életünk sztorijai - sokadik fejezet

Jövök ventillálni. Gazdagodtunk egy sztorival, S-sel tegnap éjjel kórházi szállóvendégek voltunk.

A történet fontos szereplője az Apa által készített fa puska... és a fiam szájpadlása.  
S jellemzően szeret a szájába venni dolgokat, igen-igen, kinőtte már azt a kort, de mégis. Sosem cumizott, helyette szívesen rágcsálja a dolgokat. Frusztráltabb időszakaiban inkább.
Tegnap a szájában a fa puskával rohant a "bázisra" a gyerekszobában, amikor is, számára nem észrevehető módon elétornyosult M. Nem voltam bent, csak az üvöltésre érkeztem. Ömlött a vér a szájából, azt sem tudtam, mi vérzik - a foga tört ki, a nyelvét harapta el, a száját sértette fel, vagy mi van. Miután csillapodott a vérzés, és bele tudtam nézni a szájába, majdnem rosszul lettem. Egy csinos kis kráter éktelenkedett odabenn. (Onnantól kezdtem remegni, ami csak órákkal később múlt el...) Gyakorlatilag kilyukasztotta a puska vége a lágy szájpadot. Oké, irány a kórház. Ja, ez persze nem ilyen egyszerű. Merthogy 5 kórházat és ügyeletet hívtunk végig, mire egy helyen azt mondták, hajlandóak ellátni őt. Mindenki öltözés, B-nek két adag kaja, S-nek pizsi, kedvenc mesekönyv, mert sok jóra nem számítunk. Indulás a Bethesdába.

Azt kell, hogy mondjam, az eddigi legjobb kórházi tapasztalatot szereztük itt. Innen is küldök egy nagy köszönömöt a Bethesda Gyermekkórház dolgozóinak! Előrevettek a szakrendelésen, három szakember (sebész, gégész1, gégész2) nézte meg S-t, és a bent tartózkodásunk alatt mindenki, akivel mi kontaktusba kerültünk, de tényleg minden nővér, orvos, betegszállító kedves volt, és nyugodt, és mindenki szólt S-hez is, ami szerintem külön fontos. Ki kellett töltenem egy információs lapot, amin elsőként megkérdezték, mi a beceneve, aztán többek között azt, hogyan szólítja a szüleit, testvéreit, mi nyugtatja meg, ha fél, mivel alszik, volt-e már távol otthonról, és egyéb, személyes szokásairól - amiket tudva sokkal könnyebb ugye egy kisgyerekhez közel jutni, és elviselhetőbbé tenni számára a kórházi létet. Hihetetlen szimpatikus!

Megműtötték altatásban, össze kellett varrni a likat. Épphogy nem szakadt át az orr nyálkahártyáján is.
Félt nagyon. Kérdeztem tőle, szerinte Batman szokott-e félni. Mondta, biztos nem. Mert bátor. Bátor az, aki nem fél? Ellentmondtam - szerintem az a bátor, akit a félelem nem tart vissza. Fél, mert igenis félelmetes dolog elé néz, de mégsem hátrál. Vállalja a kihívást, a félelem ellenére. És akkor bizony rettentő bátor!

Az altatóorvos megmutatta S-nek a maszkot, amiből majd belélegzi az altatógázt. M-nek meséltük a telefonban, le is kellett fényképeznünk, h lássa, milyen.
Az altatást jól viselte, viszonylag nyugodtan ébredt, bár fájdalmak között, és sírósan. De annyira jó, h megnyugtatható volt a kisgyerekkori kedvenc dalával! Olyan komolyan tűrte a fájdalmat, pedig szegény még mindig egész testében összerándul minden nyelésre.

Reggel már fel is akart öltözni, nem értette, miért kell pizsiben maradni nappal is. Miután a branül idő előtt kicsúszott a kezéből (de hálás vagyok, h nem szúrták újra meg, hanem megkaphatta szirupban a szükséges gyógyszert... ami mondjuk szintén nem volt neki kellemes, de az infúziót végig utálta, és fájlalta is a kezét), és tudtuk már, hogy ma biztosan hazamehetünk, úgy voltam vele, hogy nem várok engedélyre, öltözzön, ha akar. Úgy éreztem, ez a gyógyulásról szól. Mit pizsizzünk itt tovább. Irány vissza a normális kerékvágásba!

A műtét tegnap késő este volt, és ma délben már itthon lehettünk. Most már csak a lábadozás, pépes menü, pihenősdi van hátra.