Ideidézem egy tanár gondolatait, mert annyira együtt rezdülök vele, nagyon tetszik, amiket ír. Teljes cikk
ITT.
"Én úgy nem akarok tanítani, hogy állandóan verekedő gyerekeket kelljen szétszednem, hogy állandóan ordítanom kelljen azért, hogy minimális figyelmet kapjak. Én nem akarom, hogy az életem gyerekek fegyelmezéséről, a velük való hatalmaskodásról szóljon, ne pedig a szelíd együttműködésről. Én így nem akarok dolgozni- csak erre tudtam gondolni minden pillanatban.
(...)
Mikor dolgozom, gyakran figyelem úgy az eseményeket, mintha gyerek lennék én magam is. Ilyenkor azt próbálom elképzelni, hogy amit tanárként teszek, az engem-gyerekként- előre mozdítana, vagy inkább hátráltatna.
Ilyen szemlélettel gyorsan összerakja az ember, hogy az ordibálás és a büntetés cseppet sem motiváló, sőt, kiöli a késztetést az emberből. A beírások szart se érnek, a fekete és piros pont pedig csak azoknak számít, akiknek van esélye jó sok pirosat szerezni. Mivel pedig a pontozás-osztályozás kizárólag tanulmányi eredményekről szól, így azoknak a gyerekeknek, akiknek legnagyobb szüksége lenne arra a bizonyos motivációra, azoknak szinte soha nem jut a jó pontokból. Jut viszont feketéből és rossz jegyekből. A rendszer önmaga dugájába dől.
Nevetségesnek tartom azt is, mikor valami ködös jövőt festünk fel a diákok elé. Mikor azt mondjuk egy gyereknek: Ha majd tanulsz, akkor aztán tűzoltó lehetsz, s katona. Majd akkor jó lesz neked. Ha meg nem, akkor hülye maradsz és oda az életed.
(...) most újra csak azt látom, hogy az egész magyar hozzáállás úgy, ahogy van, el van cseszve. Nem igaz, hogy nem lehet a gyerekekkel együttműködni.
Nem igaz.
Az egész, amit az iskola mond, nem igaz.
Tudod, mi az igaz?
A felnőtt van helyzetben.
Neki van hatalma ahhoz, hogy a dolgokon változtasson. Hatalma van, amit használhat a gyerekek fejlődése érdekében. Nekem tanárként hatalmam van megvédeni őket, hatalmam van a fejlődésüket elősegíteni, hatalmam van segíteni őket. Egy tanár nem egyéb, csupán a kapuőr. Még az sem biztos, hogy nála az igazság. Arra viszont van lehetősége, hogy jó közeget teremtsen és megmutassa a gyereknek, hogy mi minden rejlik benne. Kinyithatja neki az ajtót, amin ő kitekinthet, láthatja a világot, hogy azután döntéseket hozhasson az életét illetően.
Én azt gondolom, a tanároknak az lenne a dolga, hogy szélesre tárják a kaput, és aztán hagyják, hogy a gyerekek elmondják, mit gondolnak arról, amit látnak. Akkor is mondhassák el a véleményüket, ha a tanár világával ellentétes dolgot mondanak.
Ehelyett a magyar iskolarendszer jelenleg egy erőszakszervezet.
Nem a fejlődést szolgálja, hanem arra szakosodott, hogy lenyirbálja a neki nem tetsző ágakat. A gyerekeket lenyomja, megfojtja, és ők az állandó stressz miatt nem működnek. Az értékelési rendszer azoknak kedvez, akik még ágakat sem növesztenek, hanem önmagukat megerőszakolva idomulnak az elvárásokhoz. Aki kilóg, az selejt akkor is, ha közben ő a legtisztább szívű ember a világon.
A gyerekek nincsenek jól a magyar iskolákban, és ez nekem azt mondja, hogy a gyerekek nem azt kapják, amire szükségük van.
Jó lenne megtalálni, mire van szükségük, mi az, ami motiválja őket. Hogyan kapnak tudást ahhoz, hogy végül majd BOLDOG és elégedett felnőttek legyenek (akkor is, ha nem magasan képzettek). Továbbá a gyerekek nem „az életre készülnek”, hanem már itt vannak és élnek. Most élnek. Most akarnak jól lenni. Minden perc, amit rossz érzésekkel töltenek, elfecsérelt, megrontott idő.
Legvégül pedig a tudásnak nem fájdalmas és nehezen megszerezhető dolognak kell lennie.
A tudás öröm, ezért a hozzá vezető utat is örömmel kell kikövezni."
