táborozósok

Tombol a nyár, zajlik az életünk, sok helyre megyünk, együtt is, külön is. Sokat fürdünk a Velencei-tóban, M hihetetlen bátorsággal megy, csapkod, vergődik a mély vízben, irtó vicces. Az arca rendszeresen leég (hiába kenjük), mert az lóg ki a vízből egyedül... Mellúszni már tud, csak a levegővételt kell még megtanulnia. Apa kitartóan hajigálja őket a vízben, szaltók, meg fejesek, hátasok sorban. A nyár nagy eseménye, h S is megtanult (karúszóstul) orrbefogással lebukni a víz alá.
Aztán nagy lendülettel szelektáljuk és egyszerűsítjük a gyerekszobát. Vannak átrendezési terveink...
M rendületlenül olvas, most épp a Lassie hazatért falta be két nap alatt. S pedig legózik megszállottan, különböző fantasztikus járművek születnek a kezei alatt.
Én kezdek regenerálódni, már áttértem a gyerekekkel kapcsolatos nyűgjeimről a házassági és önvizsgálati kérdésekre. Ha ez fejlődés... (muhaha)

Tenisztáborba mennek a héten a kölkök, dédpapának hála érte. Így egy gyerekesek lettünk. Odamenős, hazajövős tábor, sok sporttal... és Nickelodeonnal...(!!) Teljesen ledöbbentem, és felháborodtam, amikor Apa elmesélte, h ma, első nap, ahogy vitte a gyerekeket, már zajlott a reggelizés, ültek a tenisztáborosok a tévé előtt, és ették a zsemléket. Jó, mi? Nehogymár ismerkedjenek, beszélgessenek egymással. Mindegymilyen rajzfilm be, tuti a jómodor. Hát nagyon remélem, h nem ez lesz a "különböző érdekes program" az edzések mellett a délutánjukban.

Lesz még egy elmenős, de nem ottalvós táborozás. A Bűvösvölgy médiaismereti tábora. Na ez nem a Nickelodeon! Egy fotós megbízás kapcsán ismertem meg a helyet, ahol a gyerekek számára megnyílik a 'backstage'. Rádióműsort készítenek, híradót raknak össze, újságot szerkesztenek, mindezt vérprofin. Médiaértés, oktatás. És ez szerintem jó.

Update: Hazatértek a tenisztábor első napjáról, hulla fáradtan, és tök lelkesen. S édesen, nagyon büszkén, rendkívül komolyan mesélte: "Én úgy érzem, már ezen az első napon sokat fejlődtem". M hamar átkerült a haladó csoportba. Az edzések után sokat falazott is.
Sajnos délután is ment a tévézés, Disney Channel a változatosság kedvéért. S persze odatapadt. Javasoltam, vigyen magával játékot ezekre az időkre, hogy ha talál egy barátot, inkább játszással töltse a délutánt. Mint kiderült, vannak ott kártyák, meg társasok, M nem is nézte a filmet, kártyázott helyette, meg dumált egy lánykával.
Az zavarta őket, h (az ebéd utáni fagyi után, ami ugye járt) mindenki büfézett, vásárolták az újabb jégkrémeket, nyalókákat... Ők nem vittek pénzt, bennem igazság szerint fel sem merült, h szükség lenne rá. És most is úgy gondolom, h nem szükséges, de nem lőttem ki rögtön a témát, hiszen őket zavarta a dolog. Megkérdeztem, milyen árban van az a jégkrém, amit szerettek volna venni, M-mel hamar kiszámoltattam, h akkor mennyi pénzt kéne adnom nekik egy napra, aztán az egész hétre. És mivel nem kis összeg jött ki, ő is látta, hát abban maradtunk, h az ötből kettő napon kapnak zsebpénzt, és abból azokon a napokon tudnak fagyizni, ha szeretnének. Aztán később már M megkérdezte, h ha nem költené el, akkor is megkapná-e... mert már fejben hozzáadta a meglévő, célirányú gyűjtéséhez, és talán inkább megtartja az összeget.

Estére palacsinta vacsorát kaptak, és hamar ágyba zuhantak.
Mi pedig kiélvezzük a kiscsaládi létet, és nyakunkba vesszük a várost, mindenféle játszóterezés és hasonló gyerekközpontú programok könnyed mellőzésével. Szerencsére B-nek még elég, ha velünk van, bármit is csinálunk. Éljen a randi-time!

róka ötletgyűjtés

Róka ötletgyűjtés (régről előbányászva).

Kezdődjék a róka-móka!

JELLEMZÉS:

Elkeskenyedő arckoponyájú, lompos farkú, hegyes fülű, elliptikus szemű állat. Bundája vörhenyes, pofája, farka és hasa fehér. Színe évente a vedlések idején változik. Mellső végtagján 5, a hátsón 4 lábujj található. Teste 60 cm, farka 40 cm hosszú, testtömege 6-7 kg.

ÉLŐHELY:

Európaszerte elterjedt, néhol igen gyakori ragadozó. Eredetileg az erdős területek lakója volt, de sok más helyen is előfordul (mezőgazdasági területek, cserjés-fás-ligetes-bokros helyek, lakott területek).

TÁPLÁLKOZÁSA:

Éjszaka vadászik. Zsákmánya főként kisemlősökből, rovarokból, szárnyasokból áll, de gyümölcsöket is eszik. Különböző kaffogó és ugató hangokat ad. A veszettség fő terjesztője.

EGYÉB:

Párzási időszaka decembertől februárig tart. Évente egy alkalommal 51-52 napos vemhesség után 3-8 darab, körülbelül 100 g-os, csokoládébarna, gyapjas szőrrel fedett kölyköt hoz a világra. A fiatalok szeme 10 napos korukban nyílik ki. A kotorékot 3,5 hetes korukban hagyják el először, függetlenné 8-10 hetes korukra válnak. Lakóhelyét, az ún. rókavárat vagy maga készíti vagy a borz kotorékát foglalja el. A rókalyuk körül sajátos, intenzív, fülledt szag érezhető, és a táplálékának a maradványa is megtalálható. Jellegzetes a nyoma is, amely a kutyáétól eltérően nem annyira kanyargó és meg-megálló. Hosszú, csavart ürüléke csontokat, rovarokat, szőrt tartalmaz.

nyomtatható, kivágandó róka könyvjelző, ötlet INNEN 

• Egy rókáról nem lehet két bőrt lenyúzni.
• Ravasz, mint a róka.
• Róka fogta csuka, csuka fogta róka.
• Alvó róka nem fog csirkét/nyulat.
• Kitetszik a róka farka, akárhogy is dugdossa.
• Nehéz az agg rókát tőrbecsalni.
• Szaladj róka, inadban az igazság.
• Róka a tőrbe/csapdába kétszer nem esik.

 Kányádi Sándor: Róka-mondóka

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!

megzenésítve

Osztozkodik a róka

(magyar népmese)

Az üveghegyen innen, a selyemréten túl, volt egy rengeteg erdő. Ebben a rengeteg erdőben, annak is a kellős közepén élt egyszer egy öreg medve. Ennek az öreg medvének volt két fia. Ezek egyszer elhatározták, hogy elmennek világgá szerencsét próbálni. Odaálltak anyjuk elé, elbúcsúztak tőle illendően. Az öreg medve megölelte fiait. Lelkükre kötötte, hogy soha el ne hagyják egymást. 

Megfogadták.

Azzal nekicammogtak az erdőirtásnak, onnan meg a szántóföldeknek. Mentek, mendegéltek. Egyszer azonban elfogyott az ennivalójuk.

Szomorúan,lógó orral kullogtak egymás mellett.

- Hej, de ehetném, testvér! - szólt a fiatalabb.

- Én is! - lógatta buksi fejét a másik.

Amint mentek, mendegéltek, nagy kerek sajtot találtak, de nem tudták elosztani igazságosan. Irigyen civakodtak, huzakodtak, morogtak, amikor közibük toppant a róka.

- Min vitatkoznak, medve komák? - kérdezte a Ravaszdi.

Elmondták.

- Sebaj! Majd elosztom én igazságosan köztetek!

- Jó lesz biz az, jó lesz! - hagyták helyben a dörmögők.

Azzal fogta a róka a sajtot, eltörte kétfelé. Úgy intézte, hogy az egyik fele szemlátomást nagyobb legyen, mint  a másik.

Fölmordult egyszerre mindegyik mackó:

- Ez nagyobb!

- Csak lassan, mackók! Türelem!

Azzal jó darabot leharapott a nagyobb feléből. Most meg a kisebb lett nagyobb.

- Így se jó! - békétlenkedtek a mackók.

- Ugyan, ne türelmetlenkedjetek már! Értem én a magam mesterségét!

Le is harapott a nagyobbik darabból egy jókora falatot.

Most megint az lett a kisebb.

Így ment az osztozkodás addig, míg a róka alaposan jóllakott. A két medvebocsnak alig-alig maradt a sajtból, mikorra egyforma lett a két darab.

- No, jó étvágyat, medvebocsok! - mosolygott a róka, és faképnél hagyta őket.

La Fontaine: A holló és a róka

Sajtot talált a holló, fölvitte a fára.
Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.

Magas a fa, magasan ül a holló rajta.
Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!

"Holló asszony - szól neki -, örülök, hogy látom;
nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!"

Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg.
Rá a róka: "Tollánál, termeténél nincs szebb!"

Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot.
A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.

Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja:
"De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!"

"Rút a hangom? - a hollót elfutja a méreg,
s károgni kezd. - Ez neked nem elég szép ének?"

"De még milyen!" - nevet a róka, és a sajttal,
mit a holló kiejtett, vidáman elnyargal.

karácsonyi beszámoló

Készülődés - mézeskalács készítés, több doboz megtelt velük, ezeket ajándékoztuk barátainknak, szomszédainknak, szeretteinknek Karácsony délelőttjén.

Mézeskalács recept
(amit minden évben újra elkérek V-től, de most ide feljegyzem, hátha jövőre megtalálom magamnak...)

Hozzávalók:

250 g méz

300g margarin

300g cukor

1kg   liszt

1 tk reszelt narancshéj

1 tk őrölt fahéj

1 tk őrölt szegfűszeg

1 tk őrölt, vagy friss reszelt gyömbér

2 tk szódabikarbóna

3 tojás

1; a mézet és a fűszereket felforraljuk, a tűzről félrehúzzuk

2; belekockázzuk a margarint és felolvadásig kavargatjuk

3; a tojásokat a cukorral fehéredésig keverjük,

    majd a kihűlt mézes masszához adjuk

4; a lisztet a szódabikarbónával elkeverjük,

    majd a masszához adjuk

Először ragacsos, de tíz perc hűtőben pihentetés után nyújtható lesz a tészta.

0,5 cm-re nyújtjuk, szaggatjuk, 180 C fokon 10 perc alatt készre sütjük.

 A hal lakoma - belőle készült a halászlé. Idén először halboncolás zajlott a konyhában...

Elkészítettük a szódabikarbóna-keményítő keveréke karácsonyfadíszt. INNEN az ötlet. Tényleg csillogóan fehér lett. Egy este elég volt neki a száradáshoz.

 A sólisztgyurma köröcskékből pedig malom játék készült, ajándékba:

A maradék körökre mosoly került, S ajándékozta ezeket a családtagoknak.

24-én, a két vendégség közötti futkosás furcsa mód úgy alakult, h lett egy fél óra üres járatunk. Ezalatt elsétáltunk egy közeli kis templomhoz. Éppen Pásztorjáték zajlott bent. Bementünk, leültünk, és ahogy néztük a gyerekeket, akik Jézus születését játszották el, megnyugtatóan a helyére került bennem az Ünnep. Mert erről szól, a lényeg Ő. És én mérhetetlenül hálás vagyok, amiért súlyt és értelmet adott az életemnek, örömre szeretett és közelségét adja ma is.

