Tanulok vezetni.
Oktatót váltottam.
Mennyire jól tettem, és mennyire nem természetes ez nekem.
Az első oktatóm azzal kezdte, az első találkozáskor, hogy mivel nő vagyok, és elmúltam 30, hát nagy kihívás lesz nekem megtanulni vezetni. Ha statisztikailag ez így is van, nem tudom milyen jót remélt attól, h ezt velem közli. Nem hinném, h ez egy pedagógiailag nagyon végiggondolt bevezető. Három alkalmat vezettem vele a rutinpályán, ez alatt többször lelki szemeim elé festette az elütött kisgyerekeket, és elgázolt nagymamákat, akiket magam mögött fogok hagyni, ha ezt meg ezt a dolgot élesben is elvétem. Mindezt persze az én nulla vezetési hátteremmel.
Az órák hajnali hatkor zajlottak, mert felháborítónak tartotta, h én nem érek rá máskor, csak délután, amikor a férjem hazaér. A harmadik, fagyos, sötét, téli hajnalon aztán elég lett. Semmi kedvem nem volt vezetni menni. Először lemondtam egy órát, és órási megkönnyebbülést éreztem. A vezetésre gondolva görcsbe rándult a gyomrom.
Ráébredtem, h ennek nem kell így lennie.
És ez nagy dolog nálam. Rettentő nagy dolog. Én, aki egy olyan hazugság markában éltem az életemet, h én nem vagyok elég jó. Nekem alkalmazkodnom kell, elviselnem, ami adatik, mert ne képzeljem, h jobbat érdemlek. Tűrni - erény. Elviselni - nem kérdés. De gyógyulok, és tudom, vannak választási lehetőségek. Nekem is van. Mondhatok nemet. Ez felelősségem is önmagam felé. Jól kell bánnom magammal. A Minden Titkok Tudója féltőn szeret.
Megírtam az oktatónak, h úgy döntöttem, keresek egy hozzám jobban passzoló oktatói stílust. Hogy elbizonytalanított, pedig bátorításra van szükségem. Hogy terhet rakott rám. Korrekt levélben.
Oktatót váltottam.
Tegnap volt az első óránk. Bíztat, bátorít. Rögtön forgalomba vitt, ami szárnyakat adott. Amikor megszűnt alattam a sáv, és jelezték a kis nyilak, hogy váltsak - én felismerve a helyzetet indexeltem, és váltottam, ő csak annyit mondott, nagyon jó, én meg majd nézem, h jön-e valaki... Hehe. Merthogy az nekem eszembe se jutott. És megdicsért, h háromból kettő - ez nagyon jó. Egyszerűen másik oldalról közelít. Azt hangsúlyozza, h menni fog, h csak gyakorlás kérdése, h minden alkalommal egyre könnyebb lesz. Teljesen feldobódva szálltam ki az autóból, és kezdem újra hinni, h egyszer tényleg autót fogok vezetni, úgy, mint a nagyok.
Oktatót váltottam.
Mennyire jól tettem, és mennyire nem természetes ez nekem.
Az első oktatóm azzal kezdte, az első találkozáskor, hogy mivel nő vagyok, és elmúltam 30, hát nagy kihívás lesz nekem megtanulni vezetni. Ha statisztikailag ez így is van, nem tudom milyen jót remélt attól, h ezt velem közli. Nem hinném, h ez egy pedagógiailag nagyon végiggondolt bevezető. Három alkalmat vezettem vele a rutinpályán, ez alatt többször lelki szemeim elé festette az elütött kisgyerekeket, és elgázolt nagymamákat, akiket magam mögött fogok hagyni, ha ezt meg ezt a dolgot élesben is elvétem. Mindezt persze az én nulla vezetési hátteremmel.
Az órák hajnali hatkor zajlottak, mert felháborítónak tartotta, h én nem érek rá máskor, csak délután, amikor a férjem hazaér. A harmadik, fagyos, sötét, téli hajnalon aztán elég lett. Semmi kedvem nem volt vezetni menni. Először lemondtam egy órát, és órási megkönnyebbülést éreztem. A vezetésre gondolva görcsbe rándult a gyomrom.
Ráébredtem, h ennek nem kell így lennie.
És ez nagy dolog nálam. Rettentő nagy dolog. Én, aki egy olyan hazugság markában éltem az életemet, h én nem vagyok elég jó. Nekem alkalmazkodnom kell, elviselnem, ami adatik, mert ne képzeljem, h jobbat érdemlek. Tűrni - erény. Elviselni - nem kérdés. De gyógyulok, és tudom, vannak választási lehetőségek. Nekem is van. Mondhatok nemet. Ez felelősségem is önmagam felé. Jól kell bánnom magammal. A Minden Titkok Tudója féltőn szeret.
Megírtam az oktatónak, h úgy döntöttem, keresek egy hozzám jobban passzoló oktatói stílust. Hogy elbizonytalanított, pedig bátorításra van szükségem. Hogy terhet rakott rám. Korrekt levélben.
Oktatót váltottam.
Tegnap volt az első óránk. Bíztat, bátorít. Rögtön forgalomba vitt, ami szárnyakat adott. Amikor megszűnt alattam a sáv, és jelezték a kis nyilak, hogy váltsak - én felismerve a helyzetet indexeltem, és váltottam, ő csak annyit mondott, nagyon jó, én meg majd nézem, h jön-e valaki... Hehe. Merthogy az nekem eszembe se jutott. És megdicsért, h háromból kettő - ez nagyon jó. Egyszerűen másik oldalról közelít. Azt hangsúlyozza, h menni fog, h csak gyakorlás kérdése, h minden alkalommal egyre könnyebb lesz. Teljesen feldobódva szálltam ki az autóból, és kezdem újra hinni, h egyszer tényleg autót fogok vezetni, úgy, mint a nagyok.
