bizalmat a félelem ellentéte - a szeretet.

"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét." (2Tim1:7)

Annyira sok van ebben a mondatban. Ebben a három szóban. Életem során újra és újra elém jön, és egyre mélyebben értem. És igen, erre van szükségem. Erőre, mert nehéz. Fizikálisan is, lelkileg is, szellemileg is nehéz anyának lenni, és nehéz itthon lenni a három gyerekkel. Józanságra, mert különben elkap a pánik, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, és örvénybe kerülök. És szeretetre. A Minden Titkok Tudójának engem ölelő szeretetére, és az ebből fakadó, a gyerekeimet mindenen túl- és felülszerető szeretetre, ami a legjobbat hozza ki belőlük (és belőlem is).
És köszönöm, h megkaptam. Az enyém az Erő, a Szeretet, és a Józanság Lelke. Add, h minden nap életre engedjem!

második nap

Ma úgy döntöttem, kicsit unschooling irányba sodródunk, elfáradtam tegnap az "evezésben".
Reggel, míg a gyerekek szöszmötöltek a szobájukban, B hamar visszaaludt (némi simogatás segítségével) az ágyában. Bementem hozzájuk. Ezt a füzetet lapozgatták:

Megnéztük a földgömbön (ami jelen esetben épp egy strandlabda) Ázsiát, azon belül Kínát, összehasonlítottuk Magyarországgal, meeennyivel kisebb, milyen messze van... Megnéztük, ha már ott vagyunk, a többi kontinenst is. (Később Apa kiegészítette az ismereteket a kontinensek vándorlásával, meg a Föld forgásának és keringésének bemutatásával - M volt a Nap.)

Ott hevert az esti mesés könyv a szőnyegen, kérték, h meséljek egy részt, szóval beosztottuk M-mel, egy oldalt ő, egyet én. Végig is olvastunk 4 fejezetet.
Közben B is becsatlakozott. Olvasás óra pipa. Környezet óra pipa. Mindenki boldog maradt és elégedett. 

És ebéd is lett, rakott krumpli, és még egy képzésre is eljutottam délután. Lám, vannak jobb napok. 

Az elmúlt hetek termése még egy csodarendezett gyerekszoba. Ott kezdődik a történet, h olvastam a Egyszerűbb gyermekkor c. könyvet, sajnos a felénél nem jutottam tovább, de elhittem neki (erős meggyőződésre juttatott), h a kevesebb tényleg több. És módszeresen selejtezni kezdtem a játékokat (is). 

Meg eszembe jutottak a szép kis címkék, amik még nem lettek kiaggatva. Szóval rendszereztem, és íme, az átlátható játékbirodalom:

A kíméletlen szortírozást túlvészelő plüssök, autók, kis izémizék bezsúfolódtak egy-egy fakkba ebben a lógóban.

A jelmezek két dobozt kaptak, egyikben a kiegészítők, másikban a ruhaneműk. A polcokon pedig könyvek, kártyák, összerakós-építkezős játékok, gyöngy, dominó...

Hát igen, könyvekből sok van. De hát azt hogy lehet selejtezni??

És alkottam új hajszínt is, mert megérdemlem, egy rézvörös:

na akkor komolyan

Vágjunk bele. Tanulás. Három gyerek. Gyerünk.

Ma elkezdtük a komolyabb verziót.
Közös családi reggeli, aztán Apa bringára pattant, és el dolgozni. Mi is nekikészülődtünk a tanulásnak. A házimunkarendszer még működik, úgyhogy asztalleszedés megtörtént sikeresen. Mondtam S-nek, h mivel ő 5 és fél éves, más szabályok érvényesek rá - ahogy a délutáni alvás M-nek nem, de neki "kötelező"(legalábbis a 10 perc pihenés csukott szemmel, amennyi idő alatt általában elalszik, ha fáradt...) - szóval választhat, vagy játszik, vagy neki is adok feladatot, ez rajta áll. B-t a hátamra nyaláboltam, hamar el is aludt a mei-taiban.

Matekoztunk M-mel. A követelményt még nem kaptam meg, így aztán kezdtük azzal, ami amúgy is érdekelte: a törtek, részekre osztás.

