B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2016. január 28., csütörtök

gitárkodunk

S részt vett élete első gitáróráján. Ilyen tanárt kívánok mindenkinek! És annyira mesébe illő, ahogy rátaláltunk. Vagyis inkább, ahogy nekünk adatott.

Időközönként rámtör a megvilágosodás, hogy S számára a zene lehet az út. Sajnos én annyira üresjárat vagyok ezen a téren, sosem volt valódi közöm hozzá. Rendszerint hallgattam komolyzenét (Kispál és Nirvana mellett jól megfért), és jártam hangversenyekre, ami nem volt divat sem a családunkban, sem a sulis köreimben. Énekelni nem mertem, nem tudtam, rettegtem az ének óráktól - jó kis megszégyenítés, állj ki és énekelj, tiszta ciki. Tizennyolc évesen elhatároztam, h megvalósítom régóta dédelgetett álmomat, és jelentkeztem egy zeneiskolába zongorát tanulni. Pianínót vetettem anyukámmal. A zeneiskola vezetőnője csemegét látott bennem, és személyesen ő akart tanítani. Hát, nem járhattam volna rosszabbul. Akkoriban még nem voltak kikristályosodott nézeteim a pedagógiáról, önmagam megvédése a tekintélyt képviselő (ráadásul tekintélyesen terebélyes megjelenésű) tanerővel szemben meg pláne fel sem merült bennem. Úgyhogy rövidre zárult a zongorakarrierem. Egy évet jártam, gyomorgörcsös vizsgazenéléssel a sok tízéves között - önszántamból el is búcsúztam az iskolától. Nem értettem, miért alakult így, hiszen a vágyam a zongorázás iránt nem múlt el. De a kudarcot magamnak tudtam be. Nem bírtam _akkor még_ kritikusan nézni azokat a körülményeket, amik rajtam kívül meghatározták az egész történetet. (Zárójelesen jegyzem meg, máig nehezemre esik objektíven látni a felém irányuló impulzusokat ilyen tanulói = alárendelt helyzetben. Alkalmazkodom, megmagyarázom, elfogadom, magamat hibáztatom, lenyelem... és nem tudom felmérni, mihez lenne jogom. Hogy egy szinten vagyunk, ennek az igazsága még nem jár át. Én vagyok a tanuló, de ez nem kell, nem szabad, hogy hatalmi, elnyomó helyzet legyen. Mennyire nehéz ezt felülírni!)
A zongoratanárnő sosem dicsért, rendszeresen kiakadt és szidott, mindezt a naaagy és leuraló testméretével, cigarettaöblös hangján, és fekete szemeivel. Ciki, nem ciki, de azt hiszem, féltem tőle.

Szóval időközönként rámtör a megvilágodosodás, hogy S számára a zene lehet egy út, egy neki való, jó út. Ilyen állapotban voltam, és ezt vittem a Minden Titkok Tudója elé azon a nyári napon is, amikor egy másik kerületben, a régi lakóhelyünkhöz közel, egy régi játszótéren nosztalgiáztunk, és ott vártuk a munkából megtérő Apát a gyerekekkel.
Megérkezett egy apuka, lendületesen, vidáman, leült a homokozó szélére, előkapta a gitárját, és játszott. Talán még énekelt is. Csak úgy, örömből, szabadságból. És mivel Isten nem egyszer talákozott velem már szokatlan módokon és helyzetekben - úgy éreztem, ő kellene nekünk! És hogy biztosabb legyek a dolgomban, egy odaérkező ismerősével való beszélgetéséből az is kiderült (épp csak hallottam, na), hogy a közelünkben lakik...
Apa nem volt benne biztos, h így mennek a dolgok, de aztán csak elkértük az elérhetőségét, magyarázva, h a fiunknak keresünk gitártanárt. Akkor ő rögtön megkérdezte szóban forgó fiunkat, mire fiunk közölte, h nem, ő nem akar gitározni. Na ciki. Anyuka nyomul, gyerek meg nem is akarja. Úgyhogy hagytam is igazából annyiban, végül is tényleg nem nekem kéne akarni, hanem a kölöknek. Az elérhetőséget azért eltettük, de egyenlőre ezt a kezdeményezést is.

(Kardkészítés nyáron)

Télen, az átmeneti lakóhelyünkön vidéken aztán S kezébe került egy gitár. Nekiállt pengetni, le se tette napokig. Összeállítottak M-mel egy performanszot, amiben S adta a zenei aláfestést, volt ott vidám, gyors dallam, és hardcore, durva húrtépés - az épp előadott esemény hangulatához igazodva. Próbáltam gyorsan keresgélni valami oktató videót a neten, de nem volt semmi jó. Mindenesetre akkor megszületett a vágya, ő szeretne egy gitárt. És ha már gitár, akkor szeretne megtanulni gitározni is. (Persze rögtön M is, de ő egyértelműen inkább a sport vonal, bár nyilván jó volna, ha mindkét dolognak helye lehetne mindkettőjük életében...)

A gitártanár szerint azért lehet, h ez még korai, de meglátjuk, mennyire akarja S. Nekem mindenesetre felüdülés és élmény volt látni, hogy ilyen is lehet a tanulás, egy "tanóra". Rá kell döbbennem, nem volt ilyen jó tanárom sohasem. És bármi, amit ő a zenével, énekléssel kapcsolatban adni akar, adni tud S-nek, az csak nyereség. Volt népzene dalolás, guggolások és fekvőtámasz is, plusz a végén egy kis igazi, fiús bunyó az ötéves kisfiával. Meg persze komoly gitártanulás. És sok dicséret, és mosoly. Nyitottság, odafigyelés.

Az egészben a ráadás, h a gitártanár és családja voltak már egy KEROTT-on! Csak azon mi pont nem. Na, kicsi a világ, vagy kicsi a világ? Nincs olyan, hogy véletlen...

2 megjegyzés:

  1. Épp a héten beszélgettünk itthon mi is a zenetanulásról. Nálunk a Nagy.... khm.... nem egy őstehetség zeneileg (pont mint az anyja), és valahogy furcsa is a viszonya a zenéhez, de ennek a gyerekünknek olyan az érzelmi skálája, hogy neki jó lenne, ha zenéljetne majd, hogy kiadhassa magából, ami benne van. De itt, a környéken sem valószínű, hogy találunk olyat, aki képs a zenét és a hangszert megszerettetni vele. Őt nem lehet kényszeríteni semmire, mert olyan görcs alakul ki abban a pillanatban benne, hogy ha próbálja is, amit kérnek tőle, esélytelen. És mindegy, hogy arról van szó, hogy ne öntse a pohár melle a teát vagy hogy újra próbáljon elolvasni egy szót. A magyar rendszerű zeneiskolákban ő két hét után elveszne.
    Ez a bejegyzés most nekem nagyon jólesett. Hogy nem kell(ene) ezen már most aggódnom (görcsölni?), mert majd megoldja az, akinek ez hatalmában áll.
    Jó zenélést!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van! Ne görcsölj, én arra szoktam gondolni, h annak, aki végtelen szeretetével formálta és életre kívánta őket, még fontosabbak, mint nekünk anyáiknak. Szóval gondoskodik! ez biztos! :)

      Törlés