Lázár Ervin:
A HÉTFEJŰ TÜNDÉR

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

- Mit vétettem én neked, ember fia?

- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

mese az adventi naptárunkból

Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok!  Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán.  Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"

     De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.

     Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.

     - Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.

     - Mert jön a tél - felelte sünpapa.

     Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:

     - Papa, miért van tél?

     De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.

     Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele.  Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.

     - Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.

     Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével.  Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.

     - Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.

     A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:

     - Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.

     S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.

     - Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.

     Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.

     - Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:

     - Hordjátok el magatokat!  Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.      Mentek hát a vakondhoz.

     Meg is lelték hamarosan.

     - Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.

     A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.

     - Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.

     A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:

     - Miért van tél?!

     De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.

     Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.

     Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?

     Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"

     - Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!

     De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.

     Hogy miért van tél?  Nem is gondolt rá soha többé!

testvérféltékenység

Anyukám hívta fel a figyelmemet ERRE a cikkre, a Csupa Szív Magazin honlapján. A testvérféltékenységről írnak, és két mesét is ajánlanak, letölthetőek a Boldogságban Felcseperedni Alapítvány Mesepatika oldaláról. Az egyik a kisebbnek, a másik a nagyobbnak segít feldolgozni a nem feltétlenül kellemes érzéseket egymás iránt:

NAGYTESÓK MESÉJE
Avagy, utálom a kistesót!

Hol volt, hol nem volt, éppen a világ kellős közepén álldogált egy madárfüttyös, kerek erdő. A kerek erdő közepén állott egy hatalmas hársfa. A hársfa lombjának közepében egy kényelmes madárfészek. A fészek kellős közepében pedig egy pelyhes kisfióka csipogott, aki éppen akkor bújt ki a tojásból. A szülei nagyon örültek az érkezésének, és minden jót megadtak neki. A széltől is óvták, figyeltek rá, dédelgették, felváltva hozták neki a finomabbnál-finomabbnál falatokat, türelmesen tanítgatták hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, együtt fedezték fel a kerek erdőt. Csak ők hárman: az Anyamadárka, az Apamadárka, és a kisfióka. De csodás idők voltak azok!
Telt-múlt az idő, és hogy, hogy nem, a fészek közepén egyszer csak megjelent egy újabb tojás. Amikor a fióka megpillantotta, nem értette a dolgot, és kérdezgetni kezdte a szüleit:

• -  Mi ez anya?
  
• -  Ez egy tojás, kisfiam! – felelte Anyamadárka.
  
• -  És mi az a tojás?
  
• -  Abban laknak, és fejlődnek a kisfiókák, amíg ki nem bújnak onnan!
  
• -  És ebben is lakik valaki?
  
• -  Igen – mosolygott anyamadárka. - Ebben a tojásban lakik a te kistestvéred.
  A fióka nem igazán tudta mit jelent az, hogy kistestvér, de mivel a szülein azt látta, hogy örülnek neki, biztos volt benne, hogy valami csudajó dologra számíthat. Néha megkopogtatta a tojás héját, fülét rátapasztva hallgatózott, és madárdalokat énekelt kistesójának. Egyetlen dolog zavarta csupán, hogy a tojás éppen a fészek közepén állt, ott, ahol idáig az ő játszó, és pihenőhelye volt. Megpróbálta arrébb tolni, de nem bírt vele, így aztán hagyta.
  Telt-múlt az idő, és a tojás héja egyszer csak megrepedt. Futkosott ám mindenki a fészekben. Pár pillanat telt el csupán, és a tojásból egy puha, pelyhes kisfióka bújt elő.
  A nagyfiókának egyáltalán nem tetszett az új jövevény. Anyamadár, és Apamadár most őt óvták a széltől is, őrá figyeltek, őt dédelgették, neki is hoztak finomabbnál-finomabb falatokat. Most őt tanítgatták kedvesen arra, hogyan használja a szárnyait, és amikor már ügyesen tudott repülni, őt is magukkal vitték, hogy együtt fedezzék fel a kerek erdőt.
  A nagyfióka, aki idáig a fészek közepén lakott, most kiszorulva érezte magát, és mindenképpen vissza akarta szerezni régi helyét.
  

- Ez az én helyem! Add vissza! Én lakom a fészek közepén! - harsogta, és szárnyaival jó erősen odébb lökte testvérét. A kisfióka elesett, és hangos csipogásra zendített.

Apamadár és Anyamadár mérgesek voltak a nagyfiókára, amiért bántotta a kicsit, és megszidták miatta. Kisfiókát pedig a szárnyukra vették, és visszaültették a fészek közepére.
Ez a civakodás egyre többször előfordult. Egyik alkalommal a nagyfióka olyan erővel lökte félre a kicsit középről, hogy az kipottyant a fészekből. Szerencsére Anyamadár még időben elkapta a zuhanó kisfiókát, de nagyon megharagudott elsőszülöttjére. Amíg nagyfióka a büntetését töltötte, addig kisfióka szépen visszacsücsült a fészek közepére.
Nagyfióka haragja egyre csak nőtt és nőtt a testvére iránt, és napról-napra szomorúbb lett, amiért a szülei nem értik meg őt, és nem engedik vissza a helyére.
Egy szép napon, éppen egy faágon himbálózott búslakodva, amikor arra repült a Bölcs Bagoly, és így szólt hozzá:

• -  Kicsi madárfióka! Látom ám, milyen nagyon el vagy keseredve. Mióta testvéred van, nem lakhatsz a fészek közepén. Elvette tőled a helyedet, és még a szüleid is ellened fordulnak. Sokat veszekednek veled miatta. Bizony-bizony azon sem csodálkoznék, ha egyenesen utálnád a kistesódat!
  
• -  Utálom is! – csiripelte a kismadár. Ki nem állhatom! Bárcsak bújna vissza a tojásba, ahonnét jött! Akkor újra enyém lehetne a fészek közepe, és anyukám is csak énvelem játszana!
  
• -  Sokkal szebb lenne az életed Kisfióka nélkül, igaz-e?
  
• -  Igaz. – hüppögte. Én már a fészekből is kilöktem, csak hogy végre megszabaduljak
  tőle, de anya és apa mindig megvédik.
  A bagoly a fejét bólogatta, és nem szólt egy szót sem.
  
• -  Vidd el őt magaddal Bölcs Bagoly! – kiáltott fel ekkor a madárka. Te biztosan jól gondját tudnád viselni!
  
• -  Elvinném én, elvinném, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és nem adnák oda nekem.
  
• -  Akkor lopd ki a fészekből, amikor nem látják!
  
• -  Kilopnám én, kilopnám, csakhogy egy a baj! A szüleid nagyon megszerették őt, és
  fájna nekik, ha elvenné tőlük valaki.
  
• -  De akkor...? – csipogta a kismadár. Akkor ez most már örökre így marad? 

• -  Az, hogy Ti négyen vagytok, ez már biztos. Ezt már sajnos sehogyan sem tudjuk visszacsinálni, és tudom, hogy ezt nem könnyű elfogadni. – szólt bölcsen a bagoly. Viszont megtaníthatom, hogyan kell olyan fészket építeni, aminek kettő közepe van.
  
• -  Tényleg? Megtennéd? Ez lehetséges? – pislogott a fióka.
  
• -  Hát persze! – mondta bagoly, és lerajzolta neki a fészket, miközben vicces történeteket
  mesélt a madárkának saját népes családjáról.
  Szárnyalt ám haza a madárfióka, alig várta, hogy megmutathassa a szüleinek a rajzot. Mikor hazaért, így szólt anyjához és apjához:
  

- Csipcsirip! Tudom már, hogy kisfióka itt marad velünk, és nem is bánom. Nem akarok én verekedni, és nektek sem szeretek csalódást okozni. Viszont szeretném visszakapni a helyemet. Építsünk olyan fészket, aminek kettő közepe van!
A szülők nagyon megörültek a segítségnek. Madárapa tanulmányozta a rajzot, és rögtön munkához is láttak. Mindenki szorgalmasan dolgozott, és jól el is fáradtak a munkában, de az eredmény megérte a fáradozást. Új, tágas otthonuk lett, olyan, aminek kettő közepe van, így a szülők mindkét fióka körül süröghettek-foroghattak.
Most már elégedett volt a nagyfióka. Ő is kapott éppen elég finom falatot, és ölelést. A bagollyal való találkozás óta elfogadta, és egyre jobban megszeretette testvérét. Anyamadár és Apamadár pedig nagyon büszkék elsőszülött csemetéjükre, és megtanulták, hogy egy fészek akkor kényelmes, ha annyi közepe van, ahány fióka.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, üljél középre! 

KISTESÓK MESÉJE
Avagy én is érek annyit, mint a nagyok!

Egyszer volt, hol nem volt nem is olyan messze innen, egy vidám, pezsgő életű tanyán éldegélt egy kutyacsalád. Kutyamama, kutyapapa és két kutyagyerek. Akarod, hogy adjunk nevet a kutyagyerekeknek? Ám legyen. A nagyobbikat úgy hívták, hogy Éliás, a kisebbet pedig úgy, hogy Tóbiás.
Éliás már iskolába járt, ahol sok tanyabéli állatkölyökkel összebarátkozott. Éliás és a barátai sokat találkoztak iskolaidőn kívül is, és mindenféle izgalmas játékot kitaláltak. Tóbiásnak nagyon tetszettek ezek a közös mókák, és ő is szeretett volna velük bolondozni, de Éliás ezt nem mindig engedte.
- Te még kicsi vagy! Nem játszhatsz velünk! – jelentette ki, és Tóbiás ilyenkor nagyon elszomorodott.
Amikor pedig mégis bevették a játékba, Tóbiás nehezen tudott lépést tartani a többiekkel. A nagyok gyorsabban szaladtak nála, és átugrották a legnagyobb tócsákat is, míg ő legtöbbször a pocsolya közepébe toccsant.
Nem csak a barátai között, hanem a családjában is ő volt a kicsi. Reggelente a kutyacsalád hangos ugatással üdvözölte a gazdát, aki finom falatokat hozott nekik reggelire. Tóbiás is szeretett volna velük csaholni, de hiába ugrándozott, egyszer sem sikerült felkapaszkodnia a kerítésre. Ilyenkor nagyokat vonyított mérgében, és inkább a kerítés alól kukucskált kifelé.
Esténként a gazda magával vitte a kutyákat, hogy segítsenek beterelni a teheneket és birkákat az istállóba. Éliás már ügyesen terelgette az állatokat, viszont Tóbiásnak nem fogadtak szót a juhok. Ha közelebb szaladt hozzájuk, azok messzire elfutottak előle, és a gazda nem örült ennek.
- Mit csinálsz Tóbiás! Nem elkergetni kell a jószágokat, hanem befelé terelni! – mondta nevetve. – Nézd csak, milyen jól dolgozik a testvéred! Neked is így kéne csinálni!
Még hosszan sorolhatnám, hogy Tóbiás hányszor, de hányszor hallott ehhez hasonlókat:

• -  Ez a cipő még nagy rád! Majd ha nagyobb leszel, neked is veszünk egyet! - mondta az anyukája, amikor fel akarta próbálni Éliás vadonatúj focicipőjét.
  
• -  Te még nem ehetsz csontot, kicsim! Még nem elég erősek a fogaid! – szólt rá Kutyapapa, amikor meg akarta kóstolni a felnőttek vacsoráját.
  
• -  Te még nem tudsz ilyen mély gödröt ásni! - szúrta oda Éliás, amikor kisöccse felajánlotta, hogy segít neki elásni egy kolbászt.
  

- Tedd le azonnal az iskolatáskámat! Az nem játék, és nem óvodások kezébe való! – csattant fel Éliás, amikor észrevette, hogy testvére az ő holmijaival játszik.
Így ment ez nap, nap után, és a kiskutya egyre rosszabbul érezte magát a bőrében. Kezdte úgy látni, hogy ő bizony soha semmiben nem lesz olyan jó, mint a nagyok. Egy idő után már meg sem próbált bizonyítani, csak mérgesen morgott mindenkire maga körül.
Egyik este, amikor a gazda és a kutyacsalád kiment a mezőre, Tóbiás dacból otthonmaradt, és az óljában duzzogott egymagában. Egyszercsak megérkezett a gazdasszony, aki mindig nagyon kedvesen bánt a kicsi állatokkal. Friss vizet töltött a kutyatálakba, megcirógatta Tóbiást, és dúdolni kezdett:
- Tóbiás! Kiskutyám! Trallala! Bizony nagy az ő baja. Morog erre, morog arra, Vagy az orrát lógatgatja.
Látom ám, hogy bánt valami. Az, hogy nem tudsz olyan lenni, Olyan, mint az Éliás,
Nagy és erős okostojás.
Ő mindenben szuperjó, Ámulni - bámulni való. Tudom, te is imádod, Néha viszont utálod.
Mindent megtennél azért, Hogy olyan legyél, mint Ő, De elkeserít, mikor látod, Hogy te nem vagy nagymenő.

Tóbiás hegyes fülekkel hallgatta a dalt, de nem szólt semmit. A gazdasszony ekkor illatos főtt hússal kínálta, majd így folytatta:

• -  Mire ezt a húst megeszed, Elszáll majd a rosszkedved, Kicsi kutya is tud nagyot, Csak figyeld, amit mutatok.
  Azzal, karjával a mező felé mutatott, ahol Felhő, a kisbárány láthatóan elkóborolt a nyájtól, és éppen az erdő mélye felé tartott. Sem a kutyák, sem a gazda nem vették észre, mert el voltak foglalva a tehenek terelésével.
  Tóbiás szájába kapta a főtt húst, és rögtön tudta mi a dolga. Ügyesen átbújt a kerítésen, átugrotta a kispatakot, és sebesen szaladt a bari felé, hogy megmentse őt. Felhő egyáltalán nem ijedt meg Tőle, hanem megörült, hogy valaki segít neki visszatalálni a mamájához.
  Az istállóban ez idő alatt nagy volt a felfordulás. - Beeeee! Segítség! Beeee! Báránymama észrevette, hogy eltűnt a kicsinye, és hangos siránkozásba kezdett. A gazda idegesen számlálni kezdte a bárányokat. Kutyamama és Kutyapapa ide-oda szaladgáltak a juhok között, és a kisbárány nevét kiáltozták. Éliás nekiindult, hogy visszafusson a mezőre Felhőért, mikor az istálló ajtajából meglátta testvérét a báránykával közeledni.
  
• -  Megvan Felhő! Csah-vah! - ugrándozott. - Tóbiás hazahozta!
  Mindenki kiszaladt, és nagy örömmel fogadták Tóbiást és a kis csavargót.
  
• -  Szép munka volt, Tóbiás! – szólt a gazda, és megsimogatta a kiskutya buksiját.
  
• -  Kicsikém! – csapta össze a mancsát Kutyamama. –Te kiszöktél? Nem lett semmi
  bajod?
  
• -  Láthatod, hogy jól van! – morogta Kutyapapa, és orrával megbökte kisebbik fiát. Ő már nem Kicsi, igaz-e! Hanem egy igazi hős! – bólogatott elismerően. Büszke vagyok rád, fiam!
  
• -  Váúúú! Öregem! Nagy voltál! – csaholta Éliás, és körbeugrándozta testvérét.
  A kutyacsalád büszkén sétált haza a mezőről, és a tanyán minden állatnak elújságolták, hogy
  Tóbiás micsoda hőstettet vitt véghez.
  Ahogy teltek a napok, hetek Tóbiás egyre erősebb, egyre fürgébb és egyre ügyesebb lett. Mire iskolába került megtanult focizni, így végül neki is lett saját futball cipője, iskolatáskája, és nagy, okos barátai. Bár nagytesója továbbra is példakép maradt a számára, már tudta, hogy ő is ér annyit, mint Éliás!
  

Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, legyél törpe!