Hamarosan S is becsatlakozott, ő a számokkal foglalkozott. De érezhetően mindketten maximális rájuk figyelést vártak volna tőlem. Nehezen várták ki, míg sorra kerülnek, kissé cincáltak jobbra-balra.

B időközben felébredt, először sikeresen visszaringattam a hátamon, aztán a második ébredésnél már letettem a földre, hadd mászkáljon. Persze nem volt boldog tőle, úgyhogy a kezemben tartottam, így készült el a tarhonya, meg a pörkölt. Ekkor M már az olvasással foglalkozott, hangosan hallgattuk mindannyian Tücsök Tóbiás kalandjait. Az olvasónapló elkezdésére már kibukott a feszültség, M kiborult, ha hibázott. Én meg türelmetlenné váltam, odakapott a tarhonya, B meg nyüstörgött a kezemben. S volt a legnyugodtabb, az asztal alatt playmobilozott.
Amikor higgadt és türelmes tudok maradni, akkor jól kezelem M kirohanásait, megoldási javaslatokat kínálok a hiba kijavítására, vagy ösztönzöm, h ő keressen megoldást, a dráma helyett. Ilyenkor azért ő is vissza tud találni a békébe. De érzem, h így, h többfelé kell figyelnem, ez nem kis erőfeszítésembe kerül.

Végül a legjobb megoldásnak az ebédelés látszott.
Utána lefekvés, mesehallgatás, S maradt pihenni, mi hármasban kijöttünk a gyerekszobából. M újra nekilátott az olvasónaplónak. Közben hazaért az iskolából a szomszéd kisfiú, befütyült az ablakon. M kiment, megbeszélték, h M is tanul még, ő is megírja a leckét, és utána mehet a játszás. Közben B-t csodával határos módon sikerült elaltatnom az ágyában. Kemény 20 percet aludt... M pedig megírta, megrajzolta az olvasónapló elejét. Én szaladgáltam S-hez, aki nem volt hajlandó nyugton maradni, meg közben szórakoztattam a magát ugyan ki nem pihenő, de visszaaludni nem tudó legkisebbet. És azért persze segítettem M-nek, ha igényelte. Elfáradtam, no. Minden délután jó volna egy kicsit világgá menni. Félórára...

Helyzetelemzés: M-nek szoknia kell, h megosztom a figyelmemet közte és a testvérei között. Kevésbé vehető rá önálló munkára, ha közben S-sel foglalkozom, mint ha csak ő egyedül tanul velem. Oda kell figyelnem arra is, h mi S szintje, h sikerélménye legyen. És magnéziumon kell élnem... :)

...Ti hogy csináljátok?

emlékek

Tegnap egy elintézendő ügy kapcsán visszamentünk a lakásba, ahol gyerekeskedtem, ahol felnőttem. Ahol a gyerekeim születtek, legalábbis az első kettő... Lassan két éve, h elköltöztünk. Még akkor ígértük nekik, h egyszer visszajövünk majd...

Múlt héten szintén arra jártam, vicces, h az utcánkba felfújta valaki a járdára a nevemet. (Ami nyilván nem csak az én nevem, de hálás köszönet érte!) Szerettem ott létezni, megszoktam a nyüzsgést, autóforgalmat, a sok idegen arcot, akik hömpölyögnek megállás nélkül azon a környéken, akármilyen napszak, évszak van. Folyamatos, zajos élet, folyamatos változás, nincs megállás. És köztük mégis ott az a néhány ismerős, aki kitűnik, mert újra és újra látom, tudjuk egymásról, h mi itt lakunk, mi nem átutazó tömeg vagyunk. A környék, a forgalmas utcák, a tér a miénk, mert mi itt élünk, napról napra. Szeretem, h ez az érzés megmaradt, ha arra járok, otthonosan érzem magam. Kiválasztottságtudatom lesz, mert én ott élhettem. Menő környék, vagány vagyok, mert az enyém...!

Itt, ahol most élünk, nagyon más. Kevés az ember. Itt azt szeretem pont, h másfajta, bensőségesebb az otthonosság, mert tényleg csak az itt lakók járnak erre. Kevés az autó is, és mindenki ismerős. Családias, megismerhető, nyugodt.

Bementünk a régi házba. Minden zugát ismerem, minden sarokban emlék.

