elnyomás és ellenállás

Érdekes, ahogy dolgozik bennem ez a téma.
Kicsit már sok a #metoo, tényleg jót hozott írni erről, kirakni magamból, de köszi, elég már.

Nincs több dolgom ezzel. Vagy mégis?

A minap játszótéren voltunk együtt. (Nem jellemző helyszín - szerencsére a kert kiváltja...) B futkosott, én pedig gondoltam, utána indulok, elkapom. M észrevette, mire készülök, és mielőtt igazán nekilódulhattam volna, felkiáltott: "Anyaa, fogócskázzunk! LÉCCII!"
Megálltam, mint aki megfagyott. Na ne. NEM. Nem kell itt a könyörgés. Hagyjuk az egészet a csudába! Nem futottam sehova. Túlreagáltam? Egyáltalán, mi bajom lett?

Tegnap este S kitalált egy speckó párnát, mondta, varrjuk meg. Más dolgom volt, nemet mondtam. Megvarrjuk majd holnap. De ő erre nyögni-nyűglődni kezdett, aztán haragudni, mindenféle érzelmi ráhatást bevetett. Sikerrel, ráhagytam, csináld, ha akarod, csak ne cirkuszolj! De - nem tudok segíteni. Persze nem úgy megy az, naná, h két percenként zaklatott, csak befűztem újra a cérnát, csak visszabontottam neki, csak bejelöltem, stb., stb. Közben egyre dühösebb lettem rá. Miért hoz ilyen helyzetbe, más dolgom van, és mégis vele kell foglalkoznom. De tényleg ő tehet róla? Miért mentem bele, ha nem akartam?

Eszembe jutott egy réges-régi verssor, én írtam, egy legjobb barátnő ihlette. "ne irányíts, ne tekergess, lásd meg, a szívem keres" (Oké, már nem adnám hozzá a nevem...) Nem is egy olyan barátság/kapcsolat kísért életem során, amiben passzív félként voltam jelen. Irányítva. Elnyomva.

Nagyon nem jól viselem, ha manipulációt érzékelek. Kifinomult érzékkel szűröm ki, és zsigeri ellenállást vált ki belőlem. Hárítom, elmegyek, hátat fordítok, gyorsan.

A gyerekeim egymáshoz való viszonyában jelen van az elnyomás. A "hatalmi oldalt" igyekszem abban segíteni, hogy meglássa, milyen módszereket alkalmaz, hogy a saját akaratát vigye győzelemre. Akár a testvérével szemben, akár más kapcsolataiban. Például velem. Könyörgés, lelkiismeretfurdalás ébresztése, vagy éppen lekicsinylés, félelemkeltés... széles a spektrum. De a másik oldalt nehezebben támogatom. Mert hogy is kell ezeket jól kezelni? Hogyan maradj szabad? Hogyan ne félj?

Egy Feldmár előadáshoz kapcsolódó gondolatsorra bukkantam, ami most nagyon jól jött. Mert válaszol.

"Ha én felelősséget vállalok örömteli életemért, akkor felébredek arra, hogy semmi nem muszáj - nem tűröm el a rábeszélést, a kényszert, - nem engedelmességből, nem szófogadásból cselekszem, - nem maradok csendben, - vonakodva, neheztelve, lelkesedés nélkül nem teszek semmit, - nem felejtem, hogy legitim vagyok, tehát nem magyarázom meg magam, - nem panaszkodom, hiszen nem vagyok gyerek, - nem mentegetőzöm, nem kérek elnézést, - megszabadulok a szégyentől, hogy tanulhassak a botlásaimból, - még kényszerhelyzetekben sem válok áldozattá, - komolyan veszem a másikat és ezt megkövetelem a magam számára is, legyen szó akár a gyerekeimről is  - meghallom és felismerem az elnyomó hangját, akár kívülről, akár belülről szól, - elköteleződöm az ellenállás mellett, - társakat találok, akikkel őszintén beszélhetek

Ez az út. Hát indulás.

tanító, tanuló

Megfogalmaztam a tutit. Hogy miért bajos a tanítóképzés a főiskolán. Ahova én is jártam.

Néhány napja újra ott jártam, felnőve, 4 gyerek otthonoktató anyukájaként. Sok hiedelem átírása, félelem legyőzése, harci helyzetek felismerése és megküzdése után. Ültem az előadáson, ahol egy felettem lévő generáció tekintélyt parancsoló (asszem kulcszó) pedagógus hölgye vezényelte le az eseményt. Az, hogy a rendezvény kifutott a tervezett időből, nyilván előfordulhat, ki hibája, nem tudom. De már ennek a hangsúlyozása is nyomasztóan hatott, bárdként lebegett mind a felkészült szakemberek, mind az előadást élvezni kívánó közönség felett. Le kellett zavarni, csak röviden beszéljenek kérem, hogy a csúszás korrigálható legyen - a hibát magasabbrendűvé emelve a közvetítendő értékkel, üzenettel szemben. De oké, értem. Bizonyára lehetett volna ezt másként is hangsúlyozni, lépjünk túl, nem nagy dolog. Végighallgattuk, ami belefért - jó volt, izgalmas, színvonalas.
A végén következhettek a kérdések. De csak 1! Mert ugye kifutottunk az időből, ezt már mindenki jobban tudja bámilyen más, elhangzott információnál. Szóval mindhárom előadóhoz egy kérdést lehet intézni. Egy szót kapó hölgy viszont sebtiben két kérdést is belefogalmazott a lehetőségbe. És itt következett a helyzet, ami elgondolkodtatásra késztetett, és ami miatt most újra meg újra a pedagógusképzésen lamentálok.

Az alkalom koordinátora, hangját erősen megemelve felcsattant: "NEM! Itt ÉN vagy az ELNÖK! És én azt mondtam, NEM!"

Látszólag csak számomra volt mindez megdöbbentő. Nekem leesett az állam. Ám körülnézve úgy tűnt - csak nekem. Mindenki másnak ez így teljesen belefért.
Ez az, ami hidegrázós.
Mert nem, nem kellene hatalmi pozícióból, agresszíven, erős hangon, efféle "érvekkel" lezárni egy helyzetet. Nem kellene felnőtt emberekkel, akik szakmai előadást jöttek hallgatni. Nem kellene huszonéveik elején járó, tanítóképzős hallgatókkal, akik szorgalomból, érdeklődésből itt vannak a szabadidejükben. És nem, nem kéne még általános iskolás gyerekekkel sem.

Így nőttünk fel, és még a főiskolán is - hiába a magázódás -, csak látszat egyenrangúságot kaptunk. Ezért nem veri ki a biztosítékot mindez. Megszoktuk. Aztán kikerül a friss pedagógus a "pályára", és gyorsan megpróbál átállni az "erős" oldalra. De talán, legbelül, mélyen érzi, hogy valami nem stimmel. Ha még felrémik, amikor általános iskolás korában... elsőben, vagy harmadikban... vagy az oviban... hogy milyen érzés volt a túloldalon.
Mert nem így kéne.

utóirat:
#metoo

szavaink

A tavalyi évünk indítószava a BÉKE volt. Ezt vágytam, céllá és reménnyé szőttük, kerestük, és óvtuk, ha rátaláltunk.

"Az igazság békét teremt."

Hálával látom, visszatekintve, h mennyit fejlődtek a gyerekek ezen a téren. Persze egyértelmű, h az én lelkiállapotom katalizátora az övéknek, az ő indulataik sokszor tükör számomra - és mégis elsősorban rajtuk látom a változást, ami nagy örömmel tölt el.

Az idei évvel, az új kezdettel kapcsolatban egymástól függetlenül, de ugyanahhoz a szóhoz jutottunk el Apával. Ő FIGYELEMnek nevezte, és inkább TUDATOS JELENLÉTnek, de a végül is ugyanaz a kettő. Erre van szükségünk, mind család, mind egyén. Ezt kell megtanulnunk, és adni tudnunk egymásnak. 

Nick Vujicic

Talán sokan ismeritek, hallottátok már beszélni. Nick, aki karok és lábak nélkül született... és aki először 8 évesen kísérelt meg véget vetni az életének.

Ha eddig nem tudtátok, ki ő, keressetek rá a nevére - érdemes meghallgatni bármelyik előadását. Merthogy mára motivációs előadóként járja a világot. Hihetetlen erővel beszél. Mindennek súlya van, amit mond. Emellett kifejezetten jó a humora... :)

Elmentünk a gyerekekkel a magyarországi "turnéja" során, iskolás diákoknak tartott előadására. Az iskolai bántalmazás volt a témája, de mi is - hiába más élethelyzet - sokat kaptunk ezen a délelőttön. A családi élet is színtere tud lenni bántásnak, fájdalomnak, ezzel azt hiszem senkit nem lepek meg.

Néhány gondolat, amit megjegyeztem magamnak. Mindez semmi új, de tőle hallani - erőteljes és lendületet adó volt.

Az egész rendezvény egy sérült és ép emberekből álló kórus szereplésével kezdődött. Amikor ők teli torokból éneklik, hogy Nem adom fel!, na abba beleremeg a szív...

Nick úgy kezdte: Nem tudom, miért születtem így. Vannak dolgok, amiket tudsz irányítani, és vannak, amiket nem.

Sokáig gondoltam azt, HA lenne karom és lában, AKKOR. Akkor minden oké lenne.

De ezek a HA-k nem válnak be. Hogyha egyedülállóként nem vagy boldog, akkor sem leszel, ha házasságban fogsz élni.

A két kérdés, amit meg kell válaszolnod:

Ki vagy?
Mit akarsz?

(S azonnal meg is válaszolta: "S vagyok, és legózni akarok.")

Mesélt egy brazil cipőpucoló kissrácról, aki szegény, iskolázatlan családból származott. Egyszer balesetet szenvedett - és egy orvos mentette meg az életét. Akkor eldöntötte, h ő is orvos lesz. Onnantól kezdve ennek a célnak szentelte az életét. Pénzt tett félre az iskolára, és a családjából először el is végezte. Aztán a következőt is. Jövőképe volt! 31 évesen építette az elős kórházát. 61 éves korára 150 kórháza volt. Igen, mind nulláról indulunk.

Az ideiglenes dolgok csak ideiglenes boldogságot adnak.
Sokkal rosszabb, hogyha összetört otthonban élsz, mint ha nincs kezed és lábad.
Rosszabb, ha nem tudod, ki vagy, és mit akarsz.
Csodálatos dolgok fakadhatnak összetört dolgokból, ha esélyt adsz nekik!

Ha nem kapsz csodát, lehetsz Te a csoda valaki más számára!

Hogyan leszek jó apja a fiamnak? Hogyan fogom átölelni? De most, ha sír a fiam, ő jön oda hozzám, és ölel át a karjaival.

Meg tudod menteni valaki más életét! Van célod?

Nem vagyok szép. Nem vagyok elég jó. Nincs reményem.
Ezek hazugságok. És elvisznek a sorsod, a végzeted elől!

10 évesen öngyilkos akartam lenni.
Aztán elfordultam a hazugságoktól.
Nincs szükségem karokra és lábakra. Ez az igazság.

Ki vagy?
Mit akarsz?

Hogyan gondolnak Rád? Odafigyelő vagy? Kedves? Olyan, aki ad? Ki vagy Te?

Ha nem tudsz kedveset mondani, inkább ne mondj semmit!
Megmenthetsz egy életet azzal, ha kedves vagy.
Legyél TE a változás!

Ki vagy Te?
Változtass, és lásd, mi történik!
Meg tudod változtatni az országot, de lépéseket kell tenned.

Ha 100x elesek, és 100x nem bírok felállni, kudarc vagyok én?
Edison 10ezerszer hibázott, mire feltalálta a villanykörtét.
"9999 módszert ismerek, ami nem alkalmas villanykörte gyártására!"

Sose leszel tökéletes, de erősebb, okosabb, bátrabb leszek minden alkalommal, amikor elesel.
Sose add fel!
Álmodj nagyot, és sose add fel!

Azt akarom, hogy boldog légy!
Oké, ha segítséget kérsz! Nem vagy egyedül!

Ha gyűlöletet ültetsz, azt kapsz vissza! Ha szeretetet ültetsz, azt kapsz vissza! Idővel, de így lesz.
Amint vetsz, úgy aratsz. Visszatér hozzád.

Ha nem kezded el alkalmazni, ott maradsz, ahol voltál.
A Te döntésed.

a harag, mint a tűz

"A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. A tükör összetört, és darabokban hevert a földön. Ezt a kisfiam tette. Néha a dolgok olyannyira tönkremennek, hogy nem tudjuk őket helyrehozni. Ettől az esettől elállt a lélegzetem. A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. 

Az ajtó akkorát csapódott, hogy a falon lógó, óriási tükör leesett, és a padlón ezer darabra tört szét. Nem szóltam egy szót sem. Felmértem a károkat, vettem egy mély levegőt. Átgondoltam, mit kell tennem: ki kell tennem a kutyát, hogy ne vágja szét a mancsát. A macskát ugyan így a pincébe kell levinnem. 

Kisétáltam a kertbe, és éreztem, ahogy forró könnyek áztatják el lassan az arcomat. Hihetetlen, hogy egyedülálló szülőként mennyire egyedül érzed magad a hasonló helyzetekben. Szomorú, és csalódott voltam. Ez tényleg megtörténik? - kérdeztem magamtól. Igen, ez mind valóság. 

Ahogy ott álltam a kertben, sírást hallottam a fürdőszobából. Sajgott a szíve. Nyilván ő sem számított erre. Ijedt volt, aggódott, és szégyellte magát. Azt mondtam magamnak: Szedd össze magad, ennek a kicsi, törékeny léleknek szüksége van most rád. A legjobb oldaladra van szüksége, a legnagyobb együttérzéssel, ami tőled telik. 

Menj be a lakásba, szedd össze minden bátorságodat, nyisd ki a fürdőszoba ajtaját, nézz annak az embernek a szemébe, akit a világon legjobban szeretsz. A kisfiam rám néz majd, és azt mondja: 

"Anya, én annyira sajnálom, soha többé nem teszek ilyet!"

Öleld át, és éreztesd vele, mennyire fontos számodra, hogy minden rendben lesz. Mondd neki, hogy 'szeretlek, nem lesz semmi baj, túl leszünk rajta'. Menj, és beszélgess vele a haragról, magyarázd el neki, hogy a harag egy nagyon intenzív érzelem, mindenkinek joga van haragudni. Mivel a harag felszítja bennünk a tüzet, akár meg is tisztíthat. Ám le is rombolhat mindent. Nyilván meg fogja érteni. 

Mondd neki, hogy jobb módja is van a harag levezetésének, szóval dolgozzunk rajta együtt. Itt vagyok, hogy segítsek neked. Nem vagy egyedül az érzéseiddel, és a könnyeiddel. Itt vagyunk egymásnak, és most szépen feltakarítunk együtt. 

Felszedtük együtt a darabokat, együtt felsöpörtünk és felporszívóztunk. Mindezt csendben végeztük el. 

Néha a dolgok eltörnek, néha mi törjük el őket. Nem az számít, hogy valami eltörik, hanem hogy hogyan törik el, és miért. Számít egyáltalán, hogyan reagálunk a törésre? Vajon megkapjuk érte a büntetésünket? Vagy esetleg segít nekünk átértékelni a szeretetet, és felkelteni bennünk az együttérzést? Igen! Az utóbbi! Ugyanis az ilyen helyzetekben tanulunk meg igazán szeretni..."
forrás

Kathleen Fleming, blogger

tele van a fejünk

ITT nézelődtem, jó kis művészeti projekteket ajánlanak - stresszlevezető, relaxáló célzattal. Művészetterápia rulez!
Amúgy is nagyon a szívemen van ez a téma, hiszem, h pozitív formáló ereje van a szabad önkifejezésnek. EZ a cikk is jókat mond a témáról.
"Az értékelésmentes, teljes elfogadáson alapuló közös alkotás a cél (...) minden gondolat helyes és az összes megfogalmazási módnak létjogosultsága van."
Az érzelmek megfogalmazása, kifejezése hihetetlenül fontos az egészséges élethez. Ez is annak egy módja, és talán sokszor egyszerűbb, mint a szavak útján elindulni.

Hétvége van, és ilyenkor azt gondolnám, kicsit lógathatom a lábam, de Apa lebetegedett, így már ma kezdődik a következő munkahét - nekem is szükségem volt stresszlevetésre...

Hát előpakoltam a 2007-2008-as Stílus magazinjaimat, amiket KonMari elől még megőriztem, mert szeretem, de valójában sosem veszem őket elő - azokkal estünk neki a művészetterápiának...

Beszélgettünk róla, mi minden tölti meg az ember fejét - érzéseket, vágyakat, gondolatokat soroltunk. És konkrét élmények is felmerültek.

"Kicsit összekavarodtak a fejemben a dolgok!" Ezt a címet adták végül a műveknek.

 M két fejet is megtöltött, élvezte a dolgot:

S alkotása:

(eleinte hasonlítgatta M-mel, "az övé soookkal jooobb", aztán megértette, h úgysem mérhető össze a kettő, annyira más lesz, pont ez a szépsége, szabadsága az egésznek)

Anya relaxációs munkája:

B pedig újságot tépkedett, firkált - papírlapot és a lábát -, ollóval ismerkedett és megtanulta ki is mondani, aztán fecniket hordott szorgalmasan a kukába.
Kifejezetten nyugalmas időtöltés volt, csendben alkottunk, és jól levezettük a hetisok stresszünket... Apa pedig aludhatott, gyógyulhatott.

mert így kéne

Az Autizmusmeséken olvasgattam, és muszáj idementenem néhány fontosat.

Miután rohantam én is fűhöz fához, hogy mit lehetne fejleszteni, mit lehetne segíteni, miután megéltem a kis saját gyászfolyamatomat lassan ráébredtem, hogy a legtöbbet azzal segítek ha nem a fogyatékosságaira koncentrálok, hanem a tehetségeire. A különlegességeire. Ő nem "autizmussal él", mert az olyan mintha ott ballagna mellette kiskutyaként az autizmus és el lehetne venni tőle a pórázt, átadni másnak. Pedig ez egy nem lecsatolható dolog. Az autizmus a lényének a része és ezt sosem akarom elvenni tőle. Nem akarom, hogy szégyellnivalónak tartsa.
(...) nem akarjuk olyan dolgokban megváltoztatni, amik ugyan az autizmusából fakadnak, de az egyéniségének részei.

Mert a hogyan segíthetünk, sokszor belénk van kódolva csak nem merünk elindulni azon az úton, mert attól félünk elbukunk és nem is egyedül hanem a gyerekkel együtt. Pedig nekik leginkább szeretetre és bizalomra van szükségük. Olyan bizalomra ami később erőt ad nekik, hogy bízzanak önmagukban és szárnyakat kapjanak, ami nem csak az autista gyerekekre igaz, hanem a tipikusan fejlődőekre is. Jó lenne, ha ezt mind elmondhatnám azoknak a szülőknek, akik még az út elején járnak...

nem mindig rózsás

Hát, ha már őszinteség meg minden, ezt a mait is leírom.
Mára játszótér volt betervezve, nem "csupán szórakozásból", hanem munkatervvel. De mivel esőt ígértek, és tegnap esett is szépen, így lemondtunk róla. Aztán, láss csodát, ma reggelre napfényes jóidő kerekedett. M lelkesen kérte, menjünk akkor a kiszemelt játszótérre. Erős fejfájással ébredtem, de oké, én is örültem a szép időnek. Összeszedtem magam, reggeli előtt hamar krumplit hámoztam, evés végére majdnem el is készült a mai ebéd, krumplifőzelék. Utána fürdés (reggel szoktam, bocs, enélkül nem térnék magamhoz), h indulhassunk is még délelőtt. De a fürdőszoba meleg, párás békéjéből egy háborús övezetbe érkeztem, amikor kiléptem az ajtón. M és S nekiálltak egy sakk partinak, és már csak azt hallom - hangos bántás, vita, veszekedés. Veszíteni, vagy csak vesztésre állni, nehéz mindkettőjüknek. Elismerni a másik győzelmét, szintén. Beszélgettünk már erről, nem egyszer.
Egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Minden jókedvem elszállt, szétküldtem őket külön helyiségekbe, és közöltem, h így aztán nem fogunk menni sehova, kinek van kedve haragban elindulni. Ahogy telt a délelőtt, egyszer csak eljutottak oda, h megbeszéljék, nem volt egyszerű, akkor is vádolták egymást, de végül lett valamiféle nyugalom. Nem tudom a részleteket, dúlva-fúlva nekiálltam az esedékes házimunkáknak.
Egész nap mérges és kedvetlen voltam. Úgy éreztem, olcsón beáldozták a szép délelőttünket. Mintha megloptak volna. Hogy micsoda önző, buta hozzállás ez? Tudom. Akkor is duzzogtam egész nap. Hiába értettem meg az eszemmel, h ők a fontosak, nem a program... mégsem tudtam kilépni a csalódottságomból. Nem tudtam velük lenni az ő konfliktusukban, nem tudtam nem magamra venni az ő saját, aktuális nehézségüket. És mégis elvárom tőlük, h ők ennél érettebben működjenek?

Nem könnyű velem.

De hogy a Minden Titkok Tudója mennyire kedvesen, gyengéden szól még ilyenkor is. Ma este, pont ennek a mai napnak az estéjén - elmentem Pécsi Rita előadására. Szabadságra nevelünk - fegyelmezéssel sokat ígérő címmel.

Nekem az önfegyelem szó nem pozitív. Nem is egyértelműen negatív, persze, de kellemetlen érzés társul hozzá. Próbálom megfejteni - amiket előhoz belőlem, az fájdalmas, nehéz, valamiféle elnyomás érzése. És igen, rájövök, h sosem tanultam meg, mi az a belső fajta fegyelem, amiről Rita beszél. Tudom, h képes vagyok fegyelmezni magam, erővel, keményen - de ez nem szabadságot hoz, és egyáltalán nem abból fakad. Az a fajta ember lettem, aki mások hangulatának rabjaként megfojtja saját magát, ha kell. Gyilkos önfegyelem ez. Gyerekként túlzottan is jól ismertem.
Aztán lett egy első_nagy szerelmem, aki átlépte a korlátokat, aki az érzései, kedve után ment, mindig tudta, mit akar, és magasról tett az emberek véleményére. Kinyílt a világ. Persze simán elnyomtam magam mellette, vagy hagytam, h elnyomjon - de meg is változtatott. Felépülgetve ebből a kapcsolatból, kezdtem feltétlen dicsőséget adni annak, amit én akarok. Élveztem érezni, élveztem önmagam lenni. És igen _ bár volt rosszabb is _ még most is sokszor vagyok a saját hangulataim rabja. Lásd mai délelőtt.

A gyereknevelésben pedig indulva onnan, h engedelmesség első szóra, eljutottam oda, h kapcsolat. Aztán jutalmazás-büntetésből az együttműködés fontosságáig. Megélve, átértékelve, saját bőrön tapasztalva. Most néha azt érzem: tudom mit nem, de akkor végül is mit is igen? Látom azt az utat - magam mögött -, amit nem akarok járni. Amin elindultam, azt meg mintha néha köd lepné el, és csak sejtem az irányt. Ez a mai előadás helyretett dolgokat bennem, hála érte. Egy következő posztban le is írom a jegyzeteimet. De most alszom rá. 

speciálisan általános

Egy cikk, 20 jótanács. Mit ne, ha egy ADHD-s emberrel élsz. Ha egy ADHD-st szeretsz. Anyaként, férjként, akármilyen viszonylatban. De azt hiszem, ezek általánosan alkalmazható jóságok. ITT az eredeti cikk, eléggé nem vagyok penge angolos, de megpróbáltam átmenteni magamnak a számomra lényegeset. Szóval nem fordítás, inkább értelmezési bogarászás...
(Köszönöm, ha kijavítotok, kiegészítetek...!)

Egy ADHD-s - vagy más néven FIMOTA emberrel együtt élni nehéz. A viselkedése nem változik. Elhordozható, de full-time kihívást jelent.
Neki is meg kell birkóznia a saját személyiségével. És Neked is, aki a szerelme, anyja, testvére vagy, tanulnod kell őt.

20 tanács, ami segíthet:

1. Ne élj tagadásban - fogadd el az igazságot!

Könnyebb lesz az életed, ha nevén nevezed. Ha elfogadod. Beszélsz róla. Ha nem menekülsz el. Ez az első lépés a szabadsághoz. Nincs szégyenre okod. A történelem nagy alakjai között nem egy ADHD-s személyiséget találunk. Tudósok, írók, művészek, zenészek lettek sikeresek, mert olyan kreatív meglátásaik voltak, ami a "hétköznapi" embernek nem.

2. Ne kritizálj - ítélj bölcsen!

Tudd, hogy az általad szeretett ADHD-s a legtöbbet adja bele, akkor is, ha az nem elég... Oldódj fel, légy laza, és adj neki időt. A végére ér majd annak, amit tennie kell, de nem biztos, h abban az ütemben, ahogy azt Te eltervezted. Adj neki időt és teret! A szeretettel befolyásold, szeretettel hass rá, ne kritikával!

3. Ne fogadd el a sajnálkozást - bátorítsd és inspiráld őt a célja elérésében!

Az ADHD nem felmentés egy beszámíthatatlan életstílushoz. Annyit jelent, h ami neked könnyen megy, neki nehezebb lehet. Nem arról van szó, h nem tudja megcsinálni. Csak nehezebb neki.
Alap dolgok akár. Annak, aki nincs benne, ez nem érthető. Próbáld bátorítani, a kételyeid és csalódásaid ellenére! És mutass rá, amikor sikert ért el!

4. Ne edző legyél - légy szurkoló!

Állj az oldalvonalnál, elő a pompomokkal, és szurkolj! A bátorítás szavainak sokkal, sokkal nagyobb erejük van, mint a piszkálásnak, lenyomásnak. Az edző kritikus, az a feladata, h rámutasson a hibára. Az arcodba tolja. A rajongó hisz a csapatában, a sikerért szurkol! Hadd tudja a te ADHD-sod, hogy egy csapatban vagytok!

5. Ne állíts elé elérhetetlen kéréseket - maradj a lehetségesnél!

Egy ADHD-st erősen stresszeli a gondolat, ami úgy kezdődik, "de mi lesz, ha". Nem segít, és nem billenti ki, ha csak azt mondod, gyerünk csináld, ne vacakolj! Fogadd el, ha akkor, ott, úgy, ahogy Te akarnád, ő nem képes rá. Hogyha az a valami igazán fontos, különlegesnek kell lenned - speciálisan állj hozzá.

6. Ne tarts kiselődást - tiszteld őt!

Ha mondani szeretnél valamit, csak a megfelelő szavakat, a megfelelő időben! A mondandód bölcs megválasztása dönti el, h meghallgatásra találsz, vagy figyelmen kívül hagyja a szavaid. Tervezd meg a beszélgetés idejét! És légy biztos benne, h a szavaid szeretetből fakadnak, nem kontrollálni akarsz.

7. Ne légy impulzív - gyakorold a türelmet!

Az ADHD-s ember impulzív. Ha Te vagy a racionálisabb a kapcsolatban, az ADHD-sod a Te bölcsességedtől és nyugalmadtól függ.

8. Nem kell mártírnak lenned - legyen támaszod!

Nem kell mindent egyedül megoldanod! Keress egy lelkigondozót, hívj fel egy barátot, egy szerető rokont. Találj valakit, aki meghallgat! Hogyha "jótanácsokra" nincs szükséged, néha elég egy váll, amin kisírhatod magad, hogy aztán erőre kapj, és új meglátásba kerüljön minden.

9. Ne feledd a célt - pozitív változásra készülj!

Néha kicsúsznak olyan szavak, amiket bánsz. Nem csinálhatod vissza. A fájó mondatok sebeket hagynak. Tartsd észben a célt! Tedd fel a kérdést: Ha ezt kimondom, az pozitív eredményt fog hozni, vagy negatív lesz a vége? Rajtad áll. Te határozod meg a végkimenetelt. Lassíts. Gondold át, mielőtt kimondod.

10. Ne hibáztasd magad - tudd, h a legjobbat teszed, amit csak lehet!

Nagyon kemény azt érezni, hogy akit szeretsz, azt nehéz szeretned. Hogy nehezen viseled a természetét. Főleg, ha szülő vagy, és nem bírod elviselni a gyerekedet - ez mélységes bűntudatot hoz. De nem a te hibád. A legjobbat teszed, amit csak tudsz. Nehéz helyzetben vagy, és nem mindig tudod, mi a megfelelő megoldás, hogy hogyan oldd meg. Légy gyengéd önmagaddal!

11. Ne próbáld őt uralni - uralkodj magadon!

A megfélemlítés, a fenyegetés nem hoz változást. Megpróbálni uralkodni mások felett, ez sosem hatékony. Ha nem tudod, hogyan motiváld, gondolj arra, neked mi változtatja meg a hozzáállásodat. Nem kontrollálhatsz senkit, de a saját szavaidat, gondolataidat, reakcióidat uralhatod.

12. Ne gyakorolj nyomást - inkább lépj hátra!

A heves érzelmek negatívak. Ha úgy érzed, túl sok most neked, inkább lépj hátra. Ez időt ad megnyugodni, és rendezni a gondolataidat.

13. Ne címkézz - légy könyörületes!

ítélkezni könnyű - könyörületesnek lenni kemény munka. Ne tedd bele őket egy "feledékeny, lusta, rendetlen", vagy egy "sosem fog neki menni semmi" dobozba. Mindenki azzá válik, amit várnak tőle.

14. Soha ne mondd, h "soha" - a dolgok nem maradnak ugyanolyanok!

Amikor nehéz, nem könnyű elhinni, h a nehéz sem tart örökké. De jobb lesz, hidd el. A "soha" a reménytelenség szava. Kezdd inkább azt mondani helyette, "még nem". A változás az egyetlen, ami állandó.

15. Ne mondd, h "gyerünk, csak csináld!" - értsd meg, h képtelen!

Érthetetlen, hogyan nem képesek egyszerű dolgokat kivitelezni az ADHD-s emberek. Számlákat időben befizetni, rendszerezni a hivatalos papírokat, elpakolni maguk után... Gondolj bele, h amennyire számodra idegesítő ez, milyen lehet neki, h nem érti, miért nem képes ezekre az egyszerű feladatokra.

16. Ne félj segíteni - Ajánld fel a segítségedet!

Fontos, h függetlenségre tanítsd, de még Einsteinnek is volt segítője. A felesége főzött, mosott rá, és elpakolta a szennyesét.

17. Ne legyenek nem reális elvárásaid - listázd, amit szeretsz benne!

Olyannak fogadd el, amilyen. Mint más kapcsolataidban is, itt is fókuszálj a jóra. Sose téveszd szem elől azokat a fantasztikus tulajdonságokat, amiket egy ADHD-s személyiség hordoz! A vidám, lendületes karakterét! Lásd őt azzal a tekintettel, ahogyan megszeretted.

18. Ne hanyagold a többi családtagodat - tölts velük időt kettesben!

Egy ADHD-s ember személyisége az egész életedre rá tud telepedni, kihat a teljes környezetére. De a többi családtagodnak is szüksége van rád. Menj velük moziba, fagyizzatok együtt! Tudniuk kell, h ők is léteznek számodra, fontosak neked. Öleld át őket!

19. Ne őrülj meg - állj meg, és keresd a békét!

Legyen a béke elsődleges az életedben, és az otthonodban! Az összes többi javaslat a helyére fog illeszkedni, ha az otthonod egy békés, szeretetteljes hely. Bedühödni túl könnyű. Nyugodtnak maradni erőt igényel. Tedd a kapcsolatot az érzések elé. Nem kell kimondanod minden megjegyzést, ami feltör benned. Tedd félre az egódat, míg elvonul a harag.
Soha ne fogadd el a bántó, bántalmazó viselkedésnek semmilyen formáját!

20. Ne feledd, szeresd önmagad - tégy olyan dolgokat, amik boldoggá tesznek!

Egy ADHD-s kapcsolat tönkreteheti az örömöt az életedben. Egyszer csak azt veszed észre, hogy hónapok óta nem nevettél. Elfelejted, hogyan is kell mosolyogni, és fogalmad sincs, mikor érezted jól magad utoljára. Szánj időt önmagadra! Csinálj olyasmit, ami felvidít! Csináld gyakran!


"Szeresd még! Szeresd jobban!"
Ő a részed. Egy darab belőled. Erre lettél kiválasztva. Szeresd még jobban!

pedagógusanyuka

Olvastam a Matrózképzőn egy kérdésfelvető posztot, EZT.

Eszter, a blog írója elkülönít kétféle otthotanulást választó "típust", van a "pedagógus-anyuka", és a "született-anyuka". Nem fogom a posztot részletezni, olvassátok el - inkább csak magamat boncolgatom...

Ha már tipizálunk, hát igen, bennem buzog a pedagógus. Na azért nem az a mindenkit kioktató típus, mert ahhoz nem vagyok elég magabiztos, meg mások életét, véleményét, önrendelkezését mindig is kiemelkedően tiszteletben tartottam.
(A minap a buszon egy idős hölgy előszeretettel kezdte nevelni S-t - aki mohón tömte magába a "kukit", és közben hullajtotta szét a földre -, hiába mondtam neki egyre erélyesebben, h "Köszönöm, itt vagyok, majd én intézem! Köszönöm, tényleg itt vagyok! Köszönöm, nem szükséges!" csak nem hagyta magát kibillenteni...)
De ha valaki kérdez, és mondjuk olyasmiről, amit szeretek, és ráadásul még otthon is vagyok a témában, akkor imádok magyarázni.
(Fotóiskolát kinek tarthatok?)

És igen, az is igaz rám, h akkor érzem hasznosnak a napunkat, ha tanultunk. Hogyha megnyitottam nekik a világot, ha többek lettek ezáltal. Kiváltságnak érzem, hogy vezethetem őket a tudásban.
Gyötörni tud, hogy mennyi de mennyi minden van még, még a világon, amit szeretném, ha látnának, megtapasztalnának. (És mennyi minden, amiről én sem tudok!)
Amikor valami miatt - nem előre tervezetten - ez elmarad, na az engem rendkívül feszültté tesz.
Ugyanakkor, hogyha látom, h más dolog felülírja a tanulást, képes vagyok engedni azt, ha értékesnek tartom. Például, hogyha belemerülnek a játékba, sokszor nem bontom meg csak azért, mert jöhetne a tanulás. Kincs, h nekik van idejük játszani, van idejük egymással lenni. És olyan hamar felnőnek. Amikor testvérháború dúl, na azokban a periódusokban kitüntetett jelentőségű az együttjátszás.
A szabadban levést, mozgást is fontosnak tartom. Tudom, h lesz még sok-sok hideg, csúnya nap, amikor bent fogunk kuksolni. Addig, míg cirógat a kedves őszi napfény, engedem, h minél több időt töltsenek kint, a kertben, együtt. Bicajoznak, rollereznek, görkoriznak, fára másznak. Ez szabadság. Ajándék.

Ugyanakkor a döntésben nem ez motivált elsősorban. Ez inkább útközben erősödött fel. Amikor mérlegeltem, nagyon erős volt bennem a vágy arra, h ne veszítsem el a gyerekeimet. Hogy ne kelljen korán reggel elbúcsúzni, hogy aztán már-már este legyen, mire újból találkozunk. Még ne kelljen - 4 évesen, 6 évesen, 7 évesen... Szeretnék közel maradni hozzájuk, szeretném ismerni őket, része lenni az életüknek. Őrizni a kapcsolatot. Persze nem mondom azt, h iskolás élettel ez lehetetlenség lenne. De ha már nyílt rá módom, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy itthon maradjunk, együtt.

Azt hiszem, erősen keveredik bennem a két típus. Felszabadító volt kimondani, h igen, a tanulás bizserget, és jó hálát adni azért a kapcsolatért, amiben élek velük. 

elveszett boldogság

Újra a kezembe került Az elveszett boldogság nyomában. És időm is adódott olvasni, újra. Még csak félúton járok, de ismét értékes gondolatokat adott.
(Régebbi jegyzetek ITT.)

Az intuíciók, megérzések kapcsán - amiket nem feltétlenül veszünk komolyan, vagy kezelünk olyan tisztelettel, mint észbeli döntéseinket - írja, h az idegrendszer cenzor szerepű, nem engedi feldolgozásra az összes észlelt infót, mert egyszerűen túl sok. Viszont vannak helyzetek, amikor előhívhatóak a tudatba. Klasszikus példa erre a hipnózis, amikor az alanyt arra utasítják, h hallja meg, amit lehetetlen távolságból suttognak neki. A hipnotizőr ezzel a "paranccsal" képes megnyitni a hallótávolságot. Az addig észlelt hangok határán túl is tudatba emeli az észlelést. Olvasni emberfeletti erőt tanúsító emberekről, akik általában valamiféle vészhelyzetben válnak képessé arra, amire amúgy soha. Szuperheros előre!
Ez csak érdekes, és lenyűgöző.

A korlátozás viszont akkor is életbe lép, hogyha nyomás helyeződik a személyiségre.
Stabilitásra való hajlamunk elvárja, h tapasztalataink, élményeink feleljenek meg azoknak, amikkel életünk során már találkoztunk. Ha pl. a magány az általános, csecsemőkortól hozott életérzés, akkor a személy tudattalanul is úgy intézi majd az életét, h ezt az állapotot biztosítsa magának.
"Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen nincs min aggodalmaskodni, az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat. Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll, egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a felismerése, amitől leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam, működik, hogy fenntartson valamit, ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet."

A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.
Önmagát betegítő ember, aki az anyai törődést szomjazza. Önmagát elcsúfító, előnytelen külső mögé rejtőző ember, aki saját szerethetetlenségének tudatában taszítani akar.

"A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát." Ez mennyire fontos igazság!

"Amikor a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz, ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz. Amihez viszonyít majd, aminek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak.
Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak mentén stabilizálódik.
(...)
Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott börtönünkben."


Ismét civilizálatlan őslakos barátainkhoz visszatérve, akik között élt egy ideig az írónő, megtudjuk, miképp együttműködőek a törzs kisgyerekei. Mivel kezdettől fogva teljes elfogadásban részesülnek, hozzászoknak, hogy helyesnek, jónak érezzék magukat, már kiskorban. Amikor helytelenítést vált ki egy-egy cselekedete, akkor nem azt érzi, h őt magát ítélik el, hanem el tudja választani a tettét önmaga értékétől. Így motivált az együttműködésre is, mert a törzs az övé, közössége, egységben van velük - nem érzi szükségét, h megvédje magát, vagy bármiképp ellenszegüljön.
Csodálatosan működik az ember, mint "társas lény".


