miért nem büntetek

Egy barátnőm megkérdezte, hogyan jutottam el arra, h nem alkalmazom a jutalmazás-büntetés stratégiát a gyereknevelésben. Miért csinálom így? 

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat - nagy részük már itt-ott felbukkant a blogban.

Kulcskérdés lehet ebben a témában, hogy mit várok: szófogadás, vagy együttműködés. NEM ugyanaz. És a jutalmazás-büntetés csupán kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolat, h a természetben nincs jutalom-büntetés, csak következmény van. Hiszen az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl nincs még valami extra sanyargatás, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja sem más, mint a zsákmány, nem szükséges még odahelyezett külső motiváció, h vadászni induljanak.
Az a különbség a következmény és a büntetés között, h utóbbinál én teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé.

Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony működőképes. Gyerek és felnőtt között is!! Hogyha nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor együttműködővé válik. A jóvátétel lehetősége pedig mindig nagyon fontos, hiszen jó érzés, h képes vagyok helyrehozni a hibámat.

Az együttműködésben még az a szép, h lehetősége van azt választani, h nem működik együtt. Egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével alakíthatja a saját életét! Ez egy fontos tudás! Ura lehetek az életemnek. Az én felelősségem. Ezt megtanulni, megérezni szerintem a későbbi, felnőtt élet meghatározó élménye.

Nem oké, ha próbálom irányítani a gyerekeimet (vagy a férjemet - ugyanilyesmisosemjutnaeszembe). Nem oké, és nem is működik. Mert az uralom nem szeretet. Vagyis igazából működik, ez benne a csapda. Működik, látszólag. Működik, csak ügyesen kell csinálnom. Ha manipulálok. Ha érzelmi nyomást helyezek. Ha megy a játszma... De Istennek hála, ez egy idő után fájni kezd. Mert érzékelem, h nem azok vagyunk, akiknek szeretünk lenni. Eltűnik a szabadság, a biztonság, a szeretet. A szívünk távolodik. A gyerekeim vagy megteszik, amit mondok, mondjuk megfelelni akarásból, vagy azért, h hagyjam már őket békén, vagy nem teszik meg, én meg kiakadok, és dühöngök - de mindegy is, mert bármelyik történik, nem egy egészséges, szeretetkapcsolati működésben vagyunk.

(S, 2012.)

Sajnos az én játszmám ez. Nem volt egyszerű felismernem. Vagyis inkább szembenéznem volt nehéz vele. Fájdalmas. Hozott mintáim, akár családból, akár a nagy társadalmi mintákból - az irányításról szólnak. Manipuláció, uralom, ezek árnyalt szinonimái - az irányítás legyen csak az én kezemben. Tudjam, mi következik. Tedd, amit szerintem tenned kell.
És mi ennek az ellentéte? Azt hiszem, a bizalom. Az irányítást a félelem motiválja. A bizalmat a félelem ellentéte - a szeretet.

"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét." (2Tim1:7)

Annyira sok van ebben a mondatban. Ebben a három szóban. Életem során újra és újra elém jön, és egyre mélyebben értem. És igen, erre van szükségem. Erőre, mert nehéz. Fizikálisan is, lelkileg is, szellemileg is nehéz anyának lenni, és nehéz itthon lenni a három gyerekkel. Józanságra, mert különben elkap a pánik, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, és örvénybe kerülök. És szeretetre. A Minden Titkok Tudójának engem ölelő szeretetére, és az ebből fakadó, a gyerekeimet mindenen túl- és felülszerető szeretetre, ami a legjobbat hozza ki belőlük (és belőlem is).

