"Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."
(ismeretlen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése