B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. április 18., szombat

így

Annyira áldás ez a KEROTT, hálás vagyok az emberekért, értetek, a gondolatokért, az életekért. Számomra rendkívül gazdag alkalom volt ez a mostani. A két bemutatkozó család (Eper volt az egyik) annyi gondolatot elindított bennem, csak győzzem összerakni a fejemben, szívemben.

A közös témánk a regenerálódás volt, csoportokban beszélgettünk róla. Nagy felismerés, hogy kikapcsolódni, és feltöltődni mennyire nem ugyanaz. Nekem van lehetőségem kikapcsolódni, és ezért némi szégyenkezéssel, magamnak is halkan fogalmazom meg, hogy mégsem vagyok feltöltődve. Sőt, le vagyok merülve. Van lehetőségem elmenni itthonról, elmenni a gyerekek mellől, egy-egy ügyintézés, séta, vásárlás, vagy éppen munka jólesően eltávolít, kikapcsol a napi menetből. De - nincs belőle újjászületés. Nem érettem, miért. És persze, a feltöltődés más. A feltöltődés találkozás, felüdítő Isten jelenlét, önmagamba merülés, a Teremtőben való megmerítkezés. Ehhez alkalom, csend, nyugalom, és meghittség kell, az hogy megtaláljam az utat a "belső szobába", bemenjek oda, és ott időzhessek.

Az utóbbi időben, sok hosszú hónapig, úgy éreztem, nem megy. Nem megy ez jól. Veszekedések vannak, én is fáradt vagyok non-stop, hamar kiborul a bili. És eljutottam oda, hogy ki is mondjam. Így nem jó. Nem akarom így tovább csinálni. Valaminek változnia kell.

Oké, kezdtem tavaly egy M-mel itthon, kettesben, könnyed, élvezetes együttlét, zavartalan tanulás. Idén két fővel nőtt a létszám, négyen vagyunk itthon, és mindenkinek mások az igényei. Van egy 9 éves, aki nehezen dolgozza fel, hogy osztom a figyelmem. Van a hatéves, aki egy külön világ, nem hétköznapi figura. És a mini, aki életkorából adódóan szívja az energiáimat. Per pillanat pedig pláne nehezített pálya van, mert a mini bárányhimlős lett, én is meg voltam/vagyok fázva, szétdurran az agyam, pedig itt van végre a kedves tavaszi napfény.

Az első Nagy Családi Megbeszélés még decemberben zajlott. Megfogalmaztuk, h mivel itthon vagyunk, együtt vagyunk, mennyire nagyon fontos, h JÓ legyen nekünk itthon, JÓ legyen nekünk együtt. És az azon való lamentálgatás során, h kinek mit jelent a jó, eljutottunk egy nagyon fontos felfedezésre. Mégpedig. Hogyha én arra, és csak arra figyelek, ami nekem jó, könnyen lehet, h másokon átgázolok közben, és aztán emiatt nem lesz végül jó nekem, mert a többiek siralmai az én mat is elronthatják. Viszont ha azzal kezdek foglalkozni, h a többieknek jó legyen, és ezt mind egyszerre elhatározzuk, akkor mennyire izgalmas már, h minden egyes családtag jóllétére rögtön három másik ember figyel! Eléggé esélyes a siker. Sokkal inkább, mint ha csak én törődnék magammal. Tetszetős terv.

Tud adni lendületet egy-egy ilyen jó kis beszélgetés, de azért visszajutottam oda, hogy alapvetően mégis csak nekem megy a legjobban a másokért élés, és ez azért mégis nagyon nehéz. Azt már megtanultam, hogy figyeljek magamra, mert a nekem járó pihenőt a többiek nem biztos, hogy maguktól kiutalnák. Muszáj kilépnem az ajtón, szigorúan egyedül, és rendszeres időközönként. Ki_kapcsolódni.
És - muszáj elvárnom, hogy részt vegyenek a házimunkában. Nem kiváltság nekem, ha megteszik, hanem ez kell, hogy legyen az életünk rendje.

De a legnehezebb része az egésznek számomra a konfliktuskezelés. Mivel sokat vagyunk együtt, elkerülhetetlenek a súrlódások. Mivel együtt vagyunk, ki máson vezesse le az ember lánya/fia a feszültséget, mint azon, aki karlendítésnyi távolságban van... De az a nagyon jó, hogy ez a közelség tud törődéssé, öleléssé alakulni, ha úgy akarjuk. Muszáj megértenünk, de legalábbis szeretve elfogadnunk egymást, csak akkor fogjuk élvezni azt, amit családnak nevezünk. Senki sincs annyira közel hozzám, mint a családom, és senki sincs annyira közel a gyerekeimhez, mint én magam. Senkinek nem annyira drágák ők, mint nekem, nekünk. Senki sem fogja jobban szeretni őket, mint én (mi), még ha ha türelmetlenül is, kiabálva is, hajamat tépve is teszem ezt néha.

Amikor a többedik kört futom, hogy majd így meg úgy csinálom én jobban, előbb-utóbb meg kell állni. Én most álltam meg.


Egészen biztos, hogy előbb-utóbb ez vagy az lesz, így vagy úgy. Hehe.
Ez azért némiképp megnyugtat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése