Mert lenniük kell, hiszen egyszer csak robbanok, kiabálás és őrület feszít szét. Amúgy meg lebegek az életemben. Olyan ködben, ami távol tart az eseményektől, egy jóleső, kontúrtalan homályban.
Amióta Budapesten, a szülővárosomban abban a kerületben, ahol felnőttem, úgy vesztette életét egy, a családjával az utcán sétáló édesanya, hogy az ablakon kiugró, a saját életének véget vetni szándékozó férfi zuhant rá, azóta még inkább tudom, hogy van Sorsunk. Ami nem kerülhető el. Mint az időutazós filmek, ahol a főhős pont azzal teljesíti be a jövőjét, hogy megpróbálja elkerülni azt.
Annyi, de annyi félelem tud kerülgetni, körbefonnak, míg én igyekszem úgy járni-kelni az életemben, mintha nem fojtogató kezek nyomnák ki éppen a szuszt belőlem.
Félek a haláltól. Bármelyikőnk halálától. Balesettől, ami végzetes bajt hoz. A kiszolgáltatottságtól, amikor nem tudjuk megoldani a helyzetet saját (mondjuk nyelvi) hiányosságaink miatt. A lelki válságtól, amibe sodródhatunk. A betegségektől, A Betegségtől. A döntésektől, amik később rossznak bizonyulnak.
Elkeserítenek, szomorúságot hoznak és megrémítenek a hírek. Nem szoktam a hírességek halála kapcsán személyes bánatot érezni, de Esterházyt gyászolom, mintha ismertem volna. És igen, amikor olvasod őt - én személy szerint a Fancsikó és Pintát olvastam csak tőle, de azt többször -, olyan, mintha volna hozzá közöd. Ráköszönnél az utcán. Mert megosztott valamit önmagából. Tényleg azt érzem, h kevesebb a világ nélküle.
De ez az élet - meghalunk. Mindenkinek rendelt ideje van. És fáj, és feldolgozhatatlan. De mégis, ez az élet. Ugyanakkor a gyilkolás, az élet agresszív eltiprása mélyről jövő rémületet okoz nekem. Mert a betegség gyilkol, oké, és sokszor mi nevelgetjük magunkban a kórt, ez is igaz... De amikor az ember bántja, kínozza, öli a másik embert. Jeges félelem.
Vezetek egy csoportot facebook-on KonMari témában. A célom, h megismerje ezt a szemléletmódot a kereső. Nekem olyan sokat segített! Aki meg olvasta már a könyvet, az tud inspirálódni, lelkesíteni és lelkesedni. Mivel nem akarom, h elmenjen újabb és újabb tárolási praktikák és sokadik pakolási trükkök irányába - moderálok, és szólok, ha elmenne a téma. Asszertíven, kedvesen - szerintem.
És akkor szembesülök gorombasággal, sértődéssel - nem_megbeszéléssel. Pedig ott vagyok, jelen vagyok, válaszolok, lehet velem beszélni. Elkeserítő - mert belőlünk épül fel a világ, mi vagyunk azok, akik a békét, vagy a háborút csináljuk. Kicsiben is. Nagyban is. Bántó szavakkal, ököllel, fegyverekkel. Kinek mije van.
Szeressünk, mert különben belehalunk - csúnyán, méltatlanul.
Most nem tudok többet írni.
"És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.
Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és beléd és belé és belétek.) Reménykedni kell. Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom:, karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs.
Elkezdődött a neheze.
Szerintem az év legsz~rabb időszaka a január-február. Utálatos. Már elmúlt a Karácsony, általában az igazi farkasordító hidegek még csak ekkor jönnek, sötét van és fázunk, be vagyunk szorulva a lakásba, és csak agonizálunk. A napfényre való öntudatlan sóvárgásom pedig minden életerőmet szép lassan, kíméletlenül, precízen megöli. Tavaszra élőhalottként vegetálok, leamortizálódva, használhatatlanul. A tavasz a megváltás, újjászületés. A nyár meg maga az ÉLET. A zabolázatlan meleg, a szilaj napfény...
Ahh. És most előttem ez a két borzalmas hónap.
Ma havazott, ez egy enyhe bocsánatkéréssel ér fel, és nálam nagyon is sokat jelent, a vizuális lenyűgözéssel le lehet venni a lábamról. Úgyhogy kicsit megenyhültem. De a reggeli -10 fok - az első rutinpályás hajnali fél hetes vezetésemkor! - azért eléggé sért.
Egy blogos, otthontanulós ismerős fogta magát és 4 gyermekét, elcuccoltak Spanyolországba. Elmentek innen a zord télből. Anyira bátor, és annyira igaza van!
De. Végül is. 8 hétről van szó. Ebből az első hét erős, koncentrált tanulással kell, h teljen. Ez van most. Második héten vizsga. És utána újra a szabadság. Amit _akár_ megtölthetnék olyasmikkel, amik kifejezetten segítenek nekünk túlélni... Még nem tudom, mik ezek. De harcrakész lettem. Talán. Egy kicsit...
Na nem olyan nagy romantika, de végre nyugodt, gyerekek nélkül (illetve egy babakocsiban alvó, vagy éppen zavartalanul mosolygó másfélévessel), felnőttes szabadnap. Sok-sok séta, kávézgatás, ebédelés, beszélgetés.
Ami mindig jót tesz.
Vigyázat, rendkívül személyes poszt következik.
Jó néhány dolog letisztult bennem.
Például, hogy - bármily egósan hangzik - de a végső kérdés, mindig én vagyok.
Na, hogy jobban lehessen érteni.
Mi aggaszt leginkább, ha az unschoolingon gondolkodom? Hát az, hogy ha valaki az érdeklődése, lelkesedése mentén él, képes lesz-e küzdeni akkor is, ha a célja - a lelkesítő célja - irányába az út unalmas, kimerítő munkán át vezet. Jellemvonásaimban a szangvinikusság erősen kiütközik, hajlamos vagyok hirtelen lelkesedni, és nagyon. De nem feltétlen vagyok kitartó. Azt hiszem, ilyen értelemben nem tudok küzdeni. Én abból jövök, h csináld, tanulj, dolgozz, mert ez a feladatod. És én csináltam, tanultam, kitűnő voltam egész általánosban, középiskolában ugyan már nem, és a főiskola a boldog lógások szabadságával ajándékozott meg, de munkahelyen is próbáltam megfelelni, eltanulni a "nagyoktól", mit-hogy... ami konkrétan azt jelentette, hogy egy rendkívül káros pedagógiai mintát igyekeztem követni napközis tanítói néhány éves karrierem alatt. De fel sem merült bennem a "tekintélyszemély", jelen esetben a tapasztaltabb tanító párom módszerének megkérdőjelezése. De ez talán mellékszál. Viszont az már egyáltalán nem az, hogy a napokban kicsúszott a számon, h nem is tudom igazán, mi az, amit szeretek. A teljesítményemet a félelem motiválta mindig is.
Vajon, ha nem fotóznék, mit csinálhatnék? (Hálás vagyok annak a réges régi fiúnak, és annak a másiknak - aki ma életem társa férfi -, akik belesegítettek ennek a vágyamnak a valóságba emelésébe, és fényképezőgépet adva a kezembe, bíztattak, hogy csináljam.) Vajon merre vitt volna az életem, ha befelé figyelve, bízva önmagamban és a vágyaimat keresve indulok el már ott régen, a pályaválasztásban? Tanítóképzőt végeztem. Szerettem volna magyar szakos bölcsész lenni, mert azt tudtam, hogy imádok olvasni, lenyűgöz az irodalom. De végül nem mertem elindulni erre, mert felvesznek-e, végig tudom-e csinálni, mit kezdek majd a bölcsész diplomával, stb. Lett a tanítóképző magyar műveltségterülete, ami köztudottan könnyebb, nem egyetem, csak főiskola, és mindenki elvégzi. Tombolt bennem az önbizalom.
(Szívet melengettető ugyanakkor - ismerve a jelent - arra gondolnom, hogy annó azzal bíztattam magam, ennek a sulinak mindenképpen hasznát veszem, ha más nem, majd amikor a gyerekeim lesznek iskolásak, és kompetens tanítóként lehetek mellettük... hol volt akkor még az otthontanulás gondolata...)
Aztán évekkel később a pszichológia volt az az irány, ami vonzott, elvarázsolt, a magaménak éreztem. Felvételiztem is, egyszer, amikor valójában egyáltalán nem küzdöttem, a (biztonságos) kudarcot választottam magamnak, és alig készültem rá. Aztán még egyszer, amikor felismerve az előző megfutamodást, seggbe rúgva önmagam, tanultam mint a güzü. Fel is vettek. Az egyetem elvégzése ugyanannyira félemetesnek tűnt, mint a felvételi, és akkor már családom lett, halasztgattam féléveket, éveket, és az egész valahogy eltávolodott. (A Minden Titkok Tudójának csodálatos ajándéka ugyanakkor az a lelkigondozói képzés, ahol jelenleg tanulok, és bízom benne, hogy ez a történet csak most kezdődik igazán el.)
De visszatérve a fő nyomvonalra. Lelkesedés kontra kötelesség. Szeretem kontra muszáj. A szabadság bátorsága. Bizalom. A bizalom ereje.
Ki kéne próbálnom magamon az elméletet. És ha belegondolok, meg is van a válasz. Az a tűz, ami fel tud lobbanni bennem minden alkalommal a pszichológia órák során, tudom, h nem múló lelkesedés. Egy erős hívás, hogy ez az én utam. Az egyik. Amin ha megyek, az élettel tölt el.
Mi van, ha unalomba fulladunk, hogyha nincs a kötelező? Tudom-e én megélni a szabadság gazdagságát? Tudom-e használni?
De hosszú távon az unatkozás fárasztó. A lustaság emésztő. Nem jó. Tehát változtatásra késztet. Ismét itt a bizalom fogalma, bízni abban, hogy én, és a gyerekeim is jót akarunk magunknak.
Érdekes, hogy megfigyelték a hosszabb iskolázás után homeschoolingra, unschoolingra váltók, h a gyerek sokáig csak teng-leng, nem csinál semmit. És igen, érthető! Akinek eddig mindig megmondták, hogy mit csináljon, hogy mit csinálhat, és mit nem - az várni fogja az irányítást. Mit is kezdjen magával, ha hirtelen senki nem mondja meg, merre? Hogyan kell a belső motiváció hangját felerősíteni, amikor már a kívülről érkező hangok túlkiabálták?
És - ahol az a felnőtt tart, aki én lettem -, amikor már nem is tudod, mi a saját hangod, és mi a szülő, a tanító, a társadalom félelme, aggodalma, követelése? A szeretetben nincs félelem, a teljes szeretet kiűzi a félelmet. De van józanság. És erő.
Mit tanuljunk ősztől? Hogy legyen a napi rutin? Mennyire vágyom kinyílni a világra! Nem csak itthon, a könyvek, az internet adta tudást emészteni, hanem élni, tapasztalni! Olyasmit, ami lenyűgöző. Látni, érezni, és ezáltal tanulni az életről sokkal többet.
Igen, meg kell(ene) tanulnom vezetni. Nem, még nem kezdtem el.
Szeretek varrni, meg lett javítva a varrógépem, jó volna megtanulni úgy igazán. Persze a varrógép hangos, B alvás idejében necces, ő meg ébren eléggé azt szereti, ha elérhető vagyok számára. Meglátjuk. Mindent lehet, csak akarni kell, igaz? Hányszor hallottam ezt gyerekként... :)
Ilyesmik forognak bennem. Ha zavarosan is, de előremutatóan, azt hiszem.
