kisKarácsony.

Karácsony volt, csak megtörtént. Nehéz, fáradt lelkű, terhelt Karácsony. A cserépkályha újraépítése miatti keserűséggel kezdődött, aztán az kényszerelköltözéssel járó dolgok - mint utazgatás, otthontalanság érzés - annak ellenére, h nagyon szeretünk ott lenni, ahol voltunk. És hálásan telt az ottlét, kifejezetten. Élveztük a nagyobb teret, több szobát, amerikai konyhás nappalit.
A lehető legjobb dolgunk volt.
Hazaérve kosz, felfordulás. A kályhaépítés miatt, és mert Apa kihasználva az időt, h a család távol - nekiállt régóta halogatott és nagyon szükséges szekrénycseréknek, festéseknek, stb. Miután a végére ért - Karácsony küszöbén - szépséges és boldogságos otthont varázsolt. De míg ide eljutottunk...
Hogy ne legyen annyira egyszerű a romok takarítása, mindenki fogta magát, és lebetegedett. Mindenki - én is. Csakhogy nekem nem lehetett hivatalosan mégsem, hiszen valakinek fognia kellett a hányók fejét, csillpítani a lázat, és önteni a lelket. Ez utóbbi ment legkevésbé. Kifejezetten rosszul ment.
Közbejött egy konfliktus is, ami rettentően megviselt - ezt állt a lelki helyt nem állásom hátterében. Egy házaspár, akiknek az életét régóta kísérjük, idézett elő egy olyan helyzetet, ami terhelően hatott, nagyon. Azon túl, h a konkrét esemény lenyomasztott, elgondolkodtatott az is, miért nem bírok túllépni, miért telepszik ennyire rám. És igen, tanultam magamról, megint. Hála a Minden Titkok Tudójának, akinek fontos vagyok, aki nem szűnik meg tanítani, szabadságra vinni, újra meg újra, még jobban és még jobban.
De nincs megállás, a napok teltek, és elérkezett - a kifáradásba is - az Ünnep. Rend lett, majdnemkész lakás is. Szép, új, meleg. De a lelkemben kavarodás, zűrzavar, kényelmetlenség. És ez ugyebár nem az az időszak, amikor adódna egy kicsi én-idő, magamra figyelés... Helyette kifelé kell fordulni, szeretteket szeretni, sütit sütni és örömködni. Nem ment könnyen, na.

De végül lett kedves ajándék is, egy hirtelen ihlet hozta ötlet - hóember gömb készült:

Az ikeás szekrényünk csomagolásából pedig gyertyatartó:

(S balról a tollas, és mellette M műve)

S még szabadfoglalkozásban egy "indiános képet" is elkészített a Dédinek:

A tollak egy elhasználódott fotós kellék - egy baba angyalszárny újrafelhasználása. Mogyoró a kertből, a hóember teste pedig fehér gyöngy.

Végül mézeskalács is készült, bár nem volt rá reményem, h eljutunk idáig. De lám, mégis. (Egy kedves anyuka, akinek meséltem az idén lehetetlennek tűnő karácsonyi készülődésünkről, megajándékozott minket egy adaggal, ami hihetetlenül jólesett, és meg is nyugtatott, h bárhogy is alakul, nem telik majd mézeskali nélkül az ünnep.)

A Szenteste/délután Anyukámnál telt, mérhetetlen izgalomban az ajándékok átvételéig történő várakozás alig_kibírásával.

Mi másnap ajándékoztunk, bár eddig minden évben hamarabb, mint a Nagycsaládi. Ez most nem jött össze. De sikerült mindnekinek örömet szerezni, a gyerekek egymást is megajándékozták.

M-től saját készítésű társasjátékot kaptam, egy kreatívkodós alkalmon csinálta. 9 fa lapocska, amin áll 8 oszlop. Az oszlopok tetején majmocskák arca, az alján különböző gyümölcsök. Középen gyümölcsök kis, lefelé fordított korongokon. A majmok a kedvenc finomságot keresik, össze kell párosítani őket.

Gyakorlatilag ez egy memóriajáték, csak bonyolítva, mert nem a helyére teszed vissza a megnézett oszlopot, hanem mindig az épp üres fa lapra. Nekem alapból sem megy a memori, szóval ebben esélytelen vagyok. De azért élvezem...!

Több értékes könnyvvel is gazdagodtunk, de azoknak majd szentelek egy külön posztot. Közeleg a vizsga is, mi hetek óta bele sem szagoltunk az ehhez kapcsolódó kötelezőbe, szóval most ez vár ránk. A Nap süt odakint, és ennek örömére családilag kivonulunk diófaleveleket gereblyézni, mert ez jól elmaradt. Alatta biztos kikopott a szépfű már.
Mondjuk itthon sem voltunk. De előtte is elmaradt.
Majd a jó levegő kimossa belőlem a bút. Remélem... :)