"Minden helyzet a fejlődésemet szolgálja."
Kiírtam a hűtőre.
Helyzetből, változásból pedig nincs hiány.
Mivel többször szolgált terápiás felületként nekem ez a blog, és a történet eleje megkívánja, h legyen valamiféle vége is, úgy döntöttem, megírom.
Életünk utóbbi évei rengeteg nehézséget hordoztak, amikből kinőttek, kivirágoztak fájdalmasan szép dolgok. Változtam, változunk, gyógyultam, gyógyulunk. És ennek, bízom benne, nincs vége.
Öt iskolai éve vagyunk magántanulók. Egy, aztán két gyerekkel, majd hárommal. Az otthontanulásunk, mint életforma, hozta a váltás igényét: munkahelyből szabadúszás. Aztán 3 gyerek után 4 gyerekes családdá váltunk. Ennek minden örömével, és néha embert próbáló nehézségével együtt. Építkezést álmodtunk, végül elköltöztünk egy vidéki, kicsi faluba. Lelki és testi téren erősen feltörő bajok, fájdalmak, lassan megtanultuk olvasni az üzenetüket. Elindult a lavina.
Nem is olyan nagyon régen hallottam egy négy gyerekes, otthonoktató, de idén minden gyerekét suliba adó anyuka szájából: "Elfáradtam."
Láttam én rajta, h nincs csillogás a szemében, lendület nélküli, egyfajta halk szomorúságot sugárzott a lénye. Haragudtam rá. Mintha áruló lenne. De idővel kezdtem megérteni... magamat. Aztán őt is.
M kapcsán már tavaly is felmerült a kérdés, az igény, a hiány. Keresni neki egy jó kis tanulócsoportot, vagy akár sulit, ahol kap másfajta kihívásokat, új kapcsolódásokat, barátságokat. 12 éves lett. Mondhatnám, h "készen van". Persze ez így nem igaz, hiszen én sem vagyok készen, az utóbbi időben látom csak igazán. De úgy érzem, amire szüksége volt, és amire képesek voltunk, azt beletettük. Jól, rosszul, lehetőségeinkhez, határainkhoz mérten. Étvágya lett másra is.
Végül arra a közös döntésre jutottunk, h még egy évet maradunk otthon, szabadon, együtt. Mindig egy évre hozunk döntést, így most is.
Életünk egyik legnehezebb éve következett. Na, nem miatta. Hanem minden miatt. A mindent értsd úgy, h minden. (Biztos fért volna bele más is, a képzelet szab csak határt, szóval minden - a teljesség igénye nélkül.)
Egy ponton világossá vált, h nem csak M, de S szempontjából is szükséges és kívánandó helyzet lenne a változtatás. Ekkor még csak M-ben gondolkodtunk, de egyre határozottabban.
Eközben zajlott le a költözésünk. Olyan könnyeden leírom ezt a mondatot, de annyit mesélhetnék, hogy több blogbejegyzésre elegendő volna. Most nem teszem.
M egy hagyományos, bár vidéki, így emberléptékűbb, kis létszámú osztályba kezdett el járni, a szomszéd faluba. Kisvonattal jár át, a falubéli többiekkel.
S: szerettük volna magántanulóként beíratni a helyi suliba, ezt az illetékes - a tagiskola feletti főigazgatónő - egy lendülettel visszadobta. Gondoltuk, akkor keressünk másik sulit, de közben az egyéni tanrend merült még fel, mert ahogy kezdtem/kezdtünk belelátni az iskolai életbe, egyre inkább tetszett, amit láttam. Szabadság, értelmes szabályok, gyerekközpontúság, családias légkör. A gyerekek listája az ajtón: "Milyen a jó suli?"...
