B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. február 26., csütörtök

belső válaszaink

Képtalálat a következőre: „az elveszett boldogság nyomában”
Sorakoznak szépen a polcon az elolvasásra váró könyvek, és még mielőtt KonMari azt sugallná, h ki kell őket konmarizni, hisz Karácsonyra kaptam/kértem őket, s lám, még mindig nem olvastam - mesélnék neki egy kicsit a családi életemről.
Na de. Egyre inkább akad időm olvasni is.
Iskolaérettségi vizsgálatra indulván S társaságában, a legvékonyabb to_read könyvet dobtam a táskámba. 

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Nagyon erősen, énem legbelsőbb valóságából rezdült egyetértő visszhang már az elején, több gondolatára is. Például, hogy a kisbabának valójában arra van szüksége, hogy egy tevékeny életbe passzívan, de nyitott figyelmével kapcsolódhasson, biztonságos módon, és nem az kell neki, h lessem a kívánságait, félve, bizonytalanul a visszajelzéseit fürkésszem. Értsük jól persze, nyilván én vagyok, aki gondoskodom a szükségleteiről. De élhetem, éljem a magam felnőtt életét, oké, persze amennyire azt vele lehet. Az ő jelenlétében, vele szoros, számára otthonos közelségben. Hordozás ugye, mint olyan. Nem vagyok egy habzó szájú kontinuum-elv hirdető -még lehetek-, de ez annyira így van. 
Ami elgondolkodtatott, az az anyai ösztön. És úgy eleve, a bizalom az embernek saját magában, kontra intézmények, akik jobban tudják. 
Nem hiszek a valami ellenességben, nem iskolaellenességből választottuk az otthonoktatást. A tanulás, és az élet ezen formáját önmagáért választottuk. Nem valami rossz elkerülésére, hanem egy jó megnyerésére. 
De kétségtelenül igaz, h azáltal, h az intézmény - legyen az terhesgondozási folyamat, védőnői szolgálat, vagy óvoda, iskola - átveszi az irányítást, és látszólag (!) a felelősséget, az ember elbizonytalanodik a saját szerepében, kompetenciájában. Pedig ott van az ösztön, de egyre halkul a hangja a hozzáértők által keltett hangzavarban. 
Egy ismerős egy hivatalos szervtől kapta az arcába, h a gyermeke nem az övé, hanem az államé. 
Helyesbítenék. A gyermekem nem az enyém, hanem a Minden Titkok Tudójának kimondhatatlanul csodálatos ajándéka számomra. Az Ő kincse. Akit rám bízott. A vele kapcsolatos helyes döntések a szívembe vannak írva. Teremts hát csendet, és figyelj befelé!

Egy otthontanulós anyukabeszélgetésben került szóba ez a másik könyv: Kristine Barnett: A szikra

Nem olvastam még, de nagyon tanulságos lehet, mindenképpen szeretném. Érdemes a címre kattintva elolvasni a könyv rövid bemutatását. Egy gyermek, akit megkapsz, szeretsz, minden sejteddel figyeled, egész lényeddel őérte vagy. Ismered őt. Tudod, milyen, megtanulod érteni a szabályrendszerét. Aztán jön a diagnózis. És fel kell dolgoznod a bélyeget. Ő már nem Jancsi, hanem az ilyen-olyan szindrómás. Már nem Juliska, hanem az ilyen - olyan zavarral rendelkező. Pedig semmi sem változott. Őt kaptad, ő fogta a kezed tegnap, ő bújik hozzád ma, és puszil meg holnap. Ugyanúgy a szeretet a dolgod. Hinned kell az ajándékod tökéletességében. Töretlenül. 

Lehet, h tényleg soha nem tanul meg cipőt kötni, de amiért lelkesedik, amiben szenvedéllyel elmerül, abban kiemelkedik. És tépőzáras cipőt hord majd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése