Gyerekkori ismerőssel futottam össze a minap az utcán, és tudtam meg, h férjhez megy egy másik gyerekkori ismerős - kedves barátnőm, akivel az évek során elszakadtunk egymástól, de meghatározó szereplője volt az életemnek. Hamar alkottam neki egy kis meglepetést, amit el is küldtem az összefutós ismerőssel az esküvőre.
forrás
(Fekete-fehér, csíkos csomagolópapír ITT!
Fekete-fehér, szívecskés csomagolópapír ITT!)
Ilyen erősen nosztalgikus hangulatban el kell, h meséljem, a nyarak hogyan teltek, amikor gyerek voltam.
Sződligeten volt a nagyszüleimnek egy telke, kicsi faházzal, nagy, burjánzó kerttel, pingpong asztallal, sárgabarackfával, málnabokrokkal, közeli erdővel, patakkal, Dunával - és, ami a legfontosabb: gyerekszomszédsággal! Ha mindannyian együtt voltunk, a szomszédok, a szomszédok szomszédja, az unokatestvér, az ő barátaik, a barátok unokatestvérei, meg a húgom és én, a mi unokatestvérünk... voltunk vagy tizennégyen. Tuti kis csapat. Fiúk-lányok, kisebbek-nagyobbak, és a nagy szabadság!
Sződliget csendes kis hely volt, biciklivel körbe tudtuk szinte járni. A faluba feltekerni negyed órába sem telt, a vonatállomáshoz mondjuk húsz perc. A miénk volt minden! És várt a rengeteg kaland! A szomszédék óriás nagy nyárfája, ami hajóként funkcionált, mindenkinek a maga emeletével, a potyautas alul, a kapitány legfölül, biztosan még mindig látszik a törzsébe vésett jelem, és még nagy szélviharban sem akartunk lejönni onnan. A fenyőerdő, ahol bunkert lehetett építeni, őrhellyel, az őrszem a bagoly hangját utánozva jelzett, ha jön valaki gyanús alak. A kis patak, ahova elbicajoztunk rendszeresen, jéghideg vizével, az ötcentis "vízeséssel", rákokkal, és a híddal, ami alá beálltunk, ha jött a vonat, és sikítottunk. A Duna, irtó erős sodrásával, építettük a partján sárból, meg kövekből a várat, és akkor még jókat fürödhettünk is benne.
Készítettünk "Sződligeti Híradót" a felvevős magnóval, éjszakába nyúlóan kártyapartiztunk, vagy játszottuk a 'Ki az úr a tengeren?'-t. És a közös családi szalonnasütések.
Nagyapám az olimpia évében Sződligeti Olimpiát szervezett nekünk, komoly versenyszámokkal, mint pl. lassú biciklizési verseny, levélfelismerés, távolugrás...
És ami talán a legmeghatározóbb: a színdarabok. Egy mesekazetta a magnóban, hol az Óz a csodák csodája, hol a Pinokkió, vagy a Minden egér szereti a sajtot. Komoly próbák, készültünk, jelmezek, színpadkép részletesen megtervezve, profin. A mesekazetta ment, mi tátogtunk, és úgy adtuk elő a "darabot" a lelkes rokonságból álló közönségnek. Általában én voltam a rendező. Szigorú, maximalista. Én legalábbis így emlékszem... És utólag visszanézve a videófelvételt, tényleg jók voltunk! :)
Annyi, annyi kedves emlék. És a szabadság, ami áthatotta ezeket a nyarakat.
