Egy előadáson voltunk a férjemmel, Skita Erika tartotta a
Beszélj úgy, hogy érdekelje! Hallgasd úgy, hogy elmesélje! (már a cím zseniális szerintem)
könyvekre alapozott nevelési elvekről. Tartanak egész
tréningeket, amik segítenek a szülőknek "átkódolni" magukat, tudatosabbá válni abban, h mit és hogyan a kommunikáció terén. Még régebben feliratkoztam a hírlevelükre - amiknek nálam általában az a sorsuk, h lelkesen feliratkozom, mondván hű, ez jó lesz, tökre érdekel, aztán elolvasom az elsőt, a másodikat már csak átfutom, és mikor olvasatlanul törlöm sorra, akkor leiratkozom. Na hát az ő hírlevelük maradt. És ha nem is mindig azonnal, de olvasom. Jó humorral, személyes stílusban, elgondolkodtató kérdésekkel, sztorikkal a saját gyereknevelési helyzeteikről. Élvezet a levelük, komolyan. És úgy érzed, valóban Neked írták, nem csak megmarketingelve vagy. Szóval alapból jóponttal indultak nálam. Meg persze a nevelési gondolatokkal is nagyjából tisztában voltam, még a könyv olvasása előtt
eljutottam ezekre a felismerésekre én is, sajnos
M szenvedte kárát, mert elég messziről indultunk...
Mostanában jóformán azt sem tudom biztosan, h fiú vagyok-e vagy lány, így hiába kaptam emailt, h lesz ez a szombati előadás, nem jutottam tovább egy felületes dejó-nál. Aztán bevillant, h ma van az a szombat! Annyira jó, h olyan drága Apukája van ennek a három anyaszomorítónak, h simán mondta, menjek csak. De az is annyira jó, h olyan drága Nagymamájuk van, akinek szólhatok, akár aznap is, és boldogan jön, ha kell (és ha tud). Így hát elmehettünk drágaApukával kettesben.
Eddig is tudtam, h az erőfeszítést kell dicsérni, nem a gyereket ellátni pozitív jelzőkkel, de sosem értettem igazán, h akkor ezt most miért is. Hogy azzal mi is a baj, h "de ügyes vagy"! És megdöbbentett a tény, miszerint ezzel gyakorlatilag nem engedem meg neki a hibázást, és bezárom egy szintre. Hiszen, ha ügyes vagy, akkor nem lehetsz ügyetlen! És ha ügyes vagy, akkor ez az állapotod, innen nincs se jobbra, se balra. (Arról nem is beszélve, hogy hogy is van az, amikor meg mégis "de ügyetlen vagy"!) Hogyha azt ismerem el, h megtett dolgokat, eredménytől függetlenül (!) azzal kockázatvállalásra is sarkallom, a saját munkájára helyezem a figyelmet, és ha elismerést kap érte, egyre jobban akarja majd csinálni. Ha tisztában van a saját képességeivel, és azzal, h képes változni, akkor nem külső forrásból fog várni folyton megerősítést. "Büszke vagyok Rád!" helyett pl. jobb a "Büszke lehetsz magadra!".
Aztán itt van a másik
kérdésköröm. Mert ugyebár szófogadás, vagy együttműködés.
NEM ugyanaz. És a jutalmazás-büntetés módi csupán kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolat, h a természetben nincs jutalom-büntetés, csak következmény van. Hiszen az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl nincs még valami extra sanyargatás, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja sem más, mint a zsákmány, nem szükséges még odahelyezett külső motiváció, h vadászni induljanak.
Az a különbség a következmény és a büntetés között, h utóbbinál én teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé.
Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony működőképes. Hogyha nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor együttműködővé válik. A jóvátétel lehetősége pedig mindig nagyon fontos, hiszen jó érzés, h képes vagyok helyrehozni a hibámat.
Az együttműködésben még az a szép, h lehetősége van azt választani, h
nem működik együtt. Egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével alakíthatja az életét.
És elhangzott a bűvös mondat: A gyerek akkor tanul, ha jól érzi magát! (Tehát a kínos lelki fröccs ezért hatástalan...)
Végezetül álljon itt egy csendes életkép a vasárnapi, Fonóbéli otthontanulós találkozóról, amikor is Férj gördeszkázik
B-vel a hasán...
Mert az Élet szép.
