#metoo
Egyre több és több kiírás. Újabb és újabb ismerős oldalán tűnik fel.
Nekem is, egy pillanatra sem kell elgondolkodnom, h eszembe jusson három eset.
Azt nem is említem, hogy általánosban, amíg felújították a suli egyik szárnyát, a hosszabbik úton mentem haza, én, a kötött pulcsis, szandálos kislány, hogy elkerüljem a beszólogató, trágár utalásokat tevő, felnőtt férfiakat, akik ott dolgoztak. Ez a nulladik történet.
Amikor tíz-tizenkét éves lehettem, és a buszon a nyakamba lihegve dörgölőzött hozzám egy férfi, én pedig rettegtem a helyzetben, lefagytam, nem tudtam nem hagyni, ami épp történik velem. Örökre hálás leszek a nálam idősebb barátnőmnek, akivel együtt utaztunk a tömött járművön, és aki - azt hiszem a rémült arcomat kutatva - észrevette a helyzetet. Azonnal áthúzott a túloldalra, ezzel helyet cserélve velem, és amikor a férfi folytatta, hangosan rászólt, hogy mit képzel, hagyja abba a dörgölőzést. A következőnél leszálltunk. Köszönöm neki, hogy nem voltam védtelen, köszönöm neki, h megmutatta, meg lehet védeni magunkat, és nem kell kiszolgáltatottnak maradni. Hosszú ideig nem szálltam fel zsúfolt járműre ezek után, vagy ha muszáj volt, igyekeztem utolsóként, az ajtóban maradva, h emberrel ne kelljen érintkeznem. Kutattam, figyeltem a férfiakat, potenciális bántalmazót keresve bennük, és szokásommá vált hátra-hátranézni, biztonságos távolságot őrizni a többi utastól. Túltettem magam rajta, nem nagy ügy? Ma is így utazom. Csak most már a lányom körül is figyelek...
Középiskolás voltam, naponta jártam át egy bizonyos aluljárón. Rövid szakasz, nem elhagyatott, nem is túlzsúfolt. Egyszer csak érzem, h hátulról valaki a lábaim közé nyúl, és erősen megfog. Nadrágban voltam. (És kockás ingben, tornacipő, hippis korszak. Semmi kihívó öltözet, semmi "magadra vethetsz".) A döbbenet megállított, hátrafordultam, és a szemébe néztem. Fiatal, huszonéves férfi volt. Fiú. Nem volt tekintete. Az Erőszakos Ösztön, a Kapzsi Vágy nézett velem szembe, elhomályosult emberszemben. Mérhetetlen megvetést éreztem, és a szemébe sziszegtem: Te hülye!
Máig meglep a reakcióm, ha visszagondolok. Teljesen végiggondolatlan volt, egy pillanat alatt zajlott az egész. De talán a barátnőm, aki a buszon megvédett, tette lehetővé, hogy ott, akkor tudjam, ezt velem nem lehet. A következő pillanatban futva menekültem az aluljáróból, a szívem a torkomban dobogott. Sokáig remegtem még utána.
Nemrégiben láttam egy fotós projektet. Ruhák voltak lefotózva, teljes öltözék. Cipő, nadrág, póló, pulóver. Hogy miért volt ez érdekes? Mert ezek megerőszakolt nők öltözékei voltak. Volt-e miniszoknya? Tűsarkú? Kivágott, tűzvörös felső? Nem. De ha lett volna, sem lehet ez az ok. NEM az áldozat hibája.
A harmadik helyzet a legfájóbb, a legösszetettebb, a leginkább nehezen felismerhető, és feldolgozható. Mert őt szerettem. És ő is engem. Gyerekek voltunk, tanultuk a szerelmet. De nem volt jó tanítómesterünk. Én nem tudtam, mit érek. Nem tudtam, hogyan kell megvédeni magam attól, akit közel engedtem. Nem tudtam, hogyan lehetek én fontos önmagam számára, ha az a másik nem becsül meg. Csak azt kezdtem érezni, egy test vagyok. Semmi más. Később meg, hogy tárgy, amit használnak. Hagytam? Igen. Szenvedtem közben? Igen. Szóvá tettem? Nem. A mai fejemmel másként tennék? Igen. Hibás vagyok?
Úgy érzem, igen.
De ha továbbgondolom, árnyaltabb a dolog. Mert megtanulhattam volna, hogyan kell, lehet, szabad szembeszállni az erővel. Egy tekintélyelvű oktatási rendszerben felnőtt, az elvárásoknak tökéletesen megfelelő, jólnevelt kislány, aki ráadásul személyes batyuként önbizalomhiányt, kisebbrendűséget, elutasítottságot cipel - nem feltétlenül fogja tudni felmérni az egyes helyzetekben, hogy mit kell, vagy nem kell megtennie, ha egy nála dominánsabbal kerül szembe.
