minden más lett... vagy mégsem?

Egy régebbi írogatásom, még egy szürke téli nap gondolatai, vázlatként várta a sorsát, de a kérdések akár aktuálisak még, a káosz kisebb-nagyobb mértékben életre tör manapság is, szóval most megszólítom magam:

Kavarodás van a fejemben.

A szabadság néha szédít. Kundera írja, h a tériszony valójában mélységmámor. Hív a zuhanás, csábító elengedni a kapaszkodót, feladni, véget vetni az ellenállásnak, és csak zuhanni végre.

Néha úgy érzem, mégis olyan jó volna egy leírás, egy tervezet, így csináld, első lépés után a második. Linearitás. Elindulok, megyek, megérkezek.
A gyerekeim nevelése, formálásának joga, lehetősége és felelőssége maximálisan az enyém. Nap mint nap vizsgálom magunkat, felülbírálom, gondolkodom, merre tovább, hogyan és miért.
Tanulás az iskolai követelmények mentén, a tanmenet alapján, előírt feladatokkal?
Hagyni szabadon őket, menjenek az érdeklődésük mentén? Akkor mit tanulnak? Mi van, ha nem az előírt dolgokat? Mi van, ha nem tanul meg szorozni másodikos korában?
Ugyanakkor egyre inkább fontosnak érzem a művészeti nevelést, a kreatívitás táplálását. Azt hogyan? Erre is keresnék valami jó kis módszertant... aztán valaki azt mondja, csak adj neki egy nagy lapot, eszközöket, és hagyd, hogy alkosson, ami jön.
Nem akarok parttalan lenni. De korlátozó sem.
Nem akarok irányítani, de zavar, ha nincs mérhető eredmény.
Mi a jó a gyerekeimnek?
Mire van szükségük?
Mi hiányzik nekik?
Mire vágynak?

És nekem? Mire van szükségem?
Mert az a mondat is motoz bennem, h ne a gyerekeidet akard nevelni - neveld önmagad!
Én teszem-e azt, amit vágyok a gyerekeimnek? Törekszem-e afelé?

Amíg nem jutok meggyőződésre, addig csak vergődök. És emiatt nem reagálok jól a jól-reagálandó helyzetekre. Bizonytalan vagyok, és ez kihat mindenre, amit csinálunk, vagy nem csinálunk.

Azzal kezdtem, h kavarodás van a fejemben... talán le kéne csitítanom, és a szívemet megkérdezni. Általában jó tanácsadó.

Gondolatébresztő videóim a napokban:
Ken Robinson - Az iskola megöli a kreatívitást
Ken Robinson - Kezdődjék a tanulás forradalma!

Megteremteni a körülményeket a kibontakozásra.
Figyelni, mibe merül bele, miben jó, és azt támogatni.

lelkesedés, és bizalom

André Stern előadás. Ő az, aki nem járt iskolába, a szülei a háborítatlan gyerekkort őrizték számára. Nem az iskoláztatás ellen döntöttek, sokkal inkább a gyermek spontán tehetsége mellett.

Bővebben erről a fajta nevelési hozzáállásról: http://gyermekkorokologiaja.com/

Videós interjú Andréval ITT, ezt régebben mutattam. Az Ez Van Kiadó gondozásában megjelent magyarul is az önéletrajzi könyve: ...És sosem jártam iskolába.

Franciául ment az előadás, fordítással. Tetszett, hogy André hangsúlyozta, ő nem valami különlegesség. Az, ahogy felnőtt, szokatlan, de mindenkivel megtörténne, ami vele, ha szabad lenne megmaradni a játékban, a felfedezésben, a lelkesedésben. A végén a kérdések kapcsán is többször annyit válaszolt, ő nem tudja, mi a Te utad. Neked kell megtalálnod, nálad mi működik, és hogyan. Amiről beszél, nem egy módszer. Hanem egy hozzáállás. A gyermekhez, a gyermekkorhoz, az élethez. 

Mert mit csinál a gyerek, ha békén hagyjuk? Magától, irányítás, unszolás nélkül - játszik. Első, természetes emberi tehetség. A játék. Nyomorúságos helyzetben is játszik. Amint módja van rá, játszik. A beteg gyerek is, játszik. A játék képes felülírni a fájdalmat, a szenvedést, a háborút. 

És a játék tanulás! A leghatékonyabb.

Miért szakítjuk félbe a gyermeket, amikor játszik? 

Mert a játék ledegradálódott a szemünkben. Azt gondoljuk, h nem elég, ha "csak" játszik. 

A bizalom hiánya van mögötte.

A játék a szabadság utolsó bástyája. 

Találkoznak benne különböző életkorok, nincsenek benne határok, a valóság és a képzelet összefolyhat...

A másik velünk született tehetség a lelkesedés.

Az agy legjobban a lelkesedés állapotában aktív. Ez ugye nem csak neurobiológiai tény, hanem a tapasztalat is mutatja - ha lelkesedéssel foglalkozunk valamivel, szárnyalunk, nincs határ, jönnek az ötletek, a hatékony megvalósítás. "Zsenik" vagyunk. 

Ha érzelmileg megérintődünk, bármit képesek vagyunk megtanulni.

Említette, hogy a lelkesedés állapotában egy olyan neurotranszmitter jön létre, ami a leginkább kedvező "táptalajt" teremti meg az agy számára.

Egy vizsgálat során megfigyelték, hogy a 2-3 éves korosztály 2-3 percenként lelkesedik... míg az átlag felnőtt 2-3x évente. És ez az állapot teszi fogékonnyá az agyat. Bizalommal lehetünk hát a gyermek felé, aki valósággal lubickol a "tápoldatban".

Érdekes megfigyelés, hogy a társadalmi programozás miatt a gyerek jelenlétében minden felnőtt tanító szerepre improvizálja magát. Nem tekinti egyenrangú társnak a gyermeket, nem guggol le hozzá, ehelyett fentről leszól, esetleg gügyög - ezáltal azt jelezve a gyereknek, Te kívülálló vagy a normálisak, a felnőttek világában. 

A legrosszabb érzés a kirekesztettség. Egy csoportból kizárva érezni magunkat. Onnan, ahová vágyunk tartozni.

De érdemes megfordítani a dolgot, és meglátni, mit tudok én, a felnőtt, tanulni a gyermektől?

A gyermek gyönyörűen mentes mindenfajta előítélettől, sem rasszizmus, sem szexizmus, sem más izmus nem befolyásolja a nyitását más emberek felé. Lelkesen érdeklődik mindenki iránt, szabadon, nyitottan, bátran, és szomjasan az újra. Nem ismeri például a szakmák közöti, felnőttek által létrehozott - és mennyire káros - hierarchiát sem. Lenyűgözi a kukásember munkája, a pizzás, a markolóautó vezetője. Nem fosztja meg magát az újtól. Vágyik kilépni a nagyvilágba, óriási lelkesedéssel és élvezettel fogad be mindent.

Ha ezt felfogjuk, megpróbálunk felnőttként újra "gyermeki" lenni... de mi van, ha inkább ilyennek kéne maradni?! 

Gyermek, úgy vagy jó, ahogy vagy!

Az otthonoktatást/homeschoolingot André rossznak tartja, bár úgy tűnt, elképzelése szerint ilyenkor a gyerek be van zárva a négy fal közé. Szerinte az iskola és az otthon kellemetlenségei mind egyesülnek az ilyen életformában. Hangsúlyozta a kilépést a világba, máskülönben a szülők félelmeit kapja csupán a gyermek. Hogyha lehetősége van belevetni magát a nagyvilágba, látni, tapasztalni fog más embereket, hozzáállásokat, életeket a szülein kívül, és ez fontos. Mondanám, egyetértek. Semmiképp nem az életterének leszűkítése a homeschooling célja.

Kisgyerekkorban a nagyvilágba kilépés az jelenti, a gyerek érdeklődésére maximális komolysággal reagálunk, és megyünk vele abba az irányba, amerre őt hívja a lelkesedés. André példái: hogyha érdekli az autómosó, hát állunk vele fél órát és csodáljuk. És persze be is megyünk. Hogyha a kombájn nyűgözi le, megállunk vele a mező szélén, és a kombájnos bácsi beültetheti maga mellé a vezetőfülkébe. Hogyha a kedvence a pizza, elmegyünk a hátsó ajtón a konyhába egy pizzériában, és megnézzük, hogyan készítik. És a bevándorló segédmunkás, aki úgy kezdi, hogy ne foglalkozz ezzel fiam, utálatos munka ez - a rajta csüngő csodáló tekintettől hirtelen mégis pizzakészítő művésszé válik, dobálja a tésztát, sorolja a feltéteket, lelkesedést ébreszt benne a gyermeki öröm. Gazdagodik ő is, a gyermek is. 

Az iskola kapcsán finoman ugyan, de abszurdnak nevezte az elképzelést, miszerint életkor és lakóhely szerint tereljünk össze embereket, gyerekeket, és azonos tudásanyaggal "terheljük" őket. Ebből egyenesen következik a versengé. Hogyha te többet tudsz visszaadni a megtanulnivalóból, mint én, akkor én utálni foglak. Ha az embereket összehasonlíthatóvá tesszük, konkurencia alakul ki, és egymás legyőzésére irányuló törekvés. Pedig a gyerek a kooperáció igényével születik, él.

Örültem, hogy elhangzott az is, ez nem egy 'laissez-faire' nevelési stílus. Szükség van iránymutatásra. Kellenek a rituálék, egy állandó struktúra, ami ugyanakkor engedi, létrehozza a szabadságot. Egy bizalmi viszonyban nem jelent problémát a nem, ha sok az igen. Ha rendszeresen feltesszük a kérdést, szeretnéd-e, vagy sem.

És hogyan ébreszthetek lelkesedést a már letört, betört gyermekben, tanárként tanítványomban? Élj lelkesen! Legyél példa! 

Mekkora becsapás azt mondani, érted gürizek, szenvedek, utálom az életem, boldogtalan vagyok, csak, h Te boldog lehess, fiam! Ugyan. Példa vagy.

A bizalom szó többször elhangzott, és kulcs fontosságúnak tartom. Ez forog bennem. Bizalom, vagy félelem...

Árral szemben úszni nehéz. Nehéz? Halaknál figyelték meg, hogy az áramlattal szemben úszók uszonyukkal örvényt hoznak létre, ami előretolja őket. Minél erősebb az ellenár, annál hatékonyabban haladnak előre.

Képzeld el, hogy azt mondják neked, figyeld meg a teremben, mi piros! De aztán, hunyd le a szemed... és sorold el, mi kék! Ennyi az egész. Mire figyelsz. Meg fogod találni mindazokat az érveket, amik lehetetlenné teszik ezt a fajta gondolkodást, életmódot - ha azt keresed. De megtalálod, ami lehetővé teszi, ha ez az utad.

Nincs ideális helyzet, nincs ideális módszer. Hozzáállás van. Hozol egy döntést, és azután létrehozod a megfelelő körülményeket. 

Számomra nem hoz éles fordulatot az, ahogyan André a gyermekkort tiszteli, ezekre a gondolatokra jutottam el én is. És ez a félelmetes. Mert az a nagy szabadság és bizalom, amiről beszél, tetszik nekem... Rá kellett jönnöm például, hogy az a fajta homeschooling, amire én vágytam, valójában az unschooling... És ez máris további kérdéseket vet fel...

Végezetül egy gondolat, amit André Sternnek a gitárkészítő mester mondott, amikor megkérte, hadd tanuljon nála, a műhelyében: 

"Mindent meg tudok neked mutatni, de semmit nem tudok megtanítani." Az a része rajtad áll.


(ITT is van egy jó kis összefoglaló, K. Piroska írása.)

wow!

Egy család a nagy vizeken!
Kalandos élet, izgalmasan szabad és más. Persze otthon, vagyis hajón tanulnak. Deschooling.

Ők azok:
http://familyofftosail.blogspot.hu/

"Steiner idézet: meg kell tanulnunk, hogy a saját parancsainknak engedelmeskedjünk
és egyre kevésbé fogunk vágyakozni lényegtelen dolgokra.
A saját parancsot megtalálni, na, az a feladat, a többi már csak történik."

gyermekkor

Missing Garden

Ez a fotósorozat annyira tetszik. Dominik Smialowsi fotós és Monika Prus grafikus közös munkája. A gyerekkorról szól. A meghatározó gyerekkorról.

(még több kép ITT)

Vágyom egy élménydús, szabad gyermekkort adni a gyerekeimnek.
Oda kell figyelnem, ha az intézmények nem is, de én miben korlátozom őket. ez, azt hiszem, főleg a saját korlátaimon múlik.


/Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül - olvasom/