A bizonyos kötődős könyvben (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) lenyűgöző és megszégyenítő az indiánok munkához való hozzáállása.
Ott kezdődik, hogy nincs szavuk a munkára. Megnevezik a tevékenységeket, de gyűjtőfogalom nincs, mert nem különböztetik meg az időtöltés egyéb formáitól. Nem társítanak szenvedést hozzá, szeretetből végzik, amit kell. Mi arra vagyunk kondícionálva, vagy szocializálva, hogy rosszul kell éreznünk magunkat, ha izzadunk valamin, ha küzdelemmel jár, ha "munka". Ők szeretik használni az erejüket, a testük adottságait, természetesen, akár nevetve fogadják a munkavégzés során adódó sebeket, horzsolásokat. Nem fecsérelnek energiát a munkához általunk már társított feszültségekre. Élvezik egymás társaságát cipekedés, vízhordás közben - ez nem munka, ez az életük, és élni jó. Nem méregetik egymás teljesítményét, így nem is kell bizonyítaniuk, hogy milyen jól csinálják. Nem sietnek végezni, hogy túl legyenek rajta, nem zavarja őket az idő "fecsérlése" egy szükséglet kielégítésére.
És nincsenek elvárásokkal.
Ez utóbbiról egy döbbenetes történet, amikor egy kis indián fiút a városba vittek, ott nevelkedett, majd felnőttként tért vissza a törzséhez. Feleségül vett egy törzsbéli lányt, született egy kislánya. Nem szeretett dolgozni. Így a szomszédja által termesztett zöldségeket, gyümölcsöket, és a szomszédja halait ette ő és a családja. A szomszédot ez nem zavarta, ő szerette mindezek csinálni, szívesen adott is, még csak azt sem várta el, h a fiú segítsen nekik. Ez a felállás mindenkinek megfelelt. És nem is a szomszéd miatt változott meg a helyzet. A "városi fiú" idővel el-elment a többi férfival halászni. Azután nekilátott, h kertet készítsen, ahol termeszthet. Szomszédja mindenben örömmel segítette.
Ez a fiú öt évig semmit nem tett keresztbe, ami az ő és a családja életéről való gondoskodást jelentette volna. Ez alatt az idő alatt ezt senki_nem_is_várta_el tőle. Senki nem nézett rá rossz szemmel. És ő - szabad lett arra, hogy élvezettel dolgozni kezdjen, ugyanolyan szabadon, mint bármely más törzsbélije. Az egész törzs megkönnyebbült - de nem azért, mert zavarta volna őket a "léhűtő". Hanem mert a vége felé ez a fiú egyre ingerültebb lett. Míg csak el nem kezdte a munkát. "Szeretett volna saját kertet, csak még maga sem tudta!" - ezt mondta róla a szomszédja, és rendkívül mulatságosnak találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.
Más gondolatok is forognak bennem a könyvből, úgyhogy jövök még Jean-nal, nem ússzátok meg.
Ott kezdődik, hogy nincs szavuk a munkára. Megnevezik a tevékenységeket, de gyűjtőfogalom nincs, mert nem különböztetik meg az időtöltés egyéb formáitól. Nem társítanak szenvedést hozzá, szeretetből végzik, amit kell. Mi arra vagyunk kondícionálva, vagy szocializálva, hogy rosszul kell éreznünk magunkat, ha izzadunk valamin, ha küzdelemmel jár, ha "munka". Ők szeretik használni az erejüket, a testük adottságait, természetesen, akár nevetve fogadják a munkavégzés során adódó sebeket, horzsolásokat. Nem fecsérelnek energiát a munkához általunk már társított feszültségekre. Élvezik egymás társaságát cipekedés, vízhordás közben - ez nem munka, ez az életük, és élni jó. Nem méregetik egymás teljesítményét, így nem is kell bizonyítaniuk, hogy milyen jól csinálják. Nem sietnek végezni, hogy túl legyenek rajta, nem zavarja őket az idő "fecsérlése" egy szükséglet kielégítésére.
És nincsenek elvárásokkal.
Ez utóbbiról egy döbbenetes történet, amikor egy kis indián fiút a városba vittek, ott nevelkedett, majd felnőttként tért vissza a törzséhez. Feleségül vett egy törzsbéli lányt, született egy kislánya. Nem szeretett dolgozni. Így a szomszédja által termesztett zöldségeket, gyümölcsöket, és a szomszédja halait ette ő és a családja. A szomszédot ez nem zavarta, ő szerette mindezek csinálni, szívesen adott is, még csak azt sem várta el, h a fiú segítsen nekik. Ez a felállás mindenkinek megfelelt. És nem is a szomszéd miatt változott meg a helyzet. A "városi fiú" idővel el-elment a többi férfival halászni. Azután nekilátott, h kertet készítsen, ahol termeszthet. Szomszédja mindenben örömmel segítette.
Ez a fiú öt évig semmit nem tett keresztbe, ami az ő és a családja életéről való gondoskodást jelentette volna. Ez alatt az idő alatt ezt senki_nem_is_várta_el tőle. Senki nem nézett rá rossz szemmel. És ő - szabad lett arra, hogy élvezettel dolgozni kezdjen, ugyanolyan szabadon, mint bármely más törzsbélije. Az egész törzs megkönnyebbült - de nem azért, mert zavarta volna őket a "léhűtő". Hanem mert a vége felé ez a fiú egyre ingerültebb lett. Míg csak el nem kezdte a munkát. "Szeretett volna saját kertet, csak még maga sem tudta!" - ezt mondta róla a szomszédja, és rendkívül mulatságosnak találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.
Más gondolatok is forognak bennem a könyvből, úgyhogy jövök még Jean-nal, nem ússzátok meg.
:) szeretem ezt a könyvet. Már vagy 5 éve olvastam, de nagyon élő maradt bennem.
VálaszTörlésÉn elég nagy kihagyásokkal tudom csak olvasni, de beszippant! :)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés