Elfáradtam, kiborultam. Újrakezdtem. Erős vagyok, megy ez. Megint kiborultam. Aztán újra. És aztán úgy maradtam. Akkor leálltam. Hetekig csak álltam.
És végül, hoztam döntéseket.
Befizettem a helyi suliba ebédre. Egy héten két, néha három napra. Szépen elsétálunk/bicajozunk/rollerezünk/babakocsizunk, és elhozzuk ételhordóban az ebédet. Ez egy óra kiesés ugyan, de torna órával felér (hegymenet), és kikapcsolódást jelent mindannyiunk számára. Nyárig ez komoly segítség nekem.
B születése után is néhány hónapig könnyítettünk így az életünkön, de aztán visszavettem a feladatot.
Most, átértékelve a tennivalókat, és a végkimerülést megelőzendő, felszabadultam az ételről való gondoskodás tágabb értelmezésére. A főzés mellett ezt is megnyugtatónak érzem. Ráadásul gluténmentes menü rendelhető, jó ízű, az ára is baráti, a mennyisége pedig a kedves konyhásoknak köszönhetően igazán bőséges.
Aztán, a matekot, úgy ahogy van, tényleg átvette Apa. Fontos volt tisztázni, mi a vállalása mögötti motiváció - elsődlegesen az, hogy terhet vegyen le rólam, de aztán útközben rájött, mennyire élvezi átadni a gondolkodásmenetét a lányának. Szóval innentől a matek nem az én felelősségem.
Berendeztem egy több szintes, fiókos szekrényt tantárgyi bontásban S számára is, már csak fel kell címkéznem. Így ő is tud hova nyúlni, ha tanulós elfoglaltságot keres magának.
Azt, hogy hogyan tanulnak majd mindketten együtt, még nem döntöttem el. Eddig ugye tematikus napokat éltünk, S általában részt vett az alkotó napban és a számítógépesben, a többi napokon vagy szabadon feladatlapozott, vagy játszott. Ez elég jól bevált. De lehet, h jövőre érdemes majd külön S, és külön M tanulónapot tartani. Még nem tudom. (Azt se, addig B mit művel majd.)
Tanulócsoporthoz való csatlakozás gondolata is felmerült, egy-két nap maximum egy héten. Egyenlőre átgondolás, párhuzamosan pedig keresgélés fázisában a dolog. Függ erősen attól is, találunk-e jót, és merrefelé. (Távolabbi vágyam kialakítani és irányítgatni egy tanulóközösséget...)
És persze meg kell tanulnom vezetni. Nem tudok? Hát nem. Most sem vonz, csak érzem az égető szükségét. Szabadságot ad, időt spórol, és nyilván tágítja a mozgásterünket.
És végül, hoztam döntéseket.
Befizettem a helyi suliba ebédre. Egy héten két, néha három napra. Szépen elsétálunk/bicajozunk/rollerezünk/babakocsizunk, és elhozzuk ételhordóban az ebédet. Ez egy óra kiesés ugyan, de torna órával felér (hegymenet), és kikapcsolódást jelent mindannyiunk számára. Nyárig ez komoly segítség nekem.
B születése után is néhány hónapig könnyítettünk így az életünkön, de aztán visszavettem a feladatot.
Most, átértékelve a tennivalókat, és a végkimerülést megelőzendő, felszabadultam az ételről való gondoskodás tágabb értelmezésére. A főzés mellett ezt is megnyugtatónak érzem. Ráadásul gluténmentes menü rendelhető, jó ízű, az ára is baráti, a mennyisége pedig a kedves konyhásoknak köszönhetően igazán bőséges.
Aztán, a matekot, úgy ahogy van, tényleg átvette Apa. Fontos volt tisztázni, mi a vállalása mögötti motiváció - elsődlegesen az, hogy terhet vegyen le rólam, de aztán útközben rájött, mennyire élvezi átadni a gondolkodásmenetét a lányának. Szóval innentől a matek nem az én felelősségem.
Berendeztem egy több szintes, fiókos szekrényt tantárgyi bontásban S számára is, már csak fel kell címkéznem. Így ő is tud hova nyúlni, ha tanulós elfoglaltságot keres magának.
Azt, hogy hogyan tanulnak majd mindketten együtt, még nem döntöttem el. Eddig ugye tematikus napokat éltünk, S általában részt vett az alkotó napban és a számítógépesben, a többi napokon vagy szabadon feladatlapozott, vagy játszott. Ez elég jól bevált. De lehet, h jövőre érdemes majd külön S, és külön M tanulónapot tartani. Még nem tudom. (Azt se, addig B mit művel majd.)
Tanulócsoporthoz való csatlakozás gondolata is felmerült, egy-két nap maximum egy héten. Egyenlőre átgondolás, párhuzamosan pedig keresgélés fázisában a dolog. Függ erősen attól is, találunk-e jót, és merrefelé. (Távolabbi vágyam kialakítani és irányítgatni egy tanulóközösséget...)
És persze meg kell tanulnom vezetni. Nem tudok? Hát nem. Most sem vonz, csak érzem az égető szükségét. Szabadságot ad, időt spórol, és nyilván tágítja a mozgásterünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése