Kiskarácsony, nagykarácsony, itt van a nyakunkon.
Futkosunk vidékre le, vidékről fel, korán kelünk, későn fekszünk, napközben dolgozunk, intézkedünk, szervezkedünk, rendezkedünk. Gyerekeket hurcoljuk magunkkal, vagy hurcoljuk őket a saját kötelezettségeik után. Nagyon, nagyon szaladósak és fárasztóak az utóbbi napok, hetek. Kimerült mindenki. Szeretem, ha zajlik az élet, de ez már több, mint ami jól esik. Kell a nyugalom, a pihenés, a megállás. Különben nem ér utol a lelkem.
Meglett a kresz vizsgám. Minden napból igyekeztem lecsípni időket a tanulásra, és előtte egy teljes
(3gyerekes) napom volt komolyabban készülni, beletettem, amit csak tudtam, és Istennek hála, sikerült. A gyerekek - amennyire ezt kívánni lehet - hagytak tanulni.
M sokszor figyelte velem a kresz kérdéseket, és már profi elsőbbségadásban, meg a táblákat is keni-vágja. Kérdezte, h neki nem lehetne-e vizsgázni, így előre, a majdani jogosítványához.
Otthon újra kellett rakni a cserépkályhánkat, váratlan és kellemetlen dolog, ez rúgta fel az életünket. Úgyhogy Karácsony előtt még A Nagytakarítás vár, nem csak egy amolyan szokásos szimpla...
M készül a karácsonyi szerepléseire, két színdarabban is játszik, és
S-sel együtt pedig kóruskoncertet adnak két alkalommal. Besűrűsödtek a próbák mindenhol, a vezetők egyre izgatottabban, idegesebben várják a gyerekektől a jó teljesítmény, feszültséges állapot. De profi műsorok mind, az is biztos. Örülök, h ilyesmiknek lehetnek a részesei.
Tegnap volt már egy előkarácsonyi fellépés, ovis csoportoknak adták elő a darabot. Nem tudtam bent lenni, mert
B-t megviselte a korán kelés, vidékről beutazás, és végig nyűglődött. Aztán benyomultunk _3 gyerek és én_ egy bevásárlóközpontba felkutatni fellépő ruhákat, mert nincs a hétköznapi ruhatárunkban olyan darab, amire szükség lesz. Persze ekkor már elaludt a rám kötött
B, így téli hacukában, rajtam alvó gyermekecskével összeizzadva róttuk a boltokat, ahol
M és
S kitartóan próbálgatott, míg végül is meglett a ruházat nagy része. Jó éhesen kiloholtunk a vonatállomásra, kideríteni, mikor jön a vonatunk, ami visszavisz a vidéki "szállásunkra".
(Ahol nem mellesleg nagyon szeretünk lenni, tágas ház, gyönyörű környezet, béke és nyugalom...) Alig 5 perc múlva már zötyögtünk, a vállam és a derekam rendesen érezte
B súlyát, jó volt ülni. A távolsági buszra majdnem egy órát várni kellett, hideg volt, a váróterem visszhangzott néhány vidám fiataltól - nem hallottuk egymás hangját, hiába szerettünk volna barchobázni - és nem működött az egy szem kávéautomata sem, ahonnan forró csokit vételezve emlékeztethettük volna magunkat arra, h az élet szép. Szóval, egy tortúra volt hazaérni. A buszról leszállva nem bírtam már cipelni a kicsi fiamat, aki sétálva
_éhesen és fáradtan_ pedig túlontúl önállóan akarta volna eldönteni, merre van az arra...
M mindenféle trükköket vetett be, h terelje a jó irányba. De itt vannak lovak, kutyák, macskák lépten-nyomon, ez hatékony csáberő.
A kihívások mellett, ellenére aznap délután egyik legszebb élményemet kaptam a gyerekektől. Az volt a terv - miután az elemózsiának vitt banánok széttrancsírozódtak a táskámban - hogy banános sütit fogunk sütni.
B elaludt, nekiálltunk volna a sütésnek, amikor nagy sírással felébredt, és nem is nyugodott meg egyhamar. Az ölemben, vállamon nyűglődő
B-vel nem igazán volt szabad kezem/agyam, ezért a gyerekek nekiálltak csupán az utasításaim, és teljesen a segtíségem nélkül a sütinek. Kétfélét készítettek,
S banánosat,
M csokis kekszet.
B közben elaludt rajtam, letenni nem tudtam, leültem hát vele a gép elé fotókat retusálni. A két nagy pedig sürgött-forgott, lisztet mért, tojást tört, kevert-kavart... Kérdezgettek, én mondtam, mit hol találnak, de fel sem álltam a székről. A sütik készen lettek, sütőbe kerültek, terjengett a finom illat az egész házban.
Csodás volt látni, milyen nagyok, önállóak, és talpresettek már... és közben csak egyszer vesztek össze majdnem. Én meg készen lettem egy nagy adag fotóval.
Idilli.
Hát békés hangolódást, nyugodalmas készülődést az Ünnepre mindannyiunknak!