Ugyanakkor vannak ismerőseim, barátaim, akikről tudom, h nem "csak" a "hétköznapi bántalmazás" kategória, ami velük megtörtént. Ők nem írják ki a metoo-t. Talán ez annál keményebb ügy, hogy egy ilyen "kampány" része lehet.
De azoknak biztosan segíthet, akik azt gondolják, ami velük történt, az belefér.
Van, aki felháborodik, h szegény férfiak, miért csak a nőkre élezzük ezt ki. És jogos, oké, inkább gyenge és erős, alázható, és megalázó a két oldal. De egy alapvető hozzállásra mindenképpen rávilágít. Mert volt, hogy féltem rövid szoknyában az utcára menni, és rettegni kezdtem, ha gátlástalanul megnézett valaki, azonnal kerestem a "hibát" az öltözékemben, magamban, mivel hívom ki a sorsot magam ellen... Az áldozathibáztatás. A nő tehet róla. Ne ébreszd fel a vágyat! Ha mégis ezt teszed, ne lepődj meg, ha olyasmi történik, amit nem akartál. Mintha a másik féltől nem lenne elvárható, hogy uralkodjon magán. Mintha valakin erőszakot tenni nem a bántó fél cselekedete volna.
Pedig hiszem, h a Szépség küldetés. A nő hivatott hordozni, ajándékozni a Szépséget. A Szépség gyógyít, táplál. Azt üzeni, h minden jóra fordul.
"A Szépég ihletforrás. Az örökkévalóság köszön vissza benne. Az Édenre emlékeztet, amit nem volt alkalmunk megismerni, de szívünk azt súgja, arra teremtettünk."
Vajon van érintett a másik oldalon is, aki figyel? Van bántalmazó, aki most tükörbe néz, és elég bátor ahhoz, h meglássa önmagát? Aki most ráébred, hogy bocsánatot kell kérnie? És meg is teszi?
"Mindig csak annyira nevessünk, h senki ne sírjon."
A témában ajánlom: CIKK hvg.hu
Egyre több és több kiírás. Újabb és újabb ismerős oldalán tűnik fel.
Nekem is, egy pillanatra sem kell elgondolkodnom, h eszembe jusson három eset.
Azt nem is említem, hogy általánosban, amíg felújították a suli egyik szárnyát, a hosszabbik úton mentem haza, én, a kötött pulcsis, szandálos kislány, hogy elkerüljem a beszólogató, trágár utalásokat tevő, felnőtt férfiakat, akik ott dolgoztak. Ez a nulladik történet.
Amikor tíz-tizenkét éves lehettem, és a buszon a nyakamba lihegve dörgölőzött hozzám egy férfi, én pedig rettegtem a helyzetben, lefagytam, nem tudtam nem hagyni, ami épp történik velem. Örökre hálás leszek a nálam idősebb barátnőmnek, akivel együtt utaztunk a tömött járművön, és aki - azt hiszem a rémült arcomat kutatva - észrevette a helyzetet. Azonnal áthúzott a túloldalra, ezzel helyet cserélve velem, és amikor a férfi folytatta, hangosan rászólt, hogy mit képzel, hagyja abba a dörgölőzést. A következőnél leszálltunk. Köszönöm neki, hogy nem voltam védtelen, köszönöm neki, h megmutatta, meg lehet védeni magunkat, és nem kell kiszolgáltatottnak maradni. Hosszú ideig nem szálltam fel zsúfolt járműre ezek után, vagy ha muszáj volt, igyekeztem utolsóként, az ajtóban maradva, h emberrel ne kelljen érintkeznem. Kutattam, figyeltem a férfiakat, potenciális bántalmazót keresve bennük, és szokásommá vált hátra-hátranézni, biztonságos távolságot őrizni a többi utastól. Túltettem magam rajta, nem nagy ügy? Ma is így utazom. Csak most már a lányom körül is figyelek...
Középiskolás voltam, naponta jártam át egy bizonyos aluljárón. Rövid szakasz, nem elhagyatott, nem is túlzsúfolt. Egyszer csak érzem, h hátulról valaki a lábaim közé nyúl, és erősen megfog. Nadrágban voltam. (És kockás ingben, tornacipő, hippis korszak. Semmi kihívó öltözet, semmi "magadra vethetsz".) A döbbenet megállított, hátrafordultam, és a szemébe néztem. Fiatal, huszonéves férfi volt. Fiú. Nem volt tekintete. Az Erőszakos Ösztön, a Kapzsi Vágy nézett velem szembe, elhomályosult emberszemben. Mérhetetlen megvetést éreztem, és a szemébe sziszegtem: Te hülye!