Egészen másképp állok hozzá a gyerekeimmel való kapcsolathoz most, mint ahogy nekiindultam.
Amikor M megszületett, nem igazán volt elképzelésem, leginkább a környezetemből érkező, és tudat alatt beépült impulzusok mentén kezdtem nevelni őt. Utólag visszagondolva, az engedelmesség elérése volt a legfőbb jó, amit reméltem. Engedelmesség, mert az biztonság. Engedelmesség, mert az Istennel való kapcsolat is erre épül (?). És mivel azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, így engedelmességre neveltem, akár a kapcsolat árán is. Most azt gondolom, a kapcsolat sokkal fontosabb. Szeretném, ha biztosak lennének a gyerekeim abban, h szerethetőek, szeretve vannak, és mindez csupán azért, mert ők azok, akik.
Nem érzem magam bölcsebbnek a gyerekeimnél, egyszerűen csak régebb óta élek. Ők kész emberek, nem nekem kell őket kigyúrnom. Együtt élünk, alakítjuk egymást. Hogyha valaki keresztbe tesz, annak általában van következménye, amit az egész család érzékel. Mert együtt működünk. Nem idomítani akarom őket, hanem tanítani. Nem szeretek jutalmazást, büntetést alkalmazni. És azt hiszem, nem a szabályrendszer, nem a törvény - és annak szigorú betartatása - tesz "jóvá", nem az szabadít meg a bűntől, sokkal inkább a szeretet, elfogadás, kegyelem. Én is ezt tapasztalom a Minden Titkok Tudójától, h megszégyenítően túlszeret a botlásaimon, a szennyes dolgaimon.

Azt hiszem úgy kezdődött, h elkezdtem felülbírálni a szabályokat, amiket hoztam. Megvizsgáltam, miért is akarom, h az a bizonyos dolog úgy legyen, és ne másképp? A gyerek miatt, vagy magam miatt? Kényelemből, félelemből, megszokásból, 'így illik'-ből? Értékes kincs a szabadság, mégis olyan könnyen engedjük át az irányítást, és törjük bele magunkat haszontalan keretekbe.

És úgy is kezdődött, h kezdtem idegbeteggé válni, egy sárkánnyá, már nehezen viseltem magamat és az életünket, amivé alakult. Megkönnyebbülés volt elengedni az alá-fölérendeltségi viszonyt, elengedni azt a tévhitet, h ez a viszony jelenti a felelősségvállalást. És egyszerűen élvezni a gyerekeim társaságát. Arra vágytam, h csak érezzük jól magunkat együtt...

A kapcsolatból pedig annyi minden következik. Hogy elmondja nekem azt is, amit szégyell. Hogy láthat engem is hibázni. Hogy érteni akarjuk egymást. Hogy összeveszünk, és kibékülünk. De az biztos, h számíthatunk egymásra.

Hát, így.

Utóirat, egy kis szakmai olvasnivaló témába vágóan: ITT Alfie Kohn gondolatai "Jutalom által büntetve"

nevelési görcsök

Megint szabadpéntekszabadszombatom volt, és míg buszoztam a barátnőmhöz, lehetőségem nyílt olvasni. Milyen jó is az utazás!

Az elveszett boldogság nyomában.
Most csak egy részt emelnék ki, ami leginkább megragadott.
A jekánák, akik között élt és megfigyelt az írónő, egyszerűen nem befolyásolják a gyerekeket,  de egymást sem. A döntésed szabadsága szent. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Minden egyént a maga uraként tisztelnek. Az ember, a gyerek veleszületetten társas lény, együttműködésre kész, "jó". Ha mégsem helyesen cselekszik, nem leuralni, irányítani kell, helyettesíteni az akaratát a sajátommal, hogy megtegye, hanem felszabadítani arra, hogy akarja is azt a jót tenni.
A jekána gyerekek részt vesznek a tennivalókban, a kéréseknek eleget tesznek, mert ez jó, és mert fel sem merül senkiben, hogy ennek az ellenkezője történjen.

"Nincs "rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a "jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális (és nem antiszociális) lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően jó teremtmény cselekedetének tekintik.
(...) Ez homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes, civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle."

"A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat.
(...)
Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utánafutnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős önmagáért, miután az anyja megmutatja, ilyen elvárásokat támaszt felé.
(...) Egy jekána totyogósnak eszébe sem jutna elkószálni az anyjától az erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget folyton hátra, hogy követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy a gyereknek választási lehetősége van, sem azt, hogy az anyja feladata lenne hogy ne veszítse szem elől, legfeljebb lassít a tempón, hogy a kicsi lépést tudjon tartani vele."

"Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját, vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot, vagy agyagból készít egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, milyen szociábilisan viselkedett: "Jaj, milyen jó kislány vagy!" "Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!". Az ilyen, és ehhez hasonló viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle."

Ide kapcsolódhat egy korábbi jegyzetem, az Értsünk szót, ITT, ahol arról volt szó, hogyan kell jól dicsérni - nem a személyét, hanem a tettet elismerni, megköszönni. Persze nem jekána dolog, de szerintem a két gondolat összeegyeztethető.
Vagy - ha jobban belegondolok - lehet, h mégsem.
Mit gondoltok erről??

Érdekes, hogy pont most történt S-sel ez az eset.
Fiatal lányokra volt bízva több gyerek, míg, mi szülők, közös programon vettünk részt. S, meg kell hagyni, mostanában(?) nem könnyű. Öntörvényű, hirtelen haragú, heves... és nem jó ez neki, érzem, tudom, még erősebben szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre abban, hogyan boldoguljon a saját erős érzelmei, csalódásai, haragjai örvényében.
Ami történt: leborult az asztalról valami, amit nagy valószínűséggel B vert le, aki S mellett ült. Megkérte az egyik gyerekvigyázó lány S-t, vegye már fel légyszi. Az én fiam közölte, h ő nem szeretné.
(Itthon - kérdésemre, hogy ugyan miért nem -, kiderült, h inkább játszani szeretett volna, másrészt különben sem ő verte le...)
M összeszedte készségesen.
Ezek után S nem kapott desszertet, a második adag kiosztásakor sem kapott desszertet, és később sem kekszet. M viszont jutalomból kapott dupla sütit... és ő megosztotta vele a saját adagját.
Amikor pedig később szavazásra bocsájtották a vigyázók a kérdést, h milyen mesefilmet nézzenek, S szavazata nem számított.
Ezek a tények, a történések.
Itthon hosszas beszélgetés során próbáltunk megérteni, feldolgozni, okulni.
Beszélgettünk arról, hogy ha segítséget kérnek tőlünk, akkor bizony segíteni kell. A szuperhős miért olyan tiszteletreméltó? Mert segít! Figyeli, hol van rá szükség, és ott terem! Ez hősies, ez férfias, így a jó.
S kifejezte, mennyire rosszul estek neki ez az elutasítás, úgy érezte, ő "nem is számít". Elmondtam, h szerintem rosszul döntöttek a lányok is, amikor S-t ezekkel a büntetésekkel akarták figyelmeztetni. Beszéltünk arról, hogy bántó, sértő, és udvariatlan visszautasítani egy kérést, valószínűleg ez felháborította őket, és szerették volna, ha S is megérti. De nem a legjobb utat választották.
Az is szóba került, hogy S szintén kérhetett volna segítséget a pakoláshoz. Vagy segíthetett volna M-nek, amikor ő magára vállalta a feladatot.

Nehéz helyzet, és S-sel amúgy sem könnyű az érzéseiről beszélni. A frusztráló dolgok elől menekül. Nem tudom, mi maradt meg benne, nem tudom, mit épített be, mire jutott ezzel az egésszel. Ennél többet - és kevesebbet sem tehetek, mint hogy beszélünk, beszélünk, beszélünk róla. Erről, és minden másról is. Beszélünk, meghallgatunk, megértünk, figyelünk egymásra. Vigasztalunk, bátorítunk, segítünk. Öleléssel, jó szóval, példával. Ennyi, és ez nem kevés.

Elgondolkodtat a lányok "nevelési módszere". Azt mondom, nem meglepő, nem egyedi, nem hű_de_gonosz. Így működünk, azt gondoljuk, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, mert máskülönben nem okul. Hatni kell rá így vagy úgy, jutalommal, büntetéssel, befolyásolni a jó irányba. Csakhogy ebben nincs bizalom, nincs tisztelet, és sokszor nincs megértés sem. Én sem gondolom, hogy mindig meg kell simogatnom a kis fejét, és ráhagyni, ha hülyeséget csinál. De a befolyásolásban nem hiszek. Sosem fog belsővé válni a késztetés, míg külső megerősítés vagy megtorlás a mozgatója.

"...a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni, felváltani a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje.
Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Widdi is akarja a helyes dolgot. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette."
(Jean Liedloff)

Alfie Kohn: Jutalom által büntetve

Rábukkantam egy érdekes íróra, érdekes gondolatokkal. Alfie Kohn. Nincs még tőle könyvem, de a neten ITT fedeztem fel egy összefoglalót a jutalmazás témakörében megfogalmazott gondolatairól.

Idejegyzetelek néhány fontosat:

Az a módszer, amelyet gyerekeink nevelésénél, hallgatóink oktatásánál és munkatársaink vezetésénél használunk, az alábbi öt szóban összefoglalható: "Tedd ezt, és azt kapod". Olyan csábításokkal veszünk rá embereket, hogy óhajainknak megfelelően viselkedjenek, mint édességek, érdemjegyek, díjak és jutalmak, ami hasonló ahhoz, ahogyan a család kutyáját neveljük. (...) hosszú távon azonban, mindig kudarcot vall, sőt, maradandó károkat okoz. A munkakörnyezet és az oktatási intézmények mindaddig egyre elviselhetetlenebbek, sőt, kegyetlenebbek lesznek, amíg nem tudunk elszakadni egy olyan viselkedéstudománytól, amelyet laborban, állatokon fejlesztettek ki (B. F. Skinner, 1904-1990, amerikai pszichológus és viselkedéskutató, behaviorizmus).

Minél gyakrabban és intenzívebben próbálunk embereket mesterséges ösztönzőkkel motiválni, annál inkább el fogják veszíteni az érdeklődésüket az iránt, amire motiválni szeretnénk őket. A jutalmazás a játékot munkává, a munkát pedig robottá változtatja.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy érdekel minket, hogy van-e kilátás jutalomra, az azt jelenti, hogy a tevékenység maga iránt már nem érdeklődünk. 

Egy idősebb urat, a környékbeli gyerekek egy bandája, nap, mint nap gúnyol. Hogy véget vessen ennek a zaklatásnak, az idősebb úr kialakít egy stratégiát. Másnap magához hívja a gyerekbandát és 1 frankot ígér mindenkinek, aki a következő napon is gúnyolni fogja. A gyerekek nem akarják elszalasztani ezt a frankot, így következő nap megismétlik a zaklatást és megkapják a pénzt. Ekkor viszont az idősebb úr közli, hogy következő nap minden gyereknek csak 50 Rappent tud adni. A gyerekek következő nap is jönnek és megkapják a megígért 50 Rappent. Ekkor viszont, közli velük az úr, hogy következő nap már csak 5 Rappent fog adni gyerekenként. A gyerekek csalódottan így reagálnak: "5 Rappen, hiszen ez semmi. Felejtsd el.". Így a gyerekek végképp elvesztik érdeklődésüket kezdeti mulatságuk iránt.

"Tedd ezt, és azt kapod" következménye az, hogy az emberek érdeklődése az "ezt"-től az "azt" felé fordul.

Definíciószerűen, azt mondhatnánk, hogy semmi nincs, ami az embert motiválhatná. Sok lehetőség akad, amivel rá lehet venni egy embert, hogy tegyen meg valamit. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy az illető ember ezt teljes szívéből szeretné is megtenni. 

Az ember kizárólag belülről motiválható lényként születik. Ennek ellentéte a külső motiváció, amely a feladatra nem végcélként, hanem feltételként tekint, amely a jutalom megszerzésének vagy a büntetés elkerülésének eszköze.

A jutalmak és a büntetések, a cukros kenyér és a korbács nem valódi ellentétek. Ezek csak ugyanazon érmének a két oldala, amely érme értéke csekély. A jutalmak és a büntetések a manipuláció eszközei, és a manipuláció önkényes dolog. Ha az ember nem kapja meg a várt jutalmat, azt büntetésként fogja érzékelni.

- A jutalmak rontják a kapcsolatokat. (!!!) A jutalmak által ösztönzött munkatársak nem fognak támogatást keresni, akkor sem, ha sürgős szükségük lenne rá. El fogják rejteni a problémákat, hogy a feljebbvalójuk előtt kompetensnek tűnjenek fel, vagy meg fogják próbálni bókokkal kivívni a rokonszenvét.

- A jutalmak nem számolnak az okokkal, a viselkedés mögötti miértekkel, hisz engedelmességre bírhatják az embereket.

- A jutalmazás csökkenti a kockázatvállalási hajlandóságot. Ha embereknek jutalmat ajánlunk fel, akkor megpróbálnak minden olyasmit elkerülni, ami veszélybe sodorná, hogy hozzájussanak ahhoz.

Képesek-e a jutalmak motiválni az embereket: hogyne, a jutalmak motiválnak. Arra motiválják az embereket, hogy jutalmakat kapjanak.

Nincs erősebb motiváló tényező, mint lelkesedéssel csinálni valamit és büszkeséget érezni a célul kitűzött eredmény felett. Ahogyan egy eredményes futballedző megfogalmazta: "A büszkeség a leghatékonyabb motiváló tényező".

Még sosem volt arra szükség, hogy egy apa arra motiválja a gyerekét, hogy két lábon, felegyenesedve járjon, vagy két keréken guruljon a biciklin. A gyerekben veleszületett motiváció él erre. Az élethez, valamint annak minden lehetséges módon való hangsúlyozásához a motiváció az emberi lét alkotórésze. Ez az, amit a pszichológusok belső vagy belülről eredő motivációnak neveznek.

Mindazt, ami az ember figyelmét el tudja terelni munkájának tárgyáról, külső, a személyen kívülről eredő motivációnak nevezik. Döntő jelentőségű az a megállapítás, hogy a kétféle motiváció kölcsönösen kizárja egymást. A külső motiváció elfojtja a belső motivációt. (Edward Deci)

Mivel magyarázható ez? Amint embereknek jutalmat helyezünk kilátásba munkájukért, ezt ők szabadságuk korlátozásaként fogják megélni, annak a szabadságnak a korlátozásaként, hogy szabadon dönthessenek a tevékenység végrehajtásának módjáról. Ezt felügyeletként fogják értékelni, és elvesztik az érdeklődésüket iránta. A jutalom által a tevékenység veszít vonzerejéből. A következő benyomás furakszik be az érintett tudatába: "Ha meg kell, hogy vesztegessenek, hogy megcsináljak valamely munkát, akkor ez a munka bizonyára kevéssé érdekes, vagy olyasvalami, amit nem szívesen csinálok."

Ha a jutalmaknak semmi hatásuk, akkor mihez kezdjünk?

Alfie Kohn javaslata szerint, fizessük meg rendesen és fair módon a vezetőket és a munkatársakat, aztán pedig tegyünk meg minden elképzelhetőt annak érdekében, hogy zavartalanul koncentrálhassanak a munkájukra. 

Choice (választás): a munkatársaknak legyen lehetőségük részt venni annak megvitatásában és eldöntésében, hogy hogyan kell elvégezniük munkájukat.

Collaboration (együttműködés): minden munkatársat támogasson egy olyan team közössége, amelyben képzettsége, tapasztalata, kreativitása és alkotó ereje zavartalanul ki tud bontakozni.

Content (tartalom): a munkatársak tudjanak azonosulni a feladat céljával és tartalmával.

„To do a good job, people need a good job to do.”, azaz:"Adj az embereknek jó munkát, hogy jó munkát végezzenek!"

IDÉZET VÉGE

Mondanom sem kell, a tanulásirányítás és gyereknevelés szempontjából erősen megfontolandó gondolatok.

házimunkamotiváló

Már B születése előtt tudatosan egyre több dolgot bíztam teljesen a gyerekekre, mint például úgy ahogy van, az öltözködést - szükség esetén javaslatokkal élve -, a komplett reggelizést - hozzávalók kipakolása a hűtőből, szeletelt kenyér vajazása, tej kiöntése, ilyesmik.

Amúgy meg alapvetően szívesen vesznek részt az itthoni teendőkben, kivéve, amikor nem. És mivel vannak ilyen leszállóágas időszakok is, valamiféle állandóságra vágytam, hogy ne kelljen veszekednem és kiborulnom, amikor épp az van, h nem... h amennyire lehetséges, tudjak számítani a segítségükkel.

Azon már régóta vacilálok, h jó ötlet-e jutalmazni ezt. Eleve nem hiszek már a jutalmazás-büntetés mentén történő nevelésben, de hogyan lehetne motiváló eszközként használni valamiféle "jó" jutalmazási rendszert? M számára a tárgyi ajándékok mindig is nagy jelentőséggel bírtak. Nem hagyhatom figyelmen kívül ezt a tényt. Szeret kapni. S-nél kevésbé hangsúlyos ez, de persze, hogyha M kap, akkor ő is akar.

Szóval töprengtem.

És aztán kigondoltam egy kis táblázatot, az elvégezhető feladatokkal, napra lebontva. Vannak alap dolgok, pl. az ágyazás, szobarend. Ezeken felül jön a táblázat. Mindenki beírja magát az aznap elvégzett (szigorúan nem előre vállalásos rendszerben) házimunka kis pöttye mellé, minden munka "fizetséggel" jár, papírpénzeket lehet gyűjteni, amikből havonta, itthon tartandó vásáron tudnak kincseket vásárolni. Fizetés este, a mindennapi kötelező szobapakolás után. Amit pedig 5-5 perces módszerrel szoktunk csinálni, 5 perc pakolás, 5 perc mesehallgatás. Odáig még nem jutottam, h mi lesz a vásári portéka, de még van néhány hetem... Semmiképp nem nagy értékű, a játékhalmot növelő cucc, nem is mértéktelen édesség...

Miután előadtam az ötletet, annyira belelkesedtek, h meg kellett csinálnom sebtiben a táblázatot, így hát lett egy ilyen bénarajzos hirtelen.

A feladatok sorban: megterítés, asztal leszedése, mosogatás, porszívózás, felmosás (nem, nem festés), ruhák szétválogatása, mosás bepakolása és beindítása, teregetés. 

És íme a digitalizált változat, kicsit szebb, mint a kézi. Bár néhol belóg a stockvízjel, de ez minket nem zavar. Az utsó oszlop az aznapi kereset összegzésére szolgál, pengőosztás este.

Már kora délután vacsorázni szerettek volna, h lehessen teríteni... Juhéjj, csak tartson ki a lendület!

B pedig elkezdett mászni, sőt, már fel is állt a kiságyában, úgyhogy vége a jó világnak, már nem az a leteszem_és_ottmarad baba. De hordozóban lenni nagyon szeret, és nagy örömömre kaptam kölcsön egy csodaszép mei tai-t, szuper módon megkönnyíti az életet. Hátra kötve bármit tudok csinálni, ő meg nézelődik, vagy alszik.