2015. november 28., szombat

olvasósdi

Tanulunk, most épp így:
betűkártyák, párosítva - egyik oldalon kis és nagy betű, másik oldalon nagy betű és hívókép.



Mivel a kép hátoldalán ott a nagy betű, ezért S azokkal a párokkal is boldogult, amiket még nem ismert eddig. Aztán a képek segítségével össze is olvasott mindenféle új szót.



Én is tanulok ám...

2015. november 27., péntek

dolgozó anyuka

Az előző poszt címe jelenleg felfüggesztés alatt, ugyanis pedagógusanyuka szabadságra ment, és most fotósként dolgozik ezerrel. Így Karácsony előtt mindig több a munka, amit rettentő mód élvezek, még ha hajtós is.
Mivel imádom csinálni, ezért hajlamos vagyok reggel gép elé ülni, és retusálni estig, hajnalig. Néha ugyan felállok a munka mellől, de alapvetően ilyenkor el tudok felejtkezni minden szükségletről, és más jellegű kötelezettségekről is. Éljen a lelkesedés, és a maximalizmus.
Ugyanakkor ilyenkor is úgy tudnak jól működni a napok, ha a gyerekek nem veszítenek el teljesen, míg tart a hajtás.
Optimálisan ilyenkor is délelőtt tanulunk, aztán ebédet főzök, eszünk, délután néhány óra szabad foglalkozás (=Anya dolgozik), este közös vacsi, és éjszaka a második műszak a retusálásban (=Anya ismét dolgozik). Meg persze közben a karácsonyi készülődés, ajándékok kigondolása, és gyártása, meg tanulás (kéne) a kreszre, amiből hamarosan vizsgázom... (Igeeen, elkezdtem!) Lelkigondozás műhelymunkák is zajlanak, plusz még egy nagyobb vállalás ígérkezik a jövőben, szóval sűrű, de az sose baj. Csak okosan kell beosztani a perceket. Jusson is, maradjon is, mindenre, ami fontos.

A fullos 'munkanapokon' M rendszeresen mellém ül, és figyeli, ahogy dolgozom. Néha kérdez, néha magyarázok magamtól, néha csak néz. És tanácsokat ad, javaslatokat tesz, amik hasznosak, és meg is fogadom őket. Kérte, h tartsunk fotó órákat is. Naná, hogy persze! :)

2015. november 18., szerda

pedagógusanyuka

Olvastam a Matrózképzőn egy kérdésfelvető posztot, EZT.

Eszter, a blog írója elkülönít kétféle otthotanulást választó "típust", van a "pedagógus-anyuka", és a "született-anyuka". Nem fogom a posztot részletezni, olvassátok el - inkább csak magamat boncolgatom...

Ha már tipizálunk, hát igen, bennem buzog a pedagógus. Na azért nem az a mindenkit kioktató típus, mert ahhoz nem vagyok elég magabiztos, meg mások életét, véleményét, önrendelkezését mindig is kiemelkedően tiszteletben tartottam.
(A minap a buszon egy idős hölgy előszeretettel kezdte nevelni S-t - aki mohón tömte magába a "kukit", és közben hullajtotta szét a földre -, hiába mondtam neki egyre erélyesebben, h "Köszönöm, itt vagyok, majd én intézem! Köszönöm, tényleg itt vagyok! Köszönöm, nem szükséges!" csak nem hagyta magát kibillenteni...)
De ha valaki kérdez, és mondjuk olyasmiről, amit szeretek, és ráadásul még otthon is vagyok a témában, akkor imádok magyarázni.
(Fotóiskolát kinek tarthatok?)

És igen, az is igaz rám, h akkor érzem hasznosnak a napunkat, ha tanultunk. Hogyha megnyitottam nekik a világot, ha többek lettek ezáltal. Kiváltságnak érzem, hogy vezethetem őket a tudásban.
Gyötörni tud, hogy mennyi de mennyi minden van még, még a világon, amit szeretném, ha látnának, megtapasztalnának. (És mennyi minden, amiről én sem tudok!)
Amikor valami miatt - nem előre tervezetten - ez elmarad, na az engem rendkívül feszültté tesz.
Ugyanakkor, hogyha látom, h más dolog felülírja a tanulást, képes vagyok engedni azt, ha értékesnek tartom. Például, hogyha belemerülnek a játékba, sokszor nem bontom meg csak azért, mert jöhetne a tanulás. Kincs, h nekik van idejük játszani, van idejük egymással lenni. És olyan hamar felnőnek. Amikor testvérháború dúl, na azokban a periódusokban kitüntetett jelentőségű az együttjátszás.
A szabadban levést, mozgást is fontosnak tartom. Tudom, h lesz még sok-sok hideg, csúnya nap, amikor bent fogunk kuksolni. Addig, míg cirógat a kedves őszi napfény, engedem, h minél több időt töltsenek kint, a kertben, együtt. Bicajoznak, rollereznek, görkoriznak, fára másznak. Ez szabadság. Ajándék.

Ugyanakkor a döntésben nem ez motivált elsősorban. Ez inkább útközben erősödött fel. Amikor mérlegeltem, nagyon erős volt bennem a vágy arra, h ne veszítsem el a gyerekeimet. Hogy ne kelljen korán reggel elbúcsúzni, hogy aztán már-már este legyen, mire újból találkozunk. Még ne kelljen - 4 évesen, 6 évesen, 7 évesen... Szeretnék közel maradni hozzájuk, szeretném ismerni őket, része lenni az életüknek. Őrizni a kapcsolatot. Persze nem mondom azt, h iskolás élettel ez lehetetlenség lenne. De ha már nyílt rá módom, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy itthon maradjunk, együtt.

Azt hiszem, erősen keveredik bennem a két típus. Felszabadító volt kimondani, h igen, a tanulás bizserget, és jó hálát adni azért a kapcsolatért, amiben élek velük. 

2015. november 17., kedd

2015. november 5., csütörtök

hogyan készül

Lenyűgöző videó az üvegművességről, a mester neve Amadeo Rosetto:



Hogyan készül az üveggolyó:



Felfedeztem egy egész sorozatot Hogyan készül? címmel, van ITT ceruza-, toll-, filctollkészítéstől kezdve a túró rudin meg a téliszalámin át a focilabdáig és a legóig mindenféle!

Nagy vágyam olyan mesterekembereket, a saját szakmájuk rajongó, profi művelőit találni, akik bevezetnének minket a munkájuk rejtelmeibe, szépségeibe. Ha tudtok ilyenről, szóljatok!

Nemzeti Galéria

Múzeumoltunk is a múltkor a Várban. Egy gyerekeknek meghirdetett tárlatvezetést céloztunk meg a Magyar Nemzeti Galériában.


B előtte a Várséta során kialudta magát, így a múzeumban jókedvének nagy kurjantgatásokkal adott hangot, szóval kivonultam inkább vele a festmények méltóságteljes csendjéből...
De azt még hallottam, ahogy egy Noéékat ábrázoló festménynél S jelentkezik, hogy sorolhassa az ábrázolt állatokat.


Azt reméltem, majd nagy lelkesen kapom vissza a gyerekeimet, de nem jött be a dolog. Én anno (oké, nagyobb voltam) imádtam a tárlatvezetéseket, persze nem mind sikeredett izgalmasra, de azért kivétel nélkül gazdagították a csupán nézelődős, táblákat olvasós művészetbefogadást. Sajnos nem hallottam, itt hogyan közelítettek a festményekhez, a gyerekekhez, de annyira lehetne ezt izgalmasan csinálni! Ha lesz időm valaha, felkészülök egy ilyesmire, komolyan! A művészet érdekes és lenyűgöző, amit muszáj bemutatni!




A gyerekeket ellepte az unalom, akartak is volna azonnal indulni, de nem hagytam, még becitáltam őket az 1945 utáni magyar művészeti tárlatra.





Jól tettük, újra felébredt az érdeklődésük.