A gyermek kizárólag az anyján keresztül válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette. Amennyiben hiány marad a gyerekben, annak betöltését egész életében keresni fogja. Ez a hiány, ez az igény elapadhatatlan. Küzd a születése jogán őt megillető szeretetért, sokféle módon, bármi áron, mindig.

"Azokban a gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem középpontjában is lenni. Sosem tudják elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljenek valaki karjában, aki megoldja helyettük a problémákat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva óvva legyenek. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a bennük lakozó kisbaba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét."

Hála a Teremtő Istennek, hogy feltételek nélkül, csak önmagadért vágyik Rád, életre szeret, szabadságot ajándékoz, gyógyít.


És még egy fontos gondolat:
Az élet célja maga az élet.

harag.

Mindenki harcol, küzd a maga démonjaival - nekem mostanában (jó ideje) a Harag az aktuális ellenség.

Szeretem a haragomat.
Évtizedekig egyáltalán nem engedtem neki. Nem éreztem haragot. (Az oka megvan.)
Aztán, amikor először haragudnom kellett a férjemre, egész testemben remegtem és fizikálisan rosszul lettem.  Később, egy érzelmileg, és hormonálisan is érzékeny időszakban - nevezetesen terhesen -, és saját élettörténetem szempontjából is meghatározó, traumafeldolgozó életszakaszban elöntött. A harag.
Eleinte ijesztő volt, kontrollálhatatlan. Igen, kellett segítséget is kérnem.
Aztán elkezdtem élvezni. Ez sem jobb. Szerettem, ahogy elragad a hullám, élveztem érezni a dühöt. Ennek a felismerése az egyik, ami segített elindulni az úton, h megtanuljam kordában tartani. Mert rombol, ez sosem volt kérdés előttem.

Jelenleg úgy érzem magam, mint aki folyton haragos, csak néha az események feljebb csavarják, és akkor kiömlik belőlem. És nincs elzáró gomb. Ha egyszer feldühödtem, nagyon sokáig úgy maradok. Morgolódok, puffogok, néha odacsapok.
Nem, nem jó ez így.

Mi a haragom kiváltója?
Egyfajta sértett igazságérzet. Csalódottság. Meggyőződés, hogy engem megloptak. Mert nekem jár az, hogy tiszteljenek a gyerekeim. Jár az, hogy hálásak legyenek a fáradozásaimért. Jár nekem egy mindig figyelmes férj. Jár nekem, h senki ne bánjon velem rosszul. Jár nekem, hogy ha eltervezek valamit, az úgy legyen. És a harag jóvátételért kiált. Vagy bosszúért...

Amikor ezt felismerem, már könnyebb. Csak engednem kell, hogy kifolyjon a kezemből, a szívemből ez a hamis elképzelés. Mert nem ez a valóság. Nem kaphatok ideális gyerekeket, tökéletes férjet, hibátlan életet. És a másik fele, hogy nem is érdemlem. Én sem vagyok hibátlan számukra.
És ezt szabad elgyászolnom. De a gyászban a haragom is megszelídül.



A Minden Titkok Tudója, szívek legteljesebb ismerője - feddhetetlenséget kér. Nem hibátlanságot. Aki feddhetetlen, azt nem lehet számon kérni. De nem azért, mert nem követett el semmit. 
Hanem mert látja, tudja. Fáj neki. Bánja. És akkor már nincs miért.

két dolog

B másfél éves. Boldognak tűnik. Az élete két dologról szól:
a szeretetről,
és a felfedezésről.

telefonfóbia és mellékhatásai

Merthogy nekem van olyanom is. Utálom, ha megcsörren, és fel kell venni. Miért keresnek vajon, mennyit kell majd beszélni, mit akar a másik, fogom-e tudni a választ a kérdésére, mi szakad félbe a telefonálás által, mi van, ha közben hasraesik az egyik gyerek, hogy figyeljek annyi felé, meg mittudoménmégmilyen kérdések ezrei, amik lenyomasztanak egy pillanat alatt, amikor fel kell venni. (Elmenekülés gyanánt így hát legtöbbször lehalkítva tartom...)
Nagy hülyeség, én jól tudom, biztos lehetne mélyre ásni, h miről szól ez az egész, és mi a fóbia mögötti naaagy kérdés, de ezt majd életem egy ráérősebb szakaszában. Ami most a lényeg, az az, h felhívott valaki. És én felvettem. És ilyenkor rájövök (már előfordult máskor is), hogy milyen jó beszélgetéstől fosztottam volna meg magam, ha nem veszem fel...

Egy otthon tanító anyuka keresett meg. Már ismertük egymást, de azt hiszem így még nem beszélgettünk. Alapvetően az iskolaügy kapcsán kérdezett, vizsgadíj és más egyéb tapasztalatok. De beszélgettünk sok másról is.

Például arról, hogy mennyire éli ő, mennyire élem én, mint anya, azt, amit kívánok a gyermekeimnek. Hol van az életemben a lelkesedés, a tanulás, a fejlődés? Szabad vagyok-e élvezni a saját életemet? Hogy mennyivel fontosabb a példa a szónál. Ahogy André Stern mesélte: Egy talkshow-ban szerepelt három másik, népszerű emberrel, és feltették nekik a kérdést, ki a példaképük. Elhangzott Teréz anya, Gandhi, meg nem tudom még ki. André először is a kisfiát említette, aki példa neki abban, ahogyan nézi a világot, éli és befogadja. De példa neki saját édesapja is. Nem arra inspirálja, h kövesse az ő útját - sokkal inkább arra, h találja meg a sajátját. Az apja úgy él, h keresi, mik azok a dolgok, amik lelkesítik, és ezekkel foglalkozik, ezáltal olyan értéket teremt, amire csak ő képes, ez a saját útja, ami egy gazdag és egyedi élet. Értékteremtés. Minimalista barátaink is hangsúlyozzák - sokkal inkább, mint fogyasztás.

És - most csapongok - belefutottam egy cikkbe ITT, ami szintén erről beszél, bár totál máshonnan indulva - nevezetesen a szextől. A Szeretkezés fogságában c. könyv szerzőnője, Esther Perel azt mondja, az, hogy egy jól működő pár között kihúny az erotika, az egészséges távolság hiányából fakad. Ami ismeretlen, amit még nem birtoklunk, ami titokzatos - az vágykeltő. Hogyan vágyhatunk mégis arra, ami már a miénk? Észre kell vennünk, h a társunk - bármennyire megszokott minden mozdulata, évtizedek óta nézzük őt - nem a miénk, és soha nem is lesz az.

