miért nem büntetek

Egy barátnőm megkérdezte, hogyan jutottam el arra, h nem alkalmazom a jutalmazás-büntetés stratégiát a gyereknevelésben. Miért csinálom így? 

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat - nagy részük már itt-ott felbukkant a blogban.

Kulcskérdés lehet ebben a témában, hogy mit várok: szófogadás, vagy együttműködés. NEM ugyanaz. És a jutalmazás-büntetés csupán kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolat, h a természetben nincs jutalom-büntetés, csak következmény van. Hiszen az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl nincs még valami extra sanyargatás, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja sem más, mint a zsákmány, nem szükséges még odahelyezett külső motiváció, h vadászni induljanak.
Az a különbség a következmény és a büntetés között, h utóbbinál én teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé.

Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony működőképes. Gyerek és felnőtt között is!! Hogyha nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor együttműködővé válik. A jóvátétel lehetősége pedig mindig nagyon fontos, hiszen jó érzés, h képes vagyok helyrehozni a hibámat.

Az együttműködésben még az a szép, h lehetősége van azt választani, h nem működik együtt. Egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével alakíthatja a saját életét! Ez egy fontos tudás! Ura lehetek az életemnek. Az én felelősségem. Ezt megtanulni, megérezni szerintem a későbbi, felnőtt élet meghatározó élménye.

Nem oké, ha próbálom irányítani a gyerekeimet (vagy a férjemet - ugyanilyesmisosemjutnaeszembe). Nem oké, és nem is működik. Mert az uralom nem szeretet. Vagyis igazából működik, ez benne a csapda. Működik, látszólag. Működik, csak ügyesen kell csinálnom. Ha manipulálok. Ha érzelmi nyomást helyezek. Ha megy a játszma... De Istennek hála, ez egy idő után fájni kezd. Mert érzékelem, h nem azok vagyunk, akiknek szeretünk lenni. Eltűnik a szabadság, a biztonság, a szeretet. A szívünk távolodik. A gyerekeim vagy megteszik, amit mondok, mondjuk megfelelni akarásból, vagy azért, h hagyjam már őket békén, vagy nem teszik meg, én meg kiakadok, és dühöngök - de mindegy is, mert bármelyik történik, nem egy egészséges, szeretetkapcsolati működésben vagyunk.

(S, 2012.)

Sajnos az én játszmám ez. Nem volt egyszerű felismernem. Vagyis inkább szembenéznem volt nehéz vele. Fájdalmas. Hozott mintáim, akár családból, akár a nagy társadalmi mintákból - az irányításról szólnak. Manipuláció, uralom, ezek árnyalt szinonimái - az irányítás legyen csak az én kezemben. Tudjam, mi következik. Tedd, amit szerintem tenned kell.
És mi ennek az ellentéte? Azt hiszem, a bizalom. Az irányítást a félelem motiválja. A bizalmat a félelem ellentéte - a szeretet.

"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét." (2Tim1:7)

Annyira sok van ebben a mondatban. Ebben a három szóban. Életem során újra és újra elém jön, és egyre mélyebben értem. És igen, erre van szükségem. Erőre, mert nehéz. Fizikálisan is, lelkileg is, szellemileg is nehéz anyának lenni, és nehéz itthon lenni a három gyerekkel. Józanságra, mert különben elkap a pánik, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, és örvénybe kerülök. És szeretetre. A Minden Titkok Tudójának engem ölelő szeretetére, és az ebből fakadó, a gyerekeimet mindenen túl- és felülszerető szeretetre, ami a legjobbat hozza ki belőlük (és belőlem is).

Egészen másképp állok hozzá a gyerekeimmel való kapcsolathoz most, mint ahogy nekiindultam.
Amikor M megszületett, nem igazán volt elképzelésem, leginkább a környezetemből érkező, és tudat alatt beépült impulzusok mentén kezdtem nevelni őt. Utólag visszagondolva, az engedelmesség elérése volt a legfőbb jó, amit reméltem. Engedelmesség, mert az biztonság. Engedelmesség, mert az Istennel való kapcsolat is erre épül (?). És mivel azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, így engedelmességre neveltem, akár a kapcsolat árán is. Most azt gondolom, a kapcsolat sokkal fontosabb. Szeretném, ha biztosak lennének a gyerekeim abban, h szerethetőek, szeretve vannak, és mindez csupán azért, mert ők azok, akik.
Nem érzem magam bölcsebbnek a gyerekeimnél, egyszerűen csak régebb óta élek. Ők kész emberek, nem nekem kell őket kigyúrnom. Együtt élünk, alakítjuk egymást. Hogyha valaki keresztbe tesz, annak általában van következménye, amit az egész család érzékel. Mert együtt működünk. Nem idomítani akarom őket, hanem tanítani. Nem szeretek jutalmazást, büntetést alkalmazni. És azt hiszem, nem a szabályrendszer, nem a törvény - és annak szigorú betartatása - tesz "jóvá", nem az szabadít meg a bűntől, sokkal inkább a szeretet, elfogadás, kegyelem. Én is ezt tapasztalom a Minden Titkok Tudójától, h megszégyenítően túlszeret a botlásaimon, a szennyes dolgaimon.

Azt hiszem úgy kezdődött, h elkezdtem felülbírálni a szabályokat, amiket hoztam. Megvizsgáltam, miért is akarom, h az a bizonyos dolog úgy legyen, és ne másképp? A gyerek miatt, vagy magam miatt? Kényelemből, félelemből, megszokásból, 'így illik'-ből? Értékes kincs a szabadság, mégis olyan könnyen engedjük át az irányítást, és törjük bele magunkat haszontalan keretekbe.

És úgy is kezdődött, h kezdtem idegbeteggé válni, egy sárkánnyá, már nehezen viseltem magamat és az életünket, amivé alakult. Megkönnyebbülés volt elengedni az alá-fölérendeltségi viszonyt, elengedni azt a tévhitet, h ez a viszony jelenti a felelősségvállalást. És egyszerűen élvezni a gyerekeim társaságát. Arra vágytam, h csak érezzük jól magunkat együtt...

A kapcsolatból pedig annyi minden következik. Hogy elmondja nekem azt is, amit szégyell. Hogy láthat engem is hibázni. Hogy érteni akarjuk egymást. Hogy összeveszünk, és kibékülünk. De az biztos, h számíthatunk egymásra.

Hát, így.

Utóirat, egy kis szakmai olvasnivaló témába vágóan: ITT Alfie Kohn gondolatai "Jutalom által büntetve"

nevelési görcsök

Megint szabadpéntekszabadszombatom volt, és míg buszoztam a barátnőmhöz, lehetőségem nyílt olvasni. Milyen jó is az utazás!

Az elveszett boldogság nyomában.
Most csak egy részt emelnék ki, ami leginkább megragadott.
A jekánák, akik között élt és megfigyelt az írónő, egyszerűen nem befolyásolják a gyerekeket,  de egymást sem. A döntésed szabadsága szent. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Minden egyént a maga uraként tisztelnek. Az ember, a gyerek veleszületetten társas lény, együttműködésre kész, "jó". Ha mégsem helyesen cselekszik, nem leuralni, irányítani kell, helyettesíteni az akaratát a sajátommal, hogy megtegye, hanem felszabadítani arra, hogy akarja is azt a jót tenni.
A jekána gyerekek részt vesznek a tennivalókban, a kéréseknek eleget tesznek, mert ez jó, és mert fel sem merül senkiben, hogy ennek az ellenkezője történjen.

"Nincs "rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a "jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális (és nem antiszociális) lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően jó teremtmény cselekedetének tekintik.
(...) Ez homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes, civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle."

"A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat.
(...)
Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utánafutnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős önmagáért, miután az anyja megmutatja, ilyen elvárásokat támaszt felé.
(...) Egy jekána totyogósnak eszébe sem jutna elkószálni az anyjától az erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget folyton hátra, hogy követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy a gyereknek választási lehetősége van, sem azt, hogy az anyja feladata lenne hogy ne veszítse szem elől, legfeljebb lassít a tempón, hogy a kicsi lépést tudjon tartani vele."

"Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját, vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot, vagy agyagból készít egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, milyen szociábilisan viselkedett: "Jaj, milyen jó kislány vagy!" "Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!". Az ilyen, és ehhez hasonló viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle."

Ide kapcsolódhat egy korábbi jegyzetem, az Értsünk szót, ITT, ahol arról volt szó, hogyan kell jól dicsérni - nem a személyét, hanem a tettet elismerni, megköszönni. Persze nem jekána dolog, de szerintem a két gondolat összeegyeztethető.
Vagy - ha jobban belegondolok - lehet, h mégsem.
Mit gondoltok erről??

Érdekes, hogy pont most történt S-sel ez az eset.
Fiatal lányokra volt bízva több gyerek, míg, mi szülők, közös programon vettünk részt. S, meg kell hagyni, mostanában(?) nem könnyű. Öntörvényű, hirtelen haragú, heves... és nem jó ez neki, érzem, tudom, még erősebben szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre abban, hogyan boldoguljon a saját erős érzelmei, csalódásai, haragjai örvényében.
Ami történt: leborult az asztalról valami, amit nagy valószínűséggel B vert le, aki S mellett ült. Megkérte az egyik gyerekvigyázó lány S-t, vegye már fel légyszi. Az én fiam közölte, h ő nem szeretné.
(Itthon - kérdésemre, hogy ugyan miért nem -, kiderült, h inkább játszani szeretett volna, másrészt különben sem ő verte le...)
M összeszedte készségesen.
Ezek után S nem kapott desszertet, a második adag kiosztásakor sem kapott desszertet, és később sem kekszet. M viszont jutalomból kapott dupla sütit... és ő megosztotta vele a saját adagját.
Amikor pedig később szavazásra bocsájtották a vigyázók a kérdést, h milyen mesefilmet nézzenek, S szavazata nem számított.
Ezek a tények, a történések.
Itthon hosszas beszélgetés során próbáltunk megérteni, feldolgozni, okulni.
Beszélgettünk arról, hogy ha segítséget kérnek tőlünk, akkor bizony segíteni kell. A szuperhős miért olyan tiszteletreméltó? Mert segít! Figyeli, hol van rá szükség, és ott terem! Ez hősies, ez férfias, így a jó.
S kifejezte, mennyire rosszul estek neki ez az elutasítás, úgy érezte, ő "nem is számít". Elmondtam, h szerintem rosszul döntöttek a lányok is, amikor S-t ezekkel a büntetésekkel akarták figyelmeztetni. Beszéltünk arról, hogy bántó, sértő, és udvariatlan visszautasítani egy kérést, valószínűleg ez felháborította őket, és szerették volna, ha S is megérti. De nem a legjobb utat választották.
Az is szóba került, hogy S szintén kérhetett volna segítséget a pakoláshoz. Vagy segíthetett volna M-nek, amikor ő magára vállalta a feladatot.

Nehéz helyzet, és S-sel amúgy sem könnyű az érzéseiről beszélni. A frusztráló dolgok elől menekül. Nem tudom, mi maradt meg benne, nem tudom, mit épített be, mire jutott ezzel az egésszel. Ennél többet - és kevesebbet sem tehetek, mint hogy beszélünk, beszélünk, beszélünk róla. Erről, és minden másról is. Beszélünk, meghallgatunk, megértünk, figyelünk egymásra. Vigasztalunk, bátorítunk, segítünk. Öleléssel, jó szóval, példával. Ennyi, és ez nem kevés.

Elgondolkodtat a lányok "nevelési módszere". Azt mondom, nem meglepő, nem egyedi, nem hű_de_gonosz. Így működünk, azt gondoljuk, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, mert máskülönben nem okul. Hatni kell rá így vagy úgy, jutalommal, büntetéssel, befolyásolni a jó irányba. Csakhogy ebben nincs bizalom, nincs tisztelet, és sokszor nincs megértés sem. Én sem gondolom, hogy mindig meg kell simogatnom a kis fejét, és ráhagyni, ha hülyeséget csinál. De a befolyásolásban nem hiszek. Sosem fog belsővé válni a késztetés, míg külső megerősítés vagy megtorlás a mozgatója.

"...a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni, felváltani a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje.
Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Widdi is akarja a helyes dolgot. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette."
(Jean Liedloff)

beszélj úgy...

Értsünk szót!

Egy előadáson voltunk a férjemmel, Skita Erika tartotta a Beszélj úgy, hogy érdekelje! Hallgasd úgy, hogy elmesélje! (már a cím zseniális szerintem) könyvekre alapozott nevelési elvekről. Tartanak egész tréningeket, amik segítenek a szülőknek "átkódolni" magukat, tudatosabbá válni abban, h mit és hogyan a kommunikáció terén. Még régebben feliratkoztam a hírlevelükre - amiknek nálam általában az a sorsuk, h lelkesen feliratkozom, mondván hű, ez jó lesz, tökre érdekel, aztán elolvasom az elsőt, a másodikat már csak átfutom, és mikor olvasatlanul törlöm sorra, akkor leiratkozom. Na hát az ő hírlevelük maradt. És ha nem is mindig azonnal, de olvasom. Jó humorral, személyes stílusban, elgondolkodtató kérdésekkel, sztorikkal a saját gyereknevelési helyzeteikről. Élvezet a levelük, komolyan. És úgy érzed, valóban Neked írták, nem csak megmarketingelve vagy. Szóval alapból jóponttal indultak nálam. Meg persze a nevelési gondolatokkal is nagyjából tisztában voltam, még a könyv olvasása előtt eljutottam ezekre a felismerésekre én is, sajnos M szenvedte kárát, mert elég messziről indultunk...

Mostanában jóformán azt sem tudom biztosan, h fiú vagyok-e vagy lány, így hiába kaptam emailt, h lesz ez a szombati előadás, nem jutottam tovább egy felületes dejó-nál. Aztán bevillant, h ma van az a szombat! Annyira jó, h olyan drága Apukája van ennek a három anyaszomorítónak, h simán mondta, menjek csak. De az is annyira jó, h olyan drága Nagymamájuk van, akinek szólhatok, akár aznap is, és boldogan jön, ha kell (és ha tud). Így hát elmehettünk drágaApukával kettesben.

Eddig is tudtam, h az erőfeszítést kell dicsérni, nem a gyereket ellátni pozitív jelzőkkel, de sosem értettem igazán, h akkor ezt most miért is. Hogy azzal mi is a baj, h "de ügyes vagy"! És megdöbbentett a tény, miszerint ezzel gyakorlatilag nem engedem meg neki a hibázást, és bezárom egy szintre. Hiszen, ha ügyes vagy, akkor nem lehetsz ügyetlen! És ha ügyes vagy, akkor ez az állapotod, innen nincs se jobbra, se balra. (Arról nem is beszélve, hogy hogy is van az, amikor meg mégis "de ügyetlen vagy"!) Hogyha azt ismerem el, h megtett dolgokat, eredménytől függetlenül (!) azzal kockázatvállalásra is sarkallom, a saját munkájára helyezem a figyelmet, és ha elismerést kap érte, egyre jobban akarja majd csinálni. Ha tisztában van a saját képességeivel, és azzal, h képes változni, akkor nem külső forrásból fog várni folyton megerősítést. "Büszke vagyok Rád!" helyett pl. jobb a "Büszke lehetsz magadra!".

Aztán itt van a másik kérdésköröm. Mert ugyebár szófogadás, vagy együttműködés. NEM ugyanaz. És a jutalmazás-büntetés módi csupán kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolat, h a természetben nincs jutalom-büntetés, csak következmény van. Hiszen az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl nincs még valami extra sanyargatás, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja sem más, mint a zsákmány, nem szükséges még odahelyezett külső motiváció, h vadászni induljanak.
Az a különbség a következmény és a büntetés között, h utóbbinál én teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé.

Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony működőképes. Hogyha nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor együttműködővé válik. A jóvátétel lehetősége pedig mindig nagyon fontos, hiszen jó érzés, h képes vagyok helyrehozni a hibámat.

Az együttműködésben még az a szép, h lehetősége van azt választani, h nem működik együtt. Egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével alakíthatja az életét.

És elhangzott a bűvös mondat: A gyerek akkor tanul, ha jól érzi magát! (Tehát a kínos lelki fröccs ezért hatástalan...)

Végezetül álljon itt egy csendes életkép a vasárnapi, Fonóbéli otthontanulós találkozóról, amikor is Férj gördeszkázik B-vel a hasán...

Mert az Élet szép.

büntetésről

‎"A büntetésnek - lényegéből fakadóan - feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta büntetését, nem létezik többé! Tapasztalataim szerint azonban sajnos a szülők jelentős többsége nem tartja meg ezt a fontos elvet. Pedig az olyan büntetést, amely után a vétek tovább él (tehát a szülők emlékeznek a vétekre, és emlékeztetik rá gyermeküket is), a gyermek nem is értelmezhet másként, mint ellene irányuló agresszív aktusként, amelynek a vétekkel nincs semmiféle kapcsolata: "Hiszen már megbűnhődtem érte, mégis folyton a szememre hányják!" (Ranschburg)