Egy alkotásnál hosszabban is időztünk, aminek nem jegyeztem meg sem a címét sem az alkotóját, annyira ciki. De az üzenete megmaradt, mindannyiunkban. Egy betonból formált emberalak, ember kontúr fekszik a földön, súlyosan, ránehezedve. Vékony, áttetsző szálak emelkednek belőle, teljes testének kiterjedéséből, az ég felé.


A fonalakon egy bizonyos magasságban csomók helyezkednek el, amit ha jobban megnézel, meglátod az általuk halványan, lehetletszerűen formált embert.


Talán halál. Talán lélek és a test. A nehézség, a földhöz szorító erő, a súly, és a könnyűség, a tiszta súlytalanság vonzása. Valami ilyesmi. Megérinti a lelket.

ige(bige)

Bergamottnál, ITT láttam ezt a nagyon szuper ötletet az igekötős igék egybe-, és különírása kapcsán:



A rokon értelmű igék tanulását EZ a vers, a Nyelvlecke tette érdekessé:


Plusz a hozzá kapcsolódó színező:


Mi meg is tanultuk, ő meg is tanulta az igét...

2015. november 4., szerda

én, te, ő


Ez a régi köny lett a "tankönyvünk". Mese a Szófajok szigetvilágából. IV. Kikmik herceg birodalma, ahova hőseink keverednek egy hajótörés során. A Szerkentyű sziget az első, ahova megérkeznek, itt Fúrfarag mester él a robotokkal.
Én nem ismertem, ajánlásra vettem, és most erre építem a tanulásunkat! Ahogy a könyv is, mi is az igével kezdtük, ez az első sziget. Néha előbb megtanuljuk a dolgokat, aztán gyakoroljuk azokat a mesében, máskor megfordítjuk, és Pittel, Pattal fedezzük fel a magyar nyelvtan szépségeit!

Már jártunk a Parancsok Házában (felszólító módú igék - a varázsos j), és indulunk tovább az Idők Házába.
Sok gyakorlásra lehetőséget adó képsorozat, teszt, feladvány segíti a gyakorlást, és a történetbe ágyazott tanulást mindenki élvezi, még S is jön igeragozni.





M csak azt sérelmezi, h nem olvashatja egyedül, meg kell várnia vele engem is, h le ne maradjak a kalandokról.

2015. november 1., vasárnap

nevelési görcsök

Megint szabadpéntekszabadszombatom volt, és míg buszoztam a barátnőmhöz, lehetőségem nyílt olvasni. Milyen jó is az utazás!

Az elveszett boldogság nyomában.
Most csak egy részt emelnék ki, ami leginkább megragadott.
A jekánák, akik között élt és megfigyelt az írónő, egyszerűen nem befolyásolják a gyerekeket,  de egymást sem. A döntésed szabadsága szent. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Minden egyént a maga uraként tisztelnek. Az ember, a gyerek veleszületetten társas lény, együttműködésre kész, "jó". Ha mégsem helyesen cselekszik, nem leuralni, irányítani kell, helyettesíteni az akaratát a sajátommal, hogy megtegye, hanem felszabadítani arra, hogy akarja is azt a jót tenni.
A jekána gyerekek részt vesznek a tennivalókban, a kéréseknek eleget tesznek, mert ez jó, és mert fel sem merül senkiben, hogy ennek az ellenkezője történjen.

"Nincs "rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a "jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális (és nem antiszociális) lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően jó teremtmény cselekedetének tekintik.
(...) Ez homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes, civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle."

"A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat.
(...)
Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utánafutnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős önmagáért, miután az anyja megmutatja, ilyen elvárásokat támaszt felé.
(...) Egy jekána totyogósnak eszébe sem jutna elkószálni az anyjától az erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget folyton hátra, hogy követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy a gyereknek választási lehetősége van, sem azt, hogy az anyja feladata lenne hogy ne veszítse szem elől, legfeljebb lassít a tempón, hogy a kicsi lépést tudjon tartani vele."

"Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját, vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot, vagy agyagból készít egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, milyen szociábilisan viselkedett: "Jaj, milyen jó kislány vagy!" "Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!". Az ilyen, és ehhez hasonló viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle."

Ide kapcsolódhat egy korábbi jegyzetem, az Értsünk szót, ITT, ahol arról volt szó, hogyan kell jól dicsérni - nem a személyét, hanem a tettet elismerni, megköszönni. Persze nem jekána dolog, de szerintem a két gondolat összeegyeztethető.
Vagy - ha jobban belegondolok - lehet, h mégsem.
Mit gondoltok erről??

Érdekes, hogy pont most történt S-sel ez az eset.
Fiatal lányokra volt bízva több gyerek, míg, mi szülők, közös programon vettünk részt. S, meg kell hagyni, mostanában(?) nem könnyű. Öntörvényű, hirtelen haragú, heves... és nem jó ez neki, érzem, tudom, még erősebben szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre abban, hogyan boldoguljon a saját erős érzelmei, csalódásai, haragjai örvényében.
Ami történt: leborult az asztalról valami, amit nagy valószínűséggel B vert le, aki S mellett ült. Megkérte az egyik gyerekvigyázó lány S-t, vegye már fel légyszi. Az én fiam közölte, h ő nem szeretné.
(Itthon - kérdésemre, hogy ugyan miért nem -, kiderült, h inkább játszani szeretett volna, másrészt különben sem ő verte le...)
M összeszedte készségesen.
Ezek után S nem kapott desszertet, a második adag kiosztásakor sem kapott desszertet, és később sem kekszet. M viszont jutalomból kapott dupla sütit... és ő megosztotta vele a saját adagját.
Amikor pedig később szavazásra bocsájtották a vigyázók a kérdést, h milyen mesefilmet nézzenek, S szavazata nem számított.
Ezek a tények, a történések.
Itthon hosszas beszélgetés során próbáltunk megérteni, feldolgozni, okulni.
Beszélgettünk arról, hogy ha segítséget kérnek tőlünk, akkor bizony segíteni kell. A szuperhős miért olyan tiszteletreméltó? Mert segít! Figyeli, hol van rá szükség, és ott terem! Ez hősies, ez férfias, így a jó.
kifejezte, mennyire rosszul estek neki ez az elutasítás, úgy érezte, ő "nem is számít". Elmondtam, h szerintem rosszul döntöttek a lányok is, amikor S-t ezekkel a büntetésekkel akarták figyelmeztetni. Beszéltünk arról, hogy bántó, sértő, és udvariatlan visszautasítani egy kérést, valószínűleg ez felháborította őket, és szerették volna, ha S is megérti. De nem a legjobb utat választották.
Az is szóba került, hogy S szintén kérhetett volna segítséget a pakoláshoz. Vagy segíthetett volna M-nek, amikor ő magára vállalta a feladatot.


Nehéz helyzet, és S-sel amúgy sem könnyű az érzéseiről beszélni. A frusztráló dolgok elől menekül. Nem tudom, mi maradt meg benne, nem tudom, mit épített be, mire jutott ezzel az egésszel. Ennél többet - és kevesebbet sem tehetek, mint hogy beszélünk, beszélünk, beszélünk róla. Erről, és minden másról is. Beszélünk, meghallgatunk, megértünk, figyelünk egymásra. Vigasztalunk, bátorítunk, segítünk. Öleléssel, jó szóval, példával. Ennyi, és ez nem kevés.

Elgondolkodtat a lányok "nevelési módszere". Azt mondom, nem meglepő, nem egyedi, nem hű_de_gonosz. Így működünk, azt gondoljuk, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, mert máskülönben nem okul. Hatni kell rá így vagy úgy, jutalommal, büntetéssel, befolyásolni a jó irányba. Csakhogy ebben nincs bizalom, nincs tisztelet, és sokszor nincs megértés sem. Én sem gondolom, hogy mindig meg kell simogatnom a kis fejét, és ráhagyni, ha hülyeséget csinál. De a befolyásolásban nem hiszek. Sosem fog belsővé válni a késztetés, míg külső megerősítés vagy megtorlás a mozgatója.

"...a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni, felváltani a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje.
Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Widdi is akarja a helyes dolgot. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette."
(Jean Liedloff)