pedagógusanyuka

Olvastam a Matrózképzőn egy kérdésfelvető posztot, EZT.

Eszter, a blog írója elkülönít kétféle otthotanulást választó "típust", van a "pedagógus-anyuka", és a "született-anyuka". Nem fogom a posztot részletezni, olvassátok el - inkább csak magamat boncolgatom...

Ha már tipizálunk, hát igen, bennem buzog a pedagógus. Na azért nem az a mindenkit kioktató típus, mert ahhoz nem vagyok elég magabiztos, meg mások életét, véleményét, önrendelkezését mindig is kiemelkedően tiszteletben tartottam.
(A minap a buszon egy idős hölgy előszeretettel kezdte nevelni S-t - aki mohón tömte magába a "kukit", és közben hullajtotta szét a földre -, hiába mondtam neki egyre erélyesebben, h "Köszönöm, itt vagyok, majd én intézem! Köszönöm, tényleg itt vagyok! Köszönöm, nem szükséges!" csak nem hagyta magát kibillenteni...)
De ha valaki kérdez, és mondjuk olyasmiről, amit szeretek, és ráadásul még otthon is vagyok a témában, akkor imádok magyarázni.
(Fotóiskolát kinek tarthatok?)

És igen, az is igaz rám, h akkor érzem hasznosnak a napunkat, ha tanultunk. Hogyha megnyitottam nekik a világot, ha többek lettek ezáltal. Kiváltságnak érzem, hogy vezethetem őket a tudásban.
Gyötörni tud, hogy mennyi de mennyi minden van még, még a világon, amit szeretném, ha látnának, megtapasztalnának. (És mennyi minden, amiről én sem tudok!)
Amikor valami miatt - nem előre tervezetten - ez elmarad, na az engem rendkívül feszültté tesz.
Ugyanakkor, hogyha látom, h más dolog felülírja a tanulást, képes vagyok engedni azt, ha értékesnek tartom. Például, hogyha belemerülnek a játékba, sokszor nem bontom meg csak azért, mert jöhetne a tanulás. Kincs, h nekik van idejük játszani, van idejük egymással lenni. És olyan hamar felnőnek. Amikor testvérháború dúl, na azokban a periódusokban kitüntetett jelentőségű az együttjátszás.
A szabadban levést, mozgást is fontosnak tartom. Tudom, h lesz még sok-sok hideg, csúnya nap, amikor bent fogunk kuksolni. Addig, míg cirógat a kedves őszi napfény, engedem, h minél több időt töltsenek kint, a kertben, együtt. Bicajoznak, rollereznek, görkoriznak, fára másznak. Ez szabadság. Ajándék.

Ugyanakkor a döntésben nem ez motivált elsősorban. Ez inkább útközben erősödött fel. Amikor mérlegeltem, nagyon erős volt bennem a vágy arra, h ne veszítsem el a gyerekeimet. Hogy ne kelljen korán reggel elbúcsúzni, hogy aztán már-már este legyen, mire újból találkozunk. Még ne kelljen - 4 évesen, 6 évesen, 7 évesen... Szeretnék közel maradni hozzájuk, szeretném ismerni őket, része lenni az életüknek. Őrizni a kapcsolatot. Persze nem mondom azt, h iskolás élettel ez lehetetlenség lenne. De ha már nyílt rá módom, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy itthon maradjunk, együtt.

Azt hiszem, erősen keveredik bennem a két típus. Felszabadító volt kimondani, h igen, a tanulás bizserget, és jó hálát adni azért a kapcsolatért, amiben élek velük.