"A vágyhoz az az érzés kell, hogy különálló egyedek vagyunk."

"A rejtély partnerünk elidegeníthetetlen része, de ettől a legtöbben megijedünk. Biztonságot áhító énünk a másikat skatulyába zárja, és elhiteti magával, hogy úgy ismeri a másikat, mint a tenyerét, vagy mint a rossz pénzt. Azt látjuk a másikból, amit látni akarunk, amit el tudunk viselni, és párunk ugyanezt teszi."

"Leegyszerűsített képet alkotunk róla, kezelhetővé tesszük a másságát, és ezzel 

elveszítjük a kíváncsiságunkta, és az iránta érzett vágyat."

Ebből egy tanulság számomra, aki inkább a "tíz körömmel kapaszkodó" véglet felé vagyok eltolódva, és a közelség megteremtése, óvása nagyon jól megy: azon túl, hogy hogyan látom a páromat, az is felelősségem, h mennyire élem a saját életemet. Alkalmazkodom, magamat sorolom az utolsó helyre, feláldozom magam az anyaság, a családi élet oltárán... vagy számítok magamnak. 

Légy önmagad, valósítsd meg az álmaid, és egyéb elcsépelt jelmondatok. De mégis, így kéne. Ez az én életem. És nem önzés, nem fogja kárát látni egyik szerettem sem, ha úgy alakítom, h én is élvezzem, ahogy zajlik.

"Jó szülő akarsz lenni? Akkor érezd jól magad!" (Vekerdy)

...és egészítsük ki, jó társa a férjednek...

meg hát eleve, a saját életednek jó gondviselője

everybody dies

Talán emlékeztek, indult egy kezdeményezés az öt éves kor feletti, kötelező óvodalátogatás kapcsán. Én akkor aláírtam, és meg is osztottam két, jogokkal, azon belül is elősorban a nőket érintő kérdésekkel foglalkozó oldal szerkesztőivel, mert azt gondolom, hogy ez nem elsősorban ovi mellettiség vagy ellenesség, hanem szabad választás jogának kérdése. Ők egyetértve velem, posztolták is az oldalukon.

Valaki viszont sértőnek érezte a kérvény megfogalmazását azokra a nőkre nézve, akik óvodába járatják a gyerekeiket. Hátrányosan megkülönböztető szófordulatnak nevezte a munkába állás kényszerűségét, az ezt az életformát szabadon választó édesanyákra nézve.

Elgondolkodtatott ez az egész.

Mi ez a folyamat - a sértettség, a mögöttes rossz, a bántás feltételezése? Engem a magam számára sem végigharcolt kérdések érintenek érzékenyen, ez egyértelmű. Ami sért, azzal dolgom van belül.

Olyan nehéz úgy fogalmazni, úgy állást foglalni egy oldalon, hogy abból tiszta legyen a másik oldal felé az elfogadás. A saját céljaim, döntéseim mellett állás nem egyenlő a más utat választók feletti ítélettel.
Én személyesen, az otthon tanulásunk kapcsán nem táplálkozom iskolagyűlöletből, tanárok kritizálásból, rendszerellenességből.
Egyszer egy vezető alkatú, határozott és (önmagát nevezve így) karrierista anyukabarátnőm megjegyezte, hogy csodálja bennem azt a szelídséget, ahogy tudok beszélni az otthon tanulásról. Hiszen ebben akkora potenciál van, képviselhetném forradalmibb lendülettel ezt az egész kérdést.

De engem mindig is riasztott a másokat befolyásoló, heves vélemény nyilvánítás. Sosem éreztem, hogy belenyúlhatnék ennyire mások életébe, még ha meg is vagyok győződve valaminek a helyességéről. Gyávaság? Valószínűleg csak nagyon jól tudom, milyen erős befolyásoltság alatt dönteni.

Vannak dolgok, amikben nem hiszem, hogy többféle igazság is lehetséges. Az Igazság egy, különben nem lenne Igazság. De elég sok mindent láttam, és éltem is át ahhoz, hogy ne akarjam megítélni mások életét, döntéseit. Sebezhető vagyok, és sebződtem eleget. Gyenge vagyok, és követtem el hibákat. Harcoltam, és tévedtem. Elestem, és felálltam. Véreztem, és köptem szembe saját magamat. Tudom, hogy az élet nem egyszerű. És tudom, hogy anyának lenni pláne baromira nem egyszerű.

Hiszek a döntéseimben, de nem hiszem, hogy mindenkire érvényesek. Persze hiszek bizonyos módszerekben is, és más módszereket meg mélységesen elutasítok. A tolerancia számomra nem azt jelenti, hogy hajlok mindenki igazsága felé egy kicsit, de azt igen, hogy látom az embert a döntései mögött. Az embert, aki keresi az útját, aki a választásai, a lehetőségei mentén éli az életét, az élet pedig egy folyamat. Érési, tanulási folyamat. És nem tudhatom, az a valaki, aki szöges ellentétben dönt azzal, amerre én tartok, miért teszi azt. Nem tudom, honnan jön, milyen igazságok és milyen hazugságok, milyen szeretet érintések és tüzes nyilak mentén növekedett benne a lélek, mit keres és mitől menekül. Nem ismerem olyan teljességgel, hogy bármi jogom lenne értékítéletet hozni vele kapcsolatban.

Minden élet olyan egyedi, olyan különleges szövedéke az eseményeknek. Gazdag folyamat. Csodálatos kaland, ami néha lélegzetelállító, máskor vérfagyasztó. Fenséges. És máskor kiábrándító.
Ki vagyok én, hogy ítéletet hozzak?

gyengédséggel önmagamhoz

Feltette nekem valaki a kérdést - van-e valami, ami felől folyamatosan aggódom? Én? Nem. Nem vagyok aggódós. Én?? Ugyan... De milyen jó, h néha valaki rákérdez.

Minden nap. Kivétel nélkül.
Félek attól, hogy rosszul csinálom.

Minden nap, kivétel nélkül. Aggódom azon, hogy milyen kárt okozhattam. Mit fog majd a gyerekem a pszichológus kanapéján ventillálni?
(Nesze nekem pszichológia, meg lelkigondozói babérok.)

És akkor - ahogy mostanában olyan sokszor, kedves gondoskodásként - jön ez az írás, ami arcul üt. Aztán megsimogat. És sírok... Ez  ITT. Köszönöm, hogy nekem szól.
(És megosztom, mert hátha Neked is...)