Ahogy felnéztem az ötödikre, innen integettünk minden elmenőnek, aki lement a lifttel, én meg ki a folyosóra, és egy intésre még felnézett. A lépcsőház, aminek a félhomályában gondoltam végig szerelmi ügyeim bonyolultságát általános iskolás koromban; és ahonnan férjhez mentem, menyasszonyi ruhában kimaradt a fotó a postaládák meg a csempézett fal előtt, örökre bánom; a lift, ami hangos, és elalszik a világítás benne, ha a megfelelő helyre állsz, és ahova matricát ragasztottam, meg belekapartam a nevem a hívógomb mellé; a pincerendszer, ami félelmetesen nyirkos, pókhálós és zegzugos; a folyosó, amit nyáron minden nap lelocsolt a szomszéd néni; ahonnan egy másik meg lesöpörte a frissen épített mini hóemberünket, a fal, ahonnan kapartam a vakolatot módszeresen, egyre mélyítve az árkot... és a hátsó lépcsők, ahol játszottunk az alattunk lakó lánnyal... igen, a szomszédok... akik már javarészt kicserélődtek, egy bácsi lakik még mindig az emeleten, aki még a nagyszüleimmel együtt jött, 1957 óta a legelső lakók egyike. 

Ez volt nagyszüleim otthona, itt született Anyukám és a bátyja, aztán én és a húgom, majd az én két gyermekem is.

A lakás viszont már nincs meg. Persze, az ajtónk (a mi, férjemmel vett, régi ajtónk) mögött ott van egy lakás, de az nem az. Felújították, átalakították, és megölték. Szültek egy újat. Elveszett a tágassága, a melegsége. Nagyon átalakították, a konyha helyére fürdőszoba került, a hallból konyhás-étkező lett, és a nagyszoba le lett választva ajtóval hálónak. De mindezt végül mégsem bánom. Mert ez már az ő lakásuk, és örülök, h semmi nem emlékeztet arra, amiben én éltem, ami a miénk volt. Egyedül a fal, a ferde fal, az suttogta, h én vagyok az, de rejtőzködöm...

A gyerekek keresték KippKoppékat a falon, amit én festettem nekik, és meg voltak zavarodva egy kicsit az egésztől. Persze, én is, nagyon. De jó volt aztán beköszönni Feri bácsihoz, aki még képviseli a M számára is és nekem is az itt eltöltött gyerekkort. S már nem emlékezett rá. És őt viselte meg jobban az egész, vigasztalhatatlanul sírt, az fájt neki, h minden megváltozott. Gyászoltunk egy kicsit. Újra. Elvesztettük újra, amitől már egyszer elköszöntünk. Mert most volt, ami végleg elveszett. De olyan jó, h az ember emlékezni képes lény, és azok az évek már örökre a mieink, amiket itt tölthettünk.

Talán egyszer, ha úgy hozza a Minden Titkok Tudója, vehetünk itt lakást a gyerekeknek, ha felnőnek. Talán. Vagy öregkorunkra visszaköltözünk erre a környékre. Talán. Vagy nem.

Talán egyszer, ha úgy hozza a Minden Titkok Tudója, vehetünk itt lakást a gyerekeknek, ha felnőnek. Talán. Vagy öregkorunkra visszaköltözünk erre a környékre. Talán. Vagy nem.

gondolkodnivaló

Nem is tudok idézni, mert egyszerűen minden, de minden szavát ajánlom, mélységesen egyetértek. Olvassátok végig ezt a cikket ITT.

honfoglalunk

Könyvvásárlás itthonról. Tesco-s rendelés összeállításakor, online böngészés során találtam rá az elég kedvező akcióban lévő 100 állomás 100 kaland sorozat könyveire (EZEK), és gondoltam a Magyarország c. résszel nagyon nem lőhetünk mellé.
Az eleje a honfoglalást tárgyalja, teljesen jó kiindulás a téma átbeszélgetéséhez. Elolvastuk A csodaszarvast INNEN, A fehér ló mondáját INNEN, megnéztük a Feszty körképet egy itthoni albumban, és meghallgattuk a Himnuszt szavalva, énekelve.

 

Lehet, h elkezdtük a tanulást?