S vágyott ide. És kimondta, amit szívem mélyén én is tudtam: hogy nem volt jó itthon. Igen, a tavalyi évem arról szólt, hogy próbáltam a széthullott énem darabjait összeillesztgetni. Ilyen állapotban az ember nem annyira a "jó anya" prototípusa. Én nem voltam képes így kerek-perec kimondani, de igen, nagyon elfáradtam. Ki akartam lépni, nem élveztem, nem akartam. Belül, ott, ahova nem látnak be mások, viszont a gyerekeim ebben a térben élnek, a "tudatalattinkban úszkáló halak"ként...
S lubickol a társaságban, szereti az új élethelyzetet, lelkes a kihívásokkal. Mert igen, ő is iskolába jár. Nem volt könnyű ezt a döntést meghozni, hosszú-hosszú beszélgetések, önvizsgálat, kérdések hada előzte meg. Ő egyértelműen ezt vágyta, és ahogy arról beszéltem neki, h figyelem a szükségeit, és azok alapján igyekszem a számára legjobbat megtalálni, lett világos hirtelen, hogy akkor most iskolába kell engednem.
Talán felháborodsz, ösztönösen megítéled a helyzetet, lehet, h kárörvendően mosolyogsz, vagy sajnálsz, együttérzel... De biztosan nem érted, ha még nem élted meg ezt, vagy hasonlót. Hihetetlen hálás vagyok az eddigi, itthon töltött évekért. Ha újra kezdhetném, ugyanezt választanám. Gazdag időszak volt, és nem vagyok benne biztos, hogy többé már soha nem lépünk erre az útra, a szabadtanulás, az együtt tölthető idő gazdagságának lehetősége kincs. Tele volt ajándékkal mindannyiunk számára. Látom a gyerekeken, látom magunkon. Mindig azt mondtam, nem tudom, meddig tart majd. Most egy időre vége. A burok, a fészek, amiben éltünk, kinyílik. Eljött az ideje. Új ez, mindannyiunk számára.
Hálás vagyok, h nem feladásból, de belátásból, békét hozó döntésből fakadt.
"Minden helyzet a fejlődésemet szolgálja."
Kiírtam a hűtőre. :)
Kiírtam a hűtőre.
Helyzetből, változásból pedig nincs hiány.
Mivel többször szolgált terápiás felületként nekem ez a blog, és a történet eleje megkívánja, h legyen valamiféle vége is, úgy döntöttem, megírom.
Életünk utóbbi évei rengeteg nehézséget hordoztak, amikből kinőttek, kivirágoztak fájdalmasan szép dolgok. Változtam, változunk, gyógyultam, gyógyulunk. És ennek, bízom benne, nincs vége.
Öt iskolai éve vagyunk magántanulók. Egy, aztán két gyerekkel, majd hárommal. Az otthontanulásunk, mint életforma, hozta a váltás igényét: munkahelyből szabadúszás. Aztán 3 gyerek után 4 gyerekes családdá váltunk. Ennek minden örömével, és néha embert próbáló nehézségével együtt. Építkezést álmodtunk, végül elköltöztünk egy vidéki, kicsi faluba. Lelki és testi téren erősen feltörő bajok, fájdalmak, lassan megtanultuk olvasni az üzenetüket. Elindult a lavina.
Nem is olyan nagyon régen hallottam egy négy gyerekes, otthonoktató, de idén minden gyerekét suliba adó anyuka szájából: "Elfáradtam."
Láttam én rajta, h nincs csillogás a szemében, lendület nélküli, egyfajta halk szomorúságot sugárzott a lénye. Haragudtam rá. Mintha áruló lenne. De idővel kezdtem megérteni... magamat. Aztán őt is.
M kapcsán már tavaly is felmerült a kérdés, az igény, a hiány. Keresni neki egy jó kis tanulócsoportot, vagy akár sulit, ahol kap másfajta kihívásokat, új kapcsolódásokat, barátságokat. 12 éves lett. Mondhatnám, h "készen van". Persze ez így nem igaz, hiszen én sem vagyok készen, az utóbbi időben látom csak igazán. De úgy érzem, amire szüksége volt, és amire képesek voltunk, azt beletettük. Jól, rosszul, lehetőségeinkhez, határainkhoz mérten. Étvágya lett másra is.
Végül arra a közös döntésre jutottunk, h még egy évet maradunk otthon, szabadon, együtt. Mindig egy évre hozunk döntést, így most is.
Életünk egyik legnehezebb éve következett. Na, nem miatta. Hanem minden miatt. A mindent értsd úgy, h minden. (Biztos fért volna bele más is, a képzelet szab csak határt, szóval minden - a teljesség igénye nélkül.)
Egy ponton világossá vált, h nem csak M, de S szempontjából is szükséges és kívánandó helyzet lenne a változtatás. Ekkor még csak M-ben gondolkodtunk, de egyre határozottabban.
Eközben zajlott le a költözésünk. Olyan könnyeden leírom ezt a mondatot, de annyit mesélhetnék, hogy több blogbejegyzésre elegendő volna. Most nem teszem.
M egy hagyományos, bár vidéki, így emberléptékűbb, kis létszámú osztályba kezdett el járni, a szomszéd faluba. Kisvonattal jár át, a falubéli többiekkel.
S: szerettük volna magántanulóként beíratni a helyi suliba, ezt az illetékes - a tagiskola feletti főigazgatónő - egy lendülettel visszadobta. Gondoltuk, akkor keressünk másik sulit, de közben az egyéni tanrend merült még fel, mert ahogy kezdtem/kezdtünk belelátni az iskolai életbe, egyre inkább tetszett, amit láttam. Szabadság, értelmes szabályok, gyerekközpontúság, családias légkör. A gyerekek listája az ajtón: "Milyen a jó suli?"...
S vágyott ide. És kimondta, amit szívem mélyén én is tudtam: hogy nem volt jó itthon. Igen, a tavalyi évem arról szólt, hogy próbáltam a széthullott énem darabjait összeillesztgetni. Ilyen állapotban az ember nem annyira a "jó anya" prototípusa. Én nem voltam képes így kerek-perec kimondani, de igen, nagyon elfáradtam. Ki akartam lépni, nem élveztem, nem akartam. Belül, ott, ahova nem látnak be mások, viszont a gyerekeim ebben a térben élnek, a "tudatalattinkban úszkáló halak"ként...
S lubickol a társaságban, szereti az új élethelyzetet, lelkes a kihívásokkal. Mert igen, ő is iskolába jár. Nem volt könnyű ezt a döntést meghozni, hosszú-hosszú beszélgetések, önvizsgálat, kérdések hada előzte meg. Ő egyértelműen ezt vágyta, és ahogy arról beszéltem neki, h figyelem a szükségeit, és azok alapján igyekszem a számára legjobbat megtalálni, lett világos hirtelen, hogy akkor most iskolába kell engednem.
Talán felháborodsz, ösztönösen megítéled a helyzetet, lehet, h kárörvendően mosolyogsz, vagy sajnálsz, együttérzel... De biztosan nem érted, ha még nem élted meg ezt, vagy hasonlót. Hihetetlen hálás vagyok az eddigi, itthon töltött évekért. Ha újra kezdhetném, ugyanezt választanám. Gazdag időszak volt, és nem vagyok benne biztos, hogy többé már soha nem lépünk erre az útra, a szabadtanulás, az együtt tölthető idő gazdagságának lehetősége kincs. Tele volt ajándékkal mindannyiunk számára. Látom a gyerekeken, látom magunkon. Mindig azt mondtam, nem tudom, meddig tart majd. Most egy időre vége. A burok, a fészek, amiben éltünk, kinyílik. Eljött az ideje. Új ez, mindannyiunk számára.
Hálás vagyok, h nem feladásból, de belátásból, békét hozó döntésből fakadt.
"Minden helyzet a fejlődésemet szolgálja."
Kiírtam a hűtőre. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése