Sokat agyaltam, sokat szenvedtem, terhelődtem, fészkelődtem - néha ennek nyomát is hagytam a blog soraiban...
Aztán jött egy felszabadító nyár, és közben sok minden alakult. Bennem.
Most könnyűnek érzem magamat, magunkat, bár még közel a nyár... (- azért maradhatna így...).
Engem nyomasztott a teljesítménykényszer, engem terhelt le a félelem, és amíg én ebből nem tudtam egy elegáns mozdulattal kilépni - addig ezt árasztottam magam körül.
Egyszer csak azt veszem észre, h szabad lettem bízni a gyerekeimben, elengedve az elvárásokat. Elengedve a megmérettetést, mint viszonyítást.
Elengedve azt a tévhitet, h a tanulás akkor történt meg, ha számon kérjük, és jól teljesítünk.
Nézem a gyerekeimet, és gyönyörködöm abban, ahogyan élnek. Tanulnak, tanulják az életet, van szabadidejük, és vannak kötelességeik, de semmi sincs kőbe vésve, és végső soron a döntéseiket a saját életük felett ők hozzák meg. Engedem nekik.
Főleg M nyűgöz le - tisztán felismeri a motivációit, mérlegel és okos döntéseket hoz. Megtanult birkózni az érzelmeivel, és ha kell, uralni azokat. Persze néha sikerül, máskor nem - de ezzel én is így vagyok.
Van ITT ez a cikk, ami rendkívül megerősített, hálás vagyok az írójának. Meleg szívvel ajánlom, olvassátok el!
"Ha egy gyerek maximálisan teljesíti az iskola és a szülő elvárásait, nemhogy arra nem marad ideje, hogy az élete eseményeire reflektáljon, hogy alakulóban lévő testét és lelkét megismerje és elfogadja, hogy megtanuljon másokra figyelni, velük együttműködni, hogy kiderítse, milyen tevékenységek okoznak neki örömet, miben jó igazán, hanem arra sem marad ideje, hogy éljen."
Elengedtem azt is, hogy én majd jobban tudom, miből tanul a gyerek, és mi az, ami aztán haszontalan.
Ha meg tudom tölteni értékes tartalommal azt az időt, ami közös, azzal formálom őket - de nem fogok lezárni utakat, amik tőlem idegenek, ám őket vonzza.
A számítógéphasználat például egy kritikus pont, S sokat igényelné, én korlátoznám ezerrel. Még átgondolás alatt a téma, de lazulok... (erről biztos jön még poszt)
"Az általános pedagógiai gyakorlat, és a szülők többsége azonban - a magyarul is hozzáférhető számtalan kutatási eredmény, tanulmány, ismeretterjesztő könyv tanulságait ignorálva - mai napig abból indul ki, hogy ha nincs kényszerítő erő, jutalom és büntetés, érdemjegyekért folyó hajsza, a gyerek magától nem tanul semmit. Pedig elég csak megfigyelni egy ingergazdag, elfogadó közebgben élő ötévest, hogy nyilvánvalóvá váljon a tévedésünk." Na.
B sokat tanít. Éldegél, bele a világba, azt birtokba véve, de tudva, mikor van szüksége "hazatérni", ölelni, bújni. Hogy aztán újra, bátran menjen. Minimálisan korlátozom, és gyönyörködöm a kiegyensúlyozottságában, harmóniájában. Oké, tudom, lesz dackorszak, meg minden (lesz??) - akkor majd visszatérhetünk erre az idillre újra...
Az unschoolingra egyenlőre nem találok minden szempontból számomra megnyugtató lehetőséget ma Magyarországon, bár nem egyszer hajlottam már egy radikálisnak mondható lépés felé, ami kiléptetne minket a rendszerből... de hiába rágom át újra meg újra, jelenleg egyszerűen nem érzem, h az lenne a mi utunk.
Viszont egyre inkább áthat az igazsága. Elengedem az irányítást, és figyelem a gyerekeimet - igyekszem rendelkezésre állni, ha kellek. Persze vizsgázni járunk, szóval kell irányítottan tanulni, ez van, most így élünk. És vannak kötelezőnek mondható dolgok, főleg háztartásbéli ügyek, amik az együttélés velejárói, közös érdek, közös cél. De a bennük való bizalom vezérel. A bizalom épít. Építi őket, épít engem.
És nem szükséges számon kérni, vizsgáztatni, ítélni. Amit megtanult, elő tudja hívni, ha kell, és használja, ennyi az egész. A többi annyira nem számít.
Elmegyünk vizsgázni, meghatározza a tanulásunk medrét az elvárt tananyag, de igyekszem őrizni a szabadságot. Az eredeti vágyam, amikor belevágtunk ebbe az egészbe, valójában az unschooling volt, csak még nem ismertem ezt a címkét. Vigyáznom kell, h az oktatási rendszer meg ne lopja az álmainkat.
