B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. július 21., kedd

randigondolatok

Na nem olyan nagy romantika, de végre nyugodt, gyerekek nélkül (illetve egy babakocsiban alvó, vagy éppen zavartalanul mosolygó másfélévessel), felnőttes szabadnap. Sok-sok séta, kávézgatás, ebédelés, beszélgetés.
Ami mindig jót tesz.

Vigyázat, rendkívül személyes poszt következik.

Jó néhány dolog letisztult bennem.
Például, hogy - bármily egósan hangzik - de a végső kérdés, mindig én vagyok.

Na, hogy jobban lehessen érteni.
Mi aggaszt leginkább, ha az unschoolingon gondolkodom? Hát az, hogy ha valaki az érdeklődése, lelkesedése mentén él, képes lesz-e küzdeni akkor is, ha a célja - a lelkesítő célja - irányába az út unalmas, kimerítő munkán át vezet. Jellemvonásaimban a szangvinikusság erősen kiütközik, hajlamos vagyok hirtelen lelkesedni, és nagyon. De nem feltétlen vagyok kitartó. Azt hiszem, ilyen értelemben nem tudok küzdeni. Én abból jövök, h csináld, tanulj, dolgozz, mert ez a feladatod. És én csináltam, tanultam, kitűnő voltam egész általánosban, középiskolában ugyan már nem, és a főiskola a boldog lógások szabadságával ajándékozott meg, de munkahelyen is próbáltam megfelelni, eltanulni a "nagyoktól", mit-hogy... ami konkrétan azt jelentette, hogy egy rendkívül káros pedagógiai mintát igyekeztem követni napközis tanítói néhány éves karrierem alatt. De fel sem merült bennem a "tekintélyszemély", jelen esetben a tapasztaltabb tanító párom módszerének megkérdőjelezése. De ez talán mellékszál. Viszont az már egyáltalán nem az, hogy a napokban kicsúszott a számon, h nem is tudom igazán, mi az, amit szeretek. A teljesítményemet a félelem motiválta mindig is.


Vajon, ha nem fotóznék, mit csinálhatnék? (Hálás vagyok annak a réges régi fiúnak, és annak a másiknak - aki ma életem társa férfi -, akik belesegítettek ennek a vágyamnak a valóságba emelésébe, és fényképezőgépet adva a kezembe, bíztattak, hogy csináljam.) Vajon merre vitt volna az életem, ha befelé figyelve, bízva önmagamban és a vágyaimat keresve indulok el már ott régen, a pályaválasztásban? Tanítóképzőt végeztem. Szerettem volna magyar szakos bölcsész lenni, mert azt tudtam, hogy imádok olvasni, lenyűgöz az irodalom. De végül nem mertem elindulni erre, mert felvesznek-e, végig tudom-e csinálni, mit kezdek majd a bölcsész diplomával, stb. Lett a tanítóképző magyar műveltségterülete, ami köztudottan könnyebb, nem egyetem, csak főiskola, és mindenki elvégzi. Tombolt bennem az önbizalom.
(Szívet melengettető ugyanakkor - ismerve a jelent - arra gondolnom, hogy annó azzal bíztattam magam, ennek a sulinak mindenképpen hasznát veszem, ha más nem, majd amikor a gyerekeim lesznek iskolásak, és kompetens tanítóként lehetek mellettük... hol volt akkor még az otthontanulás gondolata...)
Aztán évekkel később a pszichológia volt az az irány, ami vonzott, elvarázsolt, a magaménak éreztem. Felvételiztem is, egyszer, amikor valójában egyáltalán nem küzdöttem, a (biztonságos) kudarcot választottam magamnak, és alig készültem rá. Aztán még egyszer, amikor felismerve az előző megfutamodást, seggbe rúgva önmagam, tanultam mint a güzü. Fel is vettek. Az egyetem elvégzése ugyanannyira félemetesnek tűnt, mint a felvételi, és akkor már családom lett, halasztgattam féléveket, éveket, és az egész valahogy eltávolodott. (A Minden Titkok Tudójának csodálatos ajándéka ugyanakkor az a lelkigondozói képzés, ahol jelenleg tanulok, és bízom benne, hogy ez a történet csak most kezdődik igazán el.)

De visszatérve a fő nyomvonalra. Lelkesedés kontra kötelesség. Szeretem kontra muszáj. A szabadság bátorsága. Bizalom. A bizalom ereje.

Ki kéne próbálnom magamon az elméletet. És ha belegondolok, meg is van a válasz. Az a tűz, ami fel tud lobbanni bennem minden alkalommal a pszichológia órák során, tudom, h nem múló lelkesedés. Egy erős hívás, hogy ez az én utam. Az egyik. Amin ha megyek, az élettel tölt el.

Mi van, ha unalomba fulladunk, hogyha nincs a kötelező? Tudom-e én megélni a szabadság gazdagságát? Tudom-e használni?
De hosszú távon az unatkozás fárasztó. A lustaság emésztő. Nem jó. Tehát változtatásra késztet. Ismét itt a bizalom fogalma, bízni abban, hogy én, és a gyerekeim is jót akarunk magunknak.
Érdekes, hogy megfigyelték a hosszabb iskolázás után homeschoolingra, unschoolingra váltók, h a gyerek sokáig csak teng-leng, nem csinál semmit. És igen, érthető! Akinek eddig mindig megmondták, hogy mit csináljon, hogy mit csinálhat, és mit nem - az várni fogja az irányítást. Mit is kezdjen magával, ha hirtelen senki nem mondja meg, merre? Hogyan kell a belső motiváció hangját felerősíteni, amikor már a kívülről érkező hangok túlkiabálták?
És - ahol az a felnőtt tart, aki én lettem -, amikor már nem is tudod, mi a saját hangod, és mi a szülő, a tanító, a társadalom félelme, aggodalma, követelése? A szeretetben nincs félelem, a teljes szeretet kiűzi a félelmet. De van józanság. És erő.

Mit tanuljunk ősztől? Hogy legyen a napi rutin? Mennyire vágyom kinyílni a világra! Nem csak itthon, a könyvek, az internet adta tudást emészteni, hanem élni, tapasztalni! Olyasmit, ami lenyűgöző. Látni, érezni, és ezáltal tanulni az életről sokkal többet.

Igen, meg kell(ene) tanulnom vezetni. Nem, még nem kezdtem el.



Szeretek varrni, meg lett javítva a varrógépem, jó volna megtanulni úgy igazán. Persze a varrógép hangos, B alvás idejében necces, ő meg ébren eléggé azt szereti, ha elérhető vagyok számára. Meglátjuk. Mindent lehet, csak akarni kell, igaz? Hányszor hallottam ezt gyerekként... :)

Ilyesmik forognak bennem. Ha zavarosan is, de előremutatóan, azt hiszem.

2 megjegyzés:

  1. de jo h ezeket leirtad!! alapvetoen nagyon nagyon hasonlitok ezekben hozzad ^_^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. de jó, h hozzászóltál!! :) majd sződlin elmesélhetnéd!

      Törlés