B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2015. július 10., péntek

everybody dies

Talán emlékeztek, indult egy kezdeményezés az öt éves kor feletti, kötelező óvodalátogatás kapcsán. Én akkor aláírtam, és meg is osztottam két, jogokkal, azon belül is elősorban a nőket érintő kérdésekkel foglalkozó oldal szerkesztőivel, mert azt gondolom, hogy ez nem elsősorban ovi mellettiség vagy ellenesség, hanem szabad választás jogának kérdése. Ők egyetértve velem, posztolták is az oldalukon.

Valaki viszont sértőnek érezte a kérvény megfogalmazását azokra a nőkre nézve, akik óvodába járatják a gyerekeiket. Hátrányosan megkülönböztető szófordulatnak nevezte a munkába állás kényszerűségét, az ezt az életformát szabadon választó édesanyákra nézve.

Elgondolkodtatott ez az egész.

Mi ez a folyamat - a sértettség, a mögöttes rossz, a bántás feltételezése? Engem a magam számára sem végigharcolt kérdések érintenek érzékenyen, ez egyértelmű. Ami sért, azzal dolgom van belül.

Olyan nehéz úgy fogalmazni, úgy állást foglalni egy oldalon, hogy abból tiszta legyen a másik oldal felé az elfogadás. A saját céljaim, döntéseim mellett állás nem egyenlő a más utat választók feletti ítélettel.
Én személyesen, az otthon tanulásunk kapcsán nem táplálkozom iskolagyűlöletből, tanárok kritizálásból, rendszerellenességből.
Egyszer egy vezető alkatú, határozott és (önmagát nevezve így) karrierista anyukabarátnőm megjegyezte, hogy csodálja bennem azt a szelídséget, ahogy tudok beszélni az otthon tanulásról. Hiszen ebben akkora potenciál van, képviselhetném forradalmibb lendülettel ezt az egész kérdést.

De engem mindig is riasztott a másokat befolyásoló, heves vélemény nyilvánítás. Sosem éreztem, hogy belenyúlhatnék ennyire mások életébe, még ha meg is vagyok győződve valaminek a helyességéről. Gyávaság? Valószínűleg csak nagyon jól tudom, milyen erős befolyásoltság alatt dönteni.

Vannak dolgok, amikben nem hiszem, hogy többféle igazság is lehetséges. Az Igazság egy, különben nem lenne Igazság. De elég sok mindent láttam, és éltem is át ahhoz, hogy ne akarjam megítélni mások életét, döntéseit. Sebezhető vagyok, és sebződtem eleget. Gyenge vagyok, és követtem el hibákat. Harcoltam, és tévedtem. Elestem, és felálltam. Véreztem, és köptem szembe saját magamat. Tudom, hogy az élet nem egyszerű. És tudom, hogy anyának lenni pláne baromira nem egyszerű.


Hiszek a döntéseimben, de nem hiszem, hogy mindenkire érvényesek. Persze hiszek bizonyos módszerekben is, és más módszereket meg mélységesen elutasítok. A tolerancia számomra nem azt jelenti, hogy hajlok mindenki igazsága felé egy kicsit, de azt igen, hogy látom az embert a döntései mögött. Az embert, aki keresi az útját, aki a választásai, a lehetőségei mentén éli az életét, az élet pedig egy folyamat. Érési, tanulási folyamat. És nem tudhatom, az a valaki, aki szöges ellentétben dönt azzal, amerre én tartok, miért teszi azt. Nem tudom, honnan jön, milyen igazságok és milyen hazugságok, milyen szeretet érintések és tüzes nyilak mentén növekedett benne a lélek, mit keres és mitől menekül. Nem ismerem olyan teljességgel, hogy bármi jogom lenne értékítéletet hozni vele kapcsolatban.

Minden élet olyan egyedi, olyan különleges szövedéke az eseményeknek. Gazdag folyamat. Csodálatos kaland, ami néha lélegzetelállító, máskor vérfagyasztó. Fenséges. És máskor kiábrándító.
Ki vagyok én, hogy ítéletet hozzak?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése