Négy hete jár Apa munkába, azóta nem volt valódi saját időm. De ma! Barátnőzős, kávézós-sütizős, röhögős és lelkizős, nagy beszélgetős délelőtt - kikapcsolódás, feltöltődés a javából! Mennyire kellett már ez!
(Éjjel, a kiesett fogát párna alá rejtő S csalódottságát - a Fogtündér nem megfelelő ajándéka kapcsán - rendkívül türelmetlenül kezeltem: ékes bizonyítéka az érzelmi és szellemi, meg minden egyéb területű totális lemerülésemnek. Zárójel bezárva.) (Ez a Fogtündér ügy még az oviból gyűrűzött haza, na nem is ragozom. Meg különben is, mi az, h reklamál?? Nem igaz? Persze szegény sírt, meg minden. Könyvet kapott. Nem legót...)
Mivel Apa biztosította számomra a teljes napot, délután sétálhattam, leülhettem a Feneketlen-tó egyik napmelengette padjára, és átgondolhattam az életet. Csend volt, kellemes napfény, tavaszremény, nyugalom. Kisimultam.
"Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig."
(Michael Proust: Az eltűnt idő nyomában)
Az utóbbi hetek nehezen kapaszkodósan teltek. Vagy még inkább el sem indulósan. A hepehupa-gödör alján ücsörgősen. Fel sem nézősen.
De számot vetve az idei legnehezebb_időszaka_az_évnek hónapokkal, még mindig jó a mérleg állása. Hálás vagyok a vidéken töltött hetekért, bár alapvetően nehézségből fakadt, és kapcsolódtak hozzá bonyodalmak, de mégis, nem itthon raboskodtunk a hidegtélbenbegubózva, hanem történt valami - máshol lenni, újat megélni jó! Aztán jött a Karácsony, ami megint okés, mert zajlik. Utána a vizsga, a készülés eseménye, és a kellemes élmények. Csak ezek után szakadt rám az itt_a_vég érzés. Voltak nálunk kedves barátok egy hétvégére, ami fény volt a sötétségben, gazdag és örömteli napok. De alapvetően a túlélésre játszom - nem szerveztem a napjainkat, nem teltek sem izgalmasan, sem jól, nem volt jellemző sem a béke, sem a hasznos tartalom. (Kivéve egy-egy rövid fellángolást. Azokért hátba veregetem magam.)
Miért úsznak el a napok? Mert hagyom. Miért hagyom? Mert kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam, és nem bírnám elviselni a visszautasítást. Igen, a gyerekektől. Nevetséges ez a felnőtt szájából? Lehet. De ha őszintén magamba nézek, ez van. Amikor készülök, lelkesen, időt teszek bele, fáradságot, igyekszem gazdagon kitalálni a tanulási folyamatot - és az a reakció, hogy nemár. (Romantikus_idilli_mindenkiboldog otthontanulási kép most dől romba, igaz? hehe) Ha süt a nap, ezzel a válasszal is képes vagyok mit kezdeni. De a tél nem az én terepem. Így hát: jó öreg elkerülés - beidegződött menekülő ösztön. Ne csináljunk semmit. Unschoolingnak nevezhetném, ha el tudnám hitetni magammal, h ez így okés. De nem, ez nem az unschooling. Hiába csinálnak a gyerekek ezt-azt, amiből tanulnak is ezt-azt. Az én elkerülő magatartásom nem tápláló közeg a tanulásnak, az értelmes együttlétnek. Persze, hogy nem jó így itthon a légkör.
Ez nem szabadság. Ez félelem.
Na de. Napfény, tóparti pad, újratervezés.
E barátnőm kérdezett a napirendünkről. Ami, ha jobban belegondolok, alapvetően nincs mostanában. Tolom a napot magunk előtt, hogy teljen. Ő mondta a délelőtt folyamán, hogy az én gyerekeimnek sokkal több idejük van játszani, - ezért talán már nem becsülik, és helyette egymást szekálják (de ezt lehet, h már csak én gondoltam utána) - az övéi amikor hazaérnek, kiéhezve kezdenek a játékba. Van ebben valami. De ahogy gondolkoztam, szembe kellett néznem vele, a nagy parttalanság az, ami nem tesz jót nekünk. Nem a sok szabad idő. Kell a kihívás, a terhelés, amit én szükséges, h eléjük adjak. Mindannyiunk igénye, hogy újra talpra álljak végre, és visszavegyem a kezembe az irányítást. Ez a helyzet.
Szóval a tervezés. Célja a rend, a rutin.
A rendben rejlő szabadság, szemben a megfutamodás káoszával.
Első pont. Amin újra meg újra kiakadok, az a kupi. Minden napom azzal telik, h pakolom a cuccot. KonMari ide, vagy oda, maradtak azért cuccok, na. És van egy mindjártkétéