nagymamám emlékére

Vladimir Holan: Feltámadás

Hogy evilági életünk után majd kürtök és trombiták

iszonyú harsogása ébreszt?

Uram, bocsáss meg, én azzal vigasztalom magam,

hogy ha feltámadunk majd, mi, halandók,

csak egy kakas kukorékol fel halottainkból.

Még fekszünk egy pillanatig,

aztán először

a mama kel fel. Hallani

a motozást, ahogy tüzet rak,

odateszi a vizet melegedni,

s az almáriumból előveszi a kávédarálót,

újra otthon leszünk.

E.P. halálára

Esterházy Péter halálára

Az emberi színjáték az isteni színjáték részeként zajlik, beléágyazva, széjjelválaszthatatlanul. A rendezők szét-szétszedik, össze-összerakják ezt a darabot – vagy amit annak gondolnak - tehetségük, szerzett képességeik szerént, s lesz belőle komédia, tragédia, félre taposott cipő. A darabokat pediglen szenvedjük, örvendjük, unjuk együtt mindannyian. Játszunk, játszadozunk, szenvelgünk egymásnak, próbálgatjuk fantáziánkat a makacs valóságon, cserélgetjük szemüvegünket, íróvesszőnkben a ténta színét, s girbegurba sorokban rajzoljuk élettörténeteinket a Kronosz lelkünkbe merített papírjára. S játékunk, szavaink nyomán virágzik vagy hervad az élet, fordul a Fény felé, felragyog vagy hull setét bugyrokba.

A Rendező türelme valahogy kifogyhatatlan. Mosolyog reggel és este, esőben, hóban, menhelyen, kórházi ágyon, temetők árkában. Mosolya ismeri poklainkat, mégsem hervad el. A megértés, az együttérzés árad belőle, azigen mindenestül bukdácsoló mindennapjainkra. Nyújtja felénk a kulcsokat, hogy megnyíljanak bilincseink, melyeket folyamatosan rakunk egymásra, magunkra; romláshoz, pusztuláshoz láncolt napjainkat, életünket megállás nélkül szólítja a szabad, a megújuló, a kifogyhatatlan élet határtalan gyönyörűségére. Mosolya, hívogató szava képes megosztani, hordozni a magunk választotta poklokat is. Örvend velünk, ha előbb szabadulunk, de a halál bilincsének kulcsa is nála van. Ott tartja, mindjárt a semmiből teremtő, újjáteremtő kedve mellett. Ez a titka türelmének, hogy a nekünk adott szabadságtól nem foszt meg bennünket soha, hogy az általunk gyártott bilincseket is leoldja rólunk, ha feléje fordulunk, ha vele akarjuk.

Kedves Péter, ilyen gondolatok leptek meg A megbocsátásról írott soraid nyomán. Kiszeretett Téged földi bilincseidből az Örökkévaló, magába testesített az Irgalom, az Életnek teremtett kötöttségektől mentes csöndes Szellője szárnyára kapott. Szurkolj onnan, ahol vagy, hogy olvasóid – akik tovább bukdácsolnak ideát – soraid segítségével is minél előbb adják meg magukat földi életükben a Titoknak, akit annyit közelítgettél véges lehetőségeink közt, s akihez már hazaértél. Köszönet és hála a Fennvalónak érted, 66 évedért.

Sajgó Szabolcs

(forrás)