2015. november 1., vasárnap

nevelési görcsök

Megint szabadpéntekszabadszombatom volt, és míg buszoztam a barátnőmhöz, lehetőségem nyílt olvasni. Milyen jó is az utazás!

Az elveszett boldogság nyomában.
Most csak egy részt emelnék ki, ami leginkább megragadott.
A jekánák, akik között élt és megfigyelt az írónő, egyszerűen nem befolyásolják a gyerekeket,  de egymást sem. A döntésed szabadsága szent. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Minden egyént a maga uraként tisztelnek. Az ember, a gyerek veleszületetten társas lény, együttműködésre kész, "jó". Ha mégsem helyesen cselekszik, nem leuralni, irányítani kell, helyettesíteni az akaratát a sajátommal, hogy megtegye, hanem felszabadítani arra, hogy akarja is azt a jót tenni.
A jekána gyerekek részt vesznek a tennivalókban, a kéréseknek eleget tesznek, mert ez jó, és mert fel sem merül senkiben, hogy ennek az ellenkezője történjen.

"Nincs "rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a "jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális (és nem antiszociális) lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően jó teremtmény cselekedetének tekintik.
(...) Ez homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes, civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle."

"A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat.
(...)
Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utánafutnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős önmagáért, miután az anyja megmutatja, ilyen elvárásokat támaszt felé.
(...) Egy jekána totyogósnak eszébe sem jutna elkószálni az anyjától az erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget folyton hátra, hogy követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy a gyereknek választási lehetősége van, sem azt, hogy az anyja feladata lenne hogy ne veszítse szem elől, legfeljebb lassít a tempón, hogy a kicsi lépést tudjon tartani vele."

"Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját, vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot, vagy agyagból készít egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, milyen szociábilisan viselkedett: "Jaj, milyen jó kislány vagy!" "Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!". Az ilyen, és ehhez hasonló viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle."

Ide kapcsolódhat egy korábbi jegyzetem, az Értsünk szót, ITT, ahol arról volt szó, hogyan kell jól dicsérni - nem a személyét, hanem a tettet elismerni, megköszönni. Persze nem jekána dolog, de szerintem a két gondolat összeegyeztethető.
Vagy - ha jobban belegondolok - lehet, h mégsem.
Mit gondoltok erről??

Érdekes, hogy pont most történt S-sel ez az eset.
Fiatal lányokra volt bízva több gyerek, míg, mi szülők, közös programon vettünk részt. S, meg kell hagyni, mostanában(?) nem könnyű. Öntörvényű, hirtelen haragú, heves... és nem jó ez neki, érzem, tudom, még erősebben szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre abban, hogyan boldoguljon a saját erős érzelmei, csalódásai, haragjai örvényében.
Ami történt: leborult az asztalról valami, amit nagy valószínűséggel B vert le, aki S mellett ült. Megkérte az egyik gyerekvigyázó lány S-t, vegye már fel légyszi. Az én fiam közölte, h ő nem szeretné.
(Itthon - kérdésemre, hogy ugyan miért nem -, kiderült, h inkább játszani szeretett volna, másrészt különben sem ő verte le...)
M összeszedte készségesen.
Ezek után S nem kapott desszertet, a második adag kiosztásakor sem kapott desszertet, és később sem kekszet. M viszont jutalomból kapott dupla sütit... és ő megosztotta vele a saját adagját.
Amikor pedig később szavazásra bocsájtották a vigyázók a kérdést, h milyen mesefilmet nézzenek, S szavazata nem számított.
Ezek a tények, a történések.
Itthon hosszas beszélgetés során próbáltunk megérteni, feldolgozni, okulni.
Beszélgettünk arról, hogy ha segítséget kérnek tőlünk, akkor bizony segíteni kell. A szuperhős miért olyan tiszteletreméltó? Mert segít! Figyeli, hol van rá szükség, és ott terem! Ez hősies, ez férfias, így a jó.
kifejezte, mennyire rosszul estek neki ez az elutasítás, úgy érezte, ő "nem is számít". Elmondtam, h szerintem rosszul döntöttek a lányok is, amikor S-t ezekkel a büntetésekkel akarták figyelmeztetni. Beszéltünk arról, hogy bántó, sértő, és udvariatlan visszautasítani egy kérést, valószínűleg ez felháborította őket, és szerették volna, ha S is megérti. De nem a legjobb utat választották.
Az is szóba került, hogy S szintén kérhetett volna segítséget a pakoláshoz. Vagy segíthetett volna M-nek, amikor ő magára vállalta a feladatot.


Nehéz helyzet, és S-sel amúgy sem könnyű az érzéseiről beszélni. A frusztráló dolgok elől menekül. Nem tudom, mi maradt meg benne, nem tudom, mit épített be, mire jutott ezzel az egésszel. Ennél többet - és kevesebbet sem tehetek, mint hogy beszélünk, beszélünk, beszélünk róla. Erről, és minden másról is. Beszélünk, meghallgatunk, megértünk, figyelünk egymásra. Vigasztalunk, bátorítunk, segítünk. Öleléssel, jó szóval, példával. Ennyi, és ez nem kevés.

Elgondolkodtat a lányok "nevelési módszere". Azt mondom, nem meglepő, nem egyedi, nem hű_de_gonosz. Így működünk, azt gondoljuk, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, mert máskülönben nem okul. Hatni kell rá így vagy úgy, jutalommal, büntetéssel, befolyásolni a jó irányba. Csakhogy ebben nincs bizalom, nincs tisztelet, és sokszor nincs megértés sem. Én sem gondolom, hogy mindig meg kell simogatnom a kis fejét, és ráhagyni, ha hülyeséget csinál. De a befolyásolásban nem hiszek. Sosem fog belsővé válni a késztetés, míg külső megerősítés vagy megtorlás a mozgatója.

"...a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni, felváltani a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje.
Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Widdi is akarja a helyes dolgot. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette."
(Jean Liedloff)

2 megjegyzés:

  1. Az egyetem tanár szakán nagyon klassz dolgokat tanultunk a modern pedagógiáról, el se hinné az ember, hogy a tudomány már mi mindennel van tisztában. És amikor azokat a dolgokat tanultam, szinte elhittem, hogy ha ezek a hallgatók tanárok lesznek, megváltják a világot. Aztán persze keserűségemre kiderült, hogy hiába minden tanári pedagógia kurzus, a tanárok 99%-a pontosan olyan eszközökkel, olyan stílusban tanít, mint ahogyan őt is tanították gyerekkorában. Ezért nem változik semmi. És azok a lányok is, akik S-t ilyen módon büntették, azok pusztán tudatlan áldozatok, akikkel szintén így bántak el a hatalmasok. Addig semmi sem fog változni, amíg valaki erőt nem vesz magán és tudatosan - akár önnön automatizmusait legyőzve is nem teszi azt, ami a természet rendje. Többek között ebben látom az otthontanulás jelentőségét. De az otthontanulás ebből a szempontból is csak akkor lesz megváltás, ha a szülők nem mini iskolát rendeznek be saját élményeik alapján, hanem nagyon kemény, szigorú munkával alakítanak saját magukon és ezzel megszabadulnak a generációról generációra szálló tehertől, ami szerintem egyre durvább.

    VálaszTörlés
  2. hm. Első olvasásra (még csak várandós voltam az elsővel) nagyon lelkesített ez a könyv, és alapirománynak tekintettem, egyfajta új mintaként, amit interiorizálnom kell, hogy más szülő lehessek, mint amilyen mintát kaptam.
    Alapvetően most is ajánlom mindenkinek, de egyre inkább antropológiai műnek tartom. Csodás a jekána indiánok közössége, szuper lehet ott felnőni (ahogy szerintem vidéki zártabb közösségekben is), mert adott a szabályrendszer, a kultúra, a szokások és a közösség. A közösség.
    Szerintem mi nagyon magunkra maradtunk. Egyrészt nukleális családban nevelkednek a gyerekeink, tehát 2 felnőttre hárul az összes feladat. Másrészt városokban élünk, a technika vívmányaival körbevéve.
    Amikor a jekána asszony nem néz hátra, hogy jön-e a 2 évese utána, akkor tudja, hogy a csoportja többi tajga is figyeli, akik tudják, hogy az ő gyereke, ismeri a körülményeket, a környezetet, ami körülveszi.
    Amikor én elmegyek a boltba egy 2 évessel, ahol hömpölyög az emberáradat, vagy az utcán, ahol "kétszázzal előznek
    Ferrarik Porschékat és Porschék viszont", akkor nem a gyerekemben nem bízom.
    Ha a mindennapi tevékenységeim veszélytelenek lennének, akkor nem kellene tiltanom, kevesebb lenne a frusztráció. De amíg robotgépet használok, és nem mozsárban aprítok...és ugye most sem eggyütt morzsoljuk a kukoricát és közben beszélgetünk :)
    De ezek csak körülmények, és élvezzük az előnyeiket is (én biztosan).
    A nagyobb különbség, hogy a nevelés módja számunkra kérdés. választási lehetőség.


    VálaszTörlés