Aztán jött egy felszabadító nyár, és közben sok minden alakult. Bennem.
Most könnyűnek érzem magamat, magunkat, bár még közel a nyár... (- azért maradhatna így...).
Engem nyomasztott a teljesítménykényszer, engem terhelt le a félelem, és amíg én ebből nem tudtam egy elegáns mozdulattal kilépni - addig ezt árasztottam magam körül.
Egyszer csak azt veszem észre, h szabad lettem bízni a gyerekeimben, elengedve az elvárásokat. Elengedve a megmérettetést, mint viszonyítást.
Elengedve azt a tévhitet, h a tanulás akkor történt meg, ha számon kérjük, és jól teljesítünk.
Nézem a gyerekeimet, és gyönyörködöm abban, ahogyan élnek. Tanulnak, tanulják az életet, van szabadidejük, és vannak kötelességeik, de semmi sincs kőbe vésve, és végső soron a döntéseiket a saját életük felett ők hozzák meg. Engedem nekik.
Főleg M nyűgöz le - tisztán felismeri a motivációit, mérlegel és okos döntéseket hoz. Megtanult birkózni az érzelmeivel, és ha kell, uralni azokat. Persze néha sikerül, máskor nem - de ezzel én is így vagyok.
Van ITT ez a cikk, ami rendkívül megerősített, hálás vagyok az írójának. Meleg szívvel ajánlom, olvassátok el!
"Ha egy gyerek maximálisan teljesíti az iskola és a szülő elvárásait, nemhogy arra nem marad ideje, hogy az élete eseményeire reflektáljon, hogy alakulóban lévő testét és lelkét megismerje és elfogadja, hogy megtanuljon másokra figyelni, velük együttműködni, hogy kiderítse, milyen tevékenységek okoznak neki örömet, miben jó igazán, hanem arra sem marad ideje, hogy éljen."
Elengedtem azt is, hogy én majd jobban tudom, miből tanul a gyerek, és mi az, ami aztán haszontalan.
Ha meg tudom tölteni értékes tartalommal azt az időt, ami közös, azzal formálom őket - de nem fogok lezárni utakat, amik tőlem idegenek, ám őket vonzza.
A számítógéphasználat például egy kritikus pont, S sokat igényelné, én korlátoznám ezerrel. Még átgondolás alatt a téma, de lazulok... (erről biztos jön még poszt)
"Az általános pedagógiai gyakorlat, és a szülők többsége azonban - a magyarul is hozzáférhető számtalan kutatási eredmény, tanulmány, ismeretterjesztő könyv tanulságait ignorálva - mai napig abból indul ki, hogy ha nincs kényszerítő erő, jutalom és büntetés, érdemjegyekért folyó hajsza, a gyerek magától nem tanul semmit. Pedig elég csak megfigyelni egy ingergazdag, elfogadó közebgben élő ötévest, hogy nyilvánvalóvá váljon a tévedésünk." Na.
B sokat tanít. Éldegél, bele a világba, azt birtokba véve, de tudva, mikor van szüksége "hazatérni", ölelni, bújni. Hogy aztán újra, bátran menjen. Minimálisan korlátozom, és gyönyörködöm a kiegyensúlyozottságában, harmóniájában. Oké, tudom, lesz dackorszak, meg minden (lesz??) - akkor majd visszatérhetünk erre az idillre újra...
Az unschoolingra egyenlőre nem találok minden szempontból számomra megnyugtató lehetőséget ma Magyarországon, bár nem egyszer hajlottam már egy radikálisnak mondható lépés felé, ami kiléptetne minket a rendszerből... de hiába rágom át újra meg újra, jelenleg egyszerűen nem érzem, h az lenne a mi utunk.
Viszont egyre inkább áthat az igazsága. Elengedem az irányítást, és figyelem a gyerekeimet - igyekszem rendelkezésre állni, ha kellek. Persze vizsgázni járunk, szóval kell irányítottan tanulni, ez van, most így élünk. És vannak kötelezőnek mondható dolgok, főleg háztartásbéli ügyek, amik az együttélés velejárói, közös érdek, közös cél. De a bennük való bizalom vezérel. A bizalom épít. Építi őket, épít engem.
És nem szükséges számon kérni, vizsgáztatni, ítélni. Amit megtanult, elő tudja hívni, ha kell, és használja, ennyi az egész. A többi annyira nem számít.
Elmegyünk vizsgázni, meghatározza a tanulásunk medrét az elvárt tananyag, de igyekszem őrizni a szabadságot. Az eredeti vágyam, amikor belevágtunk ebbe az egészbe, valójában az unschooling volt, csak még nem ismertem ezt a címkét. Vigyáznom kell, h az oktatási rendszer meg ne lopja az álmainkat.
Már nagyon vártam ezt a bejegyzést, örülök!
VálaszTörlés