Máig meglep a reakcióm, ha visszagondolok. Teljesen végiggondolatlan volt, egy pillanat alatt zajlott az egész. De talán a barátnőm, aki a buszon megvédett, tette lehetővé, hogy ott, akkor tudjam, ezt velem nem lehet. A következő pillanatban futva menekültem az aluljáróból, a szívem a torkomban dobogott. Sokáig remegtem még utána.
Nemrégiben láttam egy fotós projektet. Ruhák voltak lefotózva, teljes öltözék. Cipő, nadrág, póló, pulóver. Hogy miért volt ez érdekes? Mert ezek megerőszakolt nők öltözékei voltak. Volt-e miniszoknya? Tűsarkú? Kivágott, tűzvörös felső? Nem. De ha lett volna, sem lehet ez az ok. NEM az áldozat hibája.
A harmadik helyzet a legfájóbb, a legösszetettebb, a leginkább nehezen felismerhető, és feldolgozható. Mert őt szerettem. És ő is engem. Gyerekek voltunk, tanultuk a szerelmet. De nem volt jó tanítómesterünk. Én nem tudtam, mit érek. Nem tudtam, hogyan kell megvédeni magam attól, akit közel engedtem. Nem tudtam, hogyan lehetek én fontos önmagam számára, ha az a másik nem becsül meg. Csak azt kezdtem érezni, egy test vagyok. Semmi más. Később meg, hogy tárgy, amit használnak. Hagytam? Igen. Szenvedtem közben? Igen. Szóvá tettem? Nem. A mai fejemmel másként tennék? Igen. Hibás vagyok?
Úgy érzem, igen.
De ha továbbgondolom, árnyaltabb a dolog. Mert megtanulhattam volna, hogyan kell, lehet, szabad szembeszállni az erővel. Egy tekintélyelvű oktatási rendszerben felnőtt, az elvárásoknak tökéletesen megfelelő, jólnevelt kislány, aki ráadásul személyes batyuként önbizalomhiányt, kisebbrendűséget, elutasítottságot cipel - nem feltétlenül fogja tudni felmérni az egyes helyzetekben, hogy mit kell, vagy nem kell megtennie, ha egy nála dominánsabbal kerül szembe.
Ugyanakkor vannak ismerőseim, barátaim, akikről tudom, h nem "csak" a "hétköznapi bántalmazás" kategória, ami velük megtörtént. Ők nem írják ki a metoo-t. Talán ez annál keményebb ügy, hogy egy ilyen "kampány" része lehet.
De azoknak biztosan segíthet, akik azt gondolják, ami velük történt, az belefér.
Van, aki felháborodik, h szegény férfiak, miért csak a nőkre élezzük ezt ki. És jogos, oké, inkább gyenge és erős, alázható, és megalázó a két oldal. De egy alapvető hozzállásra mindenképpen rávilágít. Mert volt, hogy féltem rövid szoknyában az utcára menni, és rettegni kezdtem, ha gátlástalanul megnézett valaki, azonnal kerestem a "hibát" az öltözékemben, magamban, mivel hívom ki a sorsot magam ellen... Az áldozathibáztatás. A nő tehet róla. Ne ébreszd fel a vágyat! Ha mégis ezt teszed, ne lepődj meg, ha olyasmi történik, amit nem akartál. Mintha a másik féltől nem lenne elvárható, hogy uralkodjon magán. Mintha valakin erőszakot tenni nem a bántó fél cselekedete volna.
Pedig hiszem, h a Szépség küldetés. A nő hivatott hordozni, ajándékozni a Szépséget. A Szépség gyógyít, táplál. Azt üzeni, h minden jóra fordul.
"A Szépég ihletforrás. Az örökkévalóság köszön vissza benne. Az Édenre emlékeztet, amit nem volt alkalmunk megismerni, de szívünk azt súgja, arra teremtettünk."
Vajon van érintett a másik oldalon is, aki figyel? Van bántalmazó, aki most tükörbe néz, és elég bátor ahhoz, h meglássa önmagát? Aki most ráébred, hogy bocsánatot kell kérnie? És meg is teszi?
"Mindig csak annyira nevessünk, h senki ne sírjon."
A témában ajánlom: CIKK hvg.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése