vizsga...

Ma elment vizsgázni M - nélkülem.

Apa vitte, én a lebetegedeett fiúkkal itthon maradtam.
Furcsa, de tanulságos (lesz). Például valahogy sokkal nyugodtabban telt az elindulás. Be kell látnom, h bármennyire igyekszem, mégiscsak én fűtöm a feszkót... Mondta M, h izgul, és meg is ölelgettük egymást, de no kiborulás.

Az utóbbi hónapokban nem tanultunk. M utálta, nem akarta, elege volt. Persze, jó idő, S is itthon, meg a vizsgafelleg a feje felett, kötelező de uncsi dolgokkal, mint pl. töltsük már még ki azt a pár oldalt a munkafüzetből, aminek már sok értelme nincs, de mégiscsak legyen má' kitöltve... Szóval, látványos szenvedések és részemről ingerült reakciók kerekedtek ebből, végül inkább hagytam. Év közben megtanultuk, amit kellett, érezhetem késznek magunkat. Meg hát az unschooling gondolata sem hagy nyugodni, és ilyen dilemmákkal hogyan is kényszerítsem vizsgatanulásra ezt a lányt...

Meglátjuk, mi lesz.

Erre az ünnepi reggelre kelve - amúgy - kibújt B első foga.


UPDATE:
Vizsga pipa.
M a kitűnőre sikeredett torna vizsgáról áradozott sokat, ahol túlteljesített minden elsős kívánalmat. Apa a maga lényegre törő módján nem traktált túl sok részlettel. M matekkel kezdett volna, de a legelején elsírta magát, így bemelegítésképp a technika és rajz hozott árut vették elő. Ez be is vált, megnyugodott, minden ment utána szépen. Írásból keverte a b és d betűket, ez nem újdonság, bár már úgy tűnt, helyreállt benne a dolog, de differenciálunk majd még. Környezetből a testrészek témánál a karok helyett mindenáron a felső végtag megnevezésnek kellett volna elhangzania, de nem sikerült kitalálnia, h ez a jó válasz. Ennyit tudok az ügyről.

És B-nek kibújt a második foga is.

kalózkodás

Az előző bejegyzés folytatásaként - a kalózbulink!

A palackpostás meghívót

már mutattam ITT.

A kincsesláda ilyen lett, benne a kincsek:

A bulira érkezők kaptak halálfejes szemfedőt, kendőt a fejükre, és egy-egy pénzes szütyőt. Ebbe lehetett gyűjteni a különböző szerzett kincseket. A kalózbandának három próbát kellett kiállnia, hogy megszerezhessék a nagy kincshez vezető térképet.

Első próba: célbadobás. Egy kosárba kellett beletalálnia minden kalóznak három babzsákkal, különböző távolságból.
Második próba: a vak kalóz. Apa bekötött szemmel, a földön ülve őrizte a kulcscsomót, amit az ügyes kalózok egymás után csentek el tőle, miközben hadonászva védekezett.
Harmadik próba: egyensúlyozás a pallón, a vad tenger felett. (Itt B lett volna a veszélyes cápa, de végigaludta a bulit, így lecsúszott élete szerepéről...)
Minden sikeres teljesítés matricával telítette a pénzeszsákot.

Ezek után minden sikeres kalóz kapott egy darabot a kincses térképből, amit összeillesztve megláthatták a megfejtést, a rejtekhelyet.

Erre rajzoltam a kertünket, és a kincslelőhelyet, a homokozót:

De a homokozóban csak egy kicsit dobozkát találtak, benne egy papírral - "Keress tovább!", és egy titkosírásos üzenetet, amit az írni-olvasni tudó kalózok segítségével megfejtve haladhattak tovább...

 a valódi lelőhely felé:  

Végül ettünk, ittunk, tortáztunk. Kincsesláda alakú tortát sütött a barátnőm, de a lefotózása sajnos elmaradt...

Az ajándékozás is nagy örömöket hozott, S kapott hálózsákot, iránytűt, távcsövet, kalózos kirakót, playmobil kalózokat, kifesthető kincsesládát.

Végül bulizáró szabadjáték, labdázás:

kalózbuli

A kerítésépítés és térkövezés hadművelete után végre sort keríthetünk a szülinapi bulira is, ami S kívánságára egy kalózparty lesz.
(Az indiános buli után azt hiszem már nem menekülhetek...)

A meghívóra kávét fröcsköltünk, megégettük a szélét, majd palackpostaként tálaltuk.

Készül a dekoráció is:

Megyek kalózszütyőket varrni, kincsestérképet gyártani, a buli után meg jövök a folytatással!

unschooling

Egy videó ITT, André Stern, aki sosem járt iskolába, és nem is oktatták a szülei otthon. Az unschooling, íme. Sok kérdést vetett fel bennem a dolog, főként így a vizsga előtt...
Június 21-én, a Fonóban megint lesz találkozó, ott fog előadást tartani.

hello summer

sebezhetőség, mint olyan

Meghallgattam egy TED videót, Brené Brown beszél a sebezhetőségről, szégyenről, és teljességről, szív szerinti bátor életről. Nagyon tetszett. ITT találjátok, van hozzá magyar felirat is.
ITT pedig le is van írva az előadás szövegének nagy része.

…És tökéletest akarunk fabrikálni – és ez a legveszélyesebb – a gyerekeinkből is. Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről. Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, hogy “Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon — hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre.” Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, “Figyelj csak… Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra.” Ez a feladatunk.

közös tanulás

Ma sokat beszélgettünk arról, milyen lesz, ha S is itthon lesz velünk már reggeltől. Megbeszéltük, h a délelőtt szigorúan a tanulásé marad, S vagy csatlakozik hozzánk, vagy játszik egyedül, csendben. A házimunkák kapcsán is nagy lelkesen vállaltak állandó feladatokat. (S például majd füvet nyír... (haha))
Ehhez majd valamiféle táblázatot volna jó kitalálnom.
Nagyon komolyan vették, persze nincsenek illúzióim, de optimista vagyok...

Ma tanultunk is, együtt. S elővette a füzetet, amit még terhesen állítottam össze neki, mindenféle neki való feladatlapocskákkal. M pedig, gyakorlatilag engem félresöpörve a pályáról, magyarázott S-nek, segítette, irányította, dicsérte... Mondtam is neki, h nem az lesz itt a nehéz, h S "tanuljon", hanem h ő is végezze el a saját feladatát a "tanítás" mellett!

B pedig, jólnevelt módon, végigaludta.

ottalvós

M részt vett élete első ottalvós táborában. Egy éjszakás kaland volt, szombat reggel indultak, és vasárnap este kaptam vissza egy kipirult, dögfáradt, élményekkel teli nagylányt.

Veresegyházon voltak, a Medvepark szomszédságában. Sátorban aludtak, nem valami meleg időben, de M jól beöltözött. Alapjában mindent irtó talpraesetten intézett, nagyon dicsérték a táborvezetők, de ezen meg sem lepődtem, ő ilyen. Botot faragott, karkötőt fűzött, tábortüzezett, és focizott, focizott, focizott. Azt mondta, nem jutott ideje arra, h hiányozzunk neki... csak este, akkor azért kicsit rossz volt...
Ez itt ő, az oszlopocska tetején:

oviügy

Hát sikerült, megvan S részére a felmentésünk az utolsó óvodaév alól...

Hosszú utat jártunk meg, a saját döntésig is, és az ügyintézés terén is. 

A döntésünknek két szegmense is volt.

Az egyik a jelenlegi óvodánk. Amikor elkezdtünk ide járni, M 4 éves volt. Akkor indult az ovi, egy kedves, családias, melegséges légkörű, kicsi óvoda. Az óvodavezető lányt jól ismertem, egy közösségbe járunk, sokat beszélgettünk már az óvoda épülésekor, alakulásakor is. Magaménak éreztem az egészet, szerettem, h itt van a lányom, és én magam is szerettem ide járni, rendszeresen ottragadtunk beszélgetni az oviudvaron mi anyukák, de még az óvónénikkel is baráti kapcsolat alakult ki. Hogyha úgy éreztem, M-nek jót tenne egy kis szünet, egy kis itthonlét, ezt megmondhattam, és kivettünk egy hét "szabit". Szabad és szeretetteljes volt a légkör. Minden gyereket egyéniségként kezeltek, önmagához mérten kellett fejlődnie (és nem egy nagy szabályrendszerbe beilleszkedni, aminek a fenntartását általános érvényű büntetés és jutalmazás segíti). Tudtam, h szeretik ott a lányomat, tudtam, h a nevelési elvek hasonlóak, mint ahogy én is gondolkozom. S-t már 3 évesen beírattuk, h legyen M-mel egy közös évük együtt.

Aztán óvodavezető-váltás történt, az addig vegyes csoport kettévált, és az ovivezető néni lett egyben a nagycsoport óvónénije is. Az új vezető "gatyába rázta" az ovit, nagyobb lett a rend - ami természetesen előny, még ha nálam nincs olyan előkelő helyen a fontossági sorrendben. De ezzel együtt sok minden megváltozott. Sajnos az óvodavezető néni személyes bántásnak vette a hozzállásomat, és megkaptam, h ne foglaljuk a helyet az oviban, hogyha nem járunk be. Merthogy én változatlanul ebéd után hoztam haza S-t, és szerettem volna tartani az addig minden évben jól működő szokásunkat, h heti 4 napot járunk be. Írtam év elején erről egy kérvényt/igazolást, amit tavaly tudomásul is vettek, de idén nem kaptunk erre engedélyt. Nem lett indokolva. Abban az évben, amikor M nagycsoportos volt, láttam, h nem tudok egyet érteni az óvónéni nevelési elveivel sem. Egy konfliktus kapcsán kértünk tőle egy nagyobb beszélgetést is, ami sajnos csak megerősíteni tudott abban, h nagycsoportban nem szeretném, ha a fiam hozzá járna. De hogy ez hogyan lesz majd, még nem tudtam.

Előtte is néha, de mióta B velünk van, azóta S minden reggel - de tényleg kivétel nélkül -, sírva, kiborulva indult oviba, h utálja, nem akar menni, nem igazság, h M és B itthon maradhatnak... Pedig ő nem egy drámázós gyerek, általában jókedvű, egy take_it_easy figura. Ez azért elgondolkodásra késztetett. S nagyon nyitott, barátkozós természet, szereti a társaságot, könnyen és szívesen nyit mások felé, akármikor, akárhol. Az oviba érve általában már nem is volt gond azzal, h bent maradjon, csak az elindulás volt mindig nehéz. 

Felmerült, h utolsó évre átiratnánk S-t egy másik oviba, ami néhány utcányira van tőlünk. Beszélve az óvodavezetővel, és az óvónénikkel, meggyőződtünk róla, h rugalmasan és megértően állnak a családokhoz. Egy kedves otthonoktatós család gyerekei ide járnak, ők is jó szívvel ajánlották.

Közben beszélgettünk S-sel, kérdezgettük, ő mit szeretne. Úgy tűnt, ő itthon szeretne lenni, de ha nem tud, akkor inkább maradna a régi ovijában. Aztán miután elmentünk a másik oviba, már kezdte érdekelni, h kik lennének az új barátai, de azért ezen az úton is több bizonytalan tényező merült fel.

Engem pedig azért, szó, mi szó, megrémített a gondolat, h három gyerekkel itthon. Három gyerek, egy iskolás, egy óvodás, meg egy bébi... Jót teszek-e magunkkal, ha mindenki itthon lesz egy rakáson? Nem őrülünk-e meg egymástól? Hogyan koordinálom majd az életet? Hogyan foglalkozom majd egyszerre két különböző szintű gyerekkel tanulásilag, miközben egy kúszómászó legkisebb is igényli a figyelmemet? És közben azért van egy háztartás is, de legalábbis enni kell minden nap... Nem mondom, h nem nyomasztott ez az egész...

Aztán formálódtak a dolgok. Apa munkahelye, munkája valószínűleg úgy alakul, h többet, sokat lesz itthon. Ha ez így lesz, máris megoszlik minden, nem kell egyedül csinálnom. És mivel hiszem, hogy ha tudunk jól működni, ha mindenkinek elég magánszféra és idő is adódik, akkor a legjobb hely S számára is az itthon, ez így nekem elég a boldogsághoz...
Persze azt is tudom, h nem hozhatom meg a döntést ennyire annak függvényében, h Apával mi a helyzet. A vállalt utat teljesen magaménak kell éreznem, akkor tudom majd csinálni, nem állhatok fél lábbal nem "saját talajon". Tudom, h nem lesz egyszerű. Néha nagyon is nehéz lesz. De ha meggyőződök róla, belső határozottságban és békével, h ez az utunk, akkor ez lesz mindannyiunknak a legjobb, a legtöbbet adó. És újra felerősödött bennem, micsoda kincs a gyerekeimmel tölthető idő. Ők a társaim az életben - a család.

Ami meg külön öröm, h igazi kis banda verbuválódott a környék gyerekeiből, szóval társaságban sincs hiány.

Mivel megváltoztak az óvodázásra vonatkozó jogszabályok mostanában, az óvodavezetők óvatosak/szigorúak/elutasítóak, ahogy más, hasonló helyzetű családoktól hallom. Utánaolvastam, utánaérdeklődtem, jogásszal beszéltem, és megbizonyosodtam róla, h a jelenleg éppen hatályban lévő jogszabályban még nem szerepel kitételként, h a felmentés "ötödik életév betöltéséig" adható. Ez az 1993. évi törvény a közoktatásról, ami 2015. 08. 31-ig hatályos. 

Miután tudtam, h törvényileg okés a dolog, elkezdtem gondolkozni a lehetséges utakon. Ekkor már beiratkozási időszak volt. Felkerestünk ismerősön keresztül egy magánovit, ahol létszám felett bekerülhettünk volna, felmentéssel, minden oké. Ez egy lehetőség. Megkörnyékeztük a területileg illetékes ovit is a kérvényünkkel, de a vezető csak hajtogatta, h ő ezt nem teheti. Hiába jogszabály, hiába érvek, meg sem hallotta. Szerinte öt éves kor felett nem lehet. Meg, hogy iskolaköteles korú már, különben is. Persze nem, de mindegy is. Ez zsákutca volt. Végül beszélgettünk az ovink fenntartójával, aki régről ismer minket, maximálisan elfogadó volt, megértette a kérésünket teljes mértékben. Így hát, ezek után felbátorodva adtuk át a kérvényt az ovivezetőnek, és ma megérkezett postán, ajánlva (!) a határozat, miszerint megkaptuk a felmentést!

Könnyűnek érzem magam, mint akiről egy nehéz súly szakadt le. Istennek hála, nem remélt egyszerűséggel megoldódott.

Új fejezet kezdődik.