Valószínűleg ezért sem éreztem érvnek, amikor valaki azt mondta, hát szegény otthontanuló gyerek kimarad az osztálykirándulásokból, pedig azok milyen bulik. Nekem a gyerekkorom örömei ezekhez a nyarakhoz köthetők. Az iskolai közeghez kevésbé. Onnan is vannak szép emlékek, kirándulások, erdei táborok. De ezerszer gazdagabbak ezek a sződligeti nyarak. Kimondhatatlanul hálás vagyok értük. A nagyszüleimnek, akik minden buliban benne voltak - nagyapámnak, aki fáradhatatlanul azon volt, h mi jól érezzük magunkat, vitt strandra, kirándulni, teniszezni, szervezte az olimpiát... nagyanyámnak, aki minden reggel bundáskenyérrel, és minden este tejbegrízzel kedveskedett nekünk, és sosem tudtuk megunni. A barátoknak, akikkel folyton együtt lehetett lógni, már kora reggel jöttek, mi még pizsiben, és sötétedésig, vagy még tovább el sem szakadtunk, néha persze egymásnál is kellett aludni. Csodás gyerekkorom volt.
(A gyermekkori traumákról majd máskor...)
Sződliget csendes kis hely volt, biciklivel körbe tudtuk szinte járni. A faluba feltekerni negyed órába sem telt, a vonatállomáshoz mondjuk húsz perc. A miénk volt minden! És várt a rengeteg kaland! A szomszédék óriás nagy nyárfája, ami hajóként funkcionált, mindenkinek a maga emeletével, a potyautas alul, a kapitány legfölül, biztosan még mindig látszik a törzsébe vésett jelem, és még nagy szélviharban sem akartunk lejönni onnan. A fenyőerdő, ahol bunkert lehetett építeni, őrhellyel, az őrszem a bagoly hangját utánozva jelzett, ha jön valaki gyanús alak. A kis patak, ahova elbicajoztunk rendszeresen, jéghideg vizével, az ötcentis "vízeséssel", rákokkal, és a híddal, ami alá beálltunk, ha jött a vonat, és sikítottunk. A Duna, irtó erős sodrásával, építettük a partján sárból, meg kövekből a várat, és akkor még jókat fürödhettünk is benne.
Készítettünk "Sződligeti Híradót" a felvevős magnóval, éjszakába nyúlóan kártyapartiztunk, vagy játszottuk a 'Ki az úr a tengeren?'-t. És a közös családi szalonnasütések.
Nagyapám az olimpia évében Sződligeti Olimpiát szervezett nekünk, komoly versenyszámokkal, mint pl. lassú biciklizési verseny, levélfelismerés, távolugrás...
És ami talán a legmeghatározóbb: a színdarabok. Egy mesekazetta a magnóban, hol az Óz a csodák csodája, hol a Pinokkió, vagy a Minden egér szereti a sajtot. Komoly próbák, készültünk, jelmezek, színpadkép részletesen megtervezve, profin. A mesekazetta ment, mi tátogtunk, és úgy adtuk elő a "darabot" a lelkes rokonságból álló közönségnek. Általában én voltam a rendező. Szigorú, maximalista. Én legalábbis így emlékszem... És utólag visszanézve a videófelvételt, tényleg jók voltunk! :)
Annyi, annyi kedves emlék. És a szabadság, ami áthatotta ezeket a nyarakat.
Valószínűleg ezért sem éreztem érvnek, amikor valaki azt mondta, hát szegény otthontanuló gyerek kimarad az osztálykirándulásokból, pedig azok milyen bulik. Nekem a gyerekkorom örömei ezekhez a nyarakhoz köthetők. Az iskolai közeghez kevésbé. Onnan is vannak szép emlékek, kirándulások, erdei táborok. De ezerszer gazdagabbak ezek a sződligeti nyarak. Kimondhatatlanul hálás vagyok értük. A nagyszüleimnek, akik minden buliban benne voltak - nagyapámnak, aki fáradhatatlanul azon volt, h mi jól érezzük magunkat, vitt strandra, kirándulni, teniszezni, szervezte az olimpiát... nagyanyámnak, aki minden reggel bundáskenyérrel, és minden este tejbegrízzel kedveskedett nekünk, és sosem tudtuk megunni. A barátoknak, akikkel folyton együtt lehetett lógni, már kora reggel jöttek, mi még pizsiben, és sötétedésig, vagy még tovább el sem szakadtunk, néha persze egymásnál is kellett aludni. Csodás gyerekkorom volt.
(A gyermekkori traumákról majd máskor...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése