halálok

Mi folyik itt...

Elkeserítenek, szomorúságot hoznak és megrémítenek a hírek. Nem szoktam a hírességek halála kapcsán személyes bánatot érezni, de Esterházyt gyászolom, mintha ismertem volna. És igen, amikor olvasod őt - én személy szerint a Fancsikó és Pintát olvastam csak tőle, de azt többször -, olyan, mintha volna hozzá közöd. Ráköszönnél az utcán. Mert megosztott valamit önmagából. Tényleg azt érzem, h kevesebb a világ nélküle.

De ez az élet - meghalunk. Mindenkinek rendelt ideje van. És fáj, és feldolgozhatatlan. De mégis, ez az élet. Ugyanakkor a gyilkolás, az élet agresszív eltiprása mélyről jövő rémületet okoz nekem. Mert a betegség gyilkol, oké, és sokszor mi nevelgetjük magunkban a kórt, ez is igaz... De amikor az ember bántja, kínozza, öli a másik embert. Jeges félelem.

Vezetek egy csoportot facebook-on KonMari témában. A célom, h megismerje ezt a szemléletmódot a kereső. Nekem olyan sokat segített! Aki meg olvasta már a könyvet, az tud inspirálódni, lelkesíteni és lelkesedni. Mivel nem akarom, h elmenjen újabb és újabb tárolási praktikák és sokadik pakolási trükkök irányába - moderálok, és szólok, ha elmenne a téma. Asszertíven, kedvesen - szerintem.
És akkor szembesülök gorombasággal, sértődéssel - nem_megbeszéléssel. Pedig ott vagyok, jelen vagyok, válaszolok, lehet velem beszélni. Elkeserítő - mert belőlünk épül fel a világ, mi vagyunk azok, akik a békét, vagy a háborút csináljuk. Kicsiben is. Nagyban is. Bántó szavakkal, ököllel, fegyverekkel. Kinek mije van.

Szeressünk, mert különben belehalunk - csúnyán, méltatlanul.
Most nem tudok többet írni.

"És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és beléd és belé és belétek.) Reménykedni kell. Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom:, karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs.

Az ember mindig egész."
(E.P.)