Csütörtök-péntek-szombaton tanfolyamon voltam reggeltől majdnem estig, vasárnap családi muri, marcipán pókemberrel, scrabble partival, és még a baleseti sebészet is szerepelt a programok között. Ja, a fogtündér is meglátogatta S-t, életében először!
Szóval, megint nem unatkoztunk, és elég fáradtan indult a hétfő.
Viszont konfliktus azért adódik a tanulásból. Ahogyan más helyzetből is, nyilván - mert ő nem mindig azt szeretné, amit én.
Ilyenkor két lehetőségem van. Mérlegelek, mennyire fontos a helyzet épp. Érdemes-e, szükséges-e harcba szállnom. Van, hogy úgy ítélem meg, hagyjuk... mert miért is ne igyon most a kék és nem a piros pohárból? Persze azért hozza csak ide ő magának.
És van, amikor valamit muszáj. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy ezt most muszáj, és az rajtad áll, hogyan csinálod végig. Utálhatod, vagy megkeresed a jó oldalát. De hogy ez most egy kikerülhetetlen dolog, az tuti.
Nagyon higgadtan hangzik, de el lehet képzelni, ahogyan M egyre hevesebb érzelmi válaszokkal próbál meggyőzni róla, hogy neki ez mennyire elviselhetetlen, az én nyugalmam úgy van egyre inkább próbára téve, és nem egyszer elszakad a cérna. Ért hozzá, hogyan akasszon ki. Az én lányom...
Mivel vizsgázni járunk, és van egy tanmenet, ami mentén kell haladnunk, még ha elég lazán is veszem, mégis van, amit muszáj.
De olyan dilemma ez nekem. Mert fontos, hogy szeresse, amit csinál. De fontos, hogy azt is képes legyen megcsinálni, amit nem szeret. Vagy inkább képes legyen megszeretni?
De - amikor ezeknek a kérdéseknek rendszerint nem jutok megnyugtatóan a végére - azzal zárom átmenetileg a gyötrődést, hogy arra gondolok, a tanulási dilemmák mellett/ellenére a sok szabadság, ami az életformánkból adódik (mind időben, mind tevékenységben), óriási kincs. A többit meg majd csak kitaláljuk még menet közben...
(A Nagy Lázadó épp George Sandtól olvassa A kis Fadette-et.)
Szóval, megint nem unatkoztunk, és elég fáradtan indult a hétfő.
Többen kérdezték tőlem már, hogyan egyeztetem össze a tanár és az anyuka szerepet. Vagy a gyerek ezt hogy veszi. De igazából nem különül el ilyesmi, hiszen ahogy mellette voltam, amikor megtanult járni, úgy mellette vagyok, amikor megtanul olvasni. A tanulás része a mindennapoknak. Hiszen kérdez, kérdez, kérdez, én válaszolok, magyarázok, tanítom. Ez nem az általános iskolával kezdődik el.
Ilyenkor két lehetőségem van. Mérlegelek, mennyire fontos a helyzet épp. Érdemes-e, szükséges-e harcba szállnom. Van, hogy úgy ítélem meg, hagyjuk... mert miért is ne igyon most a kék és nem a piros pohárból? Persze azért hozza csak ide ő magának.
És van, amikor valamit muszáj. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy ezt most muszáj, és az rajtad áll, hogyan csinálod végig. Utálhatod, vagy megkeresed a jó oldalát. De hogy ez most egy kikerülhetetlen dolog, az tuti.
Nagyon higgadtan hangzik, de el lehet képzelni, ahogyan M egyre hevesebb érzelmi válaszokkal próbál meggyőzni róla, hogy neki ez mennyire elviselhetetlen, az én nyugalmam úgy van egyre inkább próbára téve, és nem egyszer elszakad a cérna. Ért hozzá, hogyan akasszon ki. Az én lányom...
Mivel vizsgázni járunk, és van egy tanmenet, ami mentén kell haladnunk, még ha elég lazán is veszem, mégis van, amit muszáj.
De olyan dilemma ez nekem. Mert fontos, hogy szeresse, amit csinál. De fontos, hogy azt is képes legyen megcsinálni, amit nem szeret. Vagy inkább képes legyen megszeretni?
De - amikor ezeknek a kérdéseknek rendszerint nem jutok megnyugtatóan a végére - azzal zárom átmenetileg a gyötrődést, hogy arra gondolok, a tanulási dilemmák mellett/ellenére a sok szabadság, ami az életformánkból adódik (mind időben, mind tevékenységben), óriási kincs. A többit meg majd csak kitaláljuk még menet közben...
(A Nagy Lázadó épp George Sandtól olvassa A kis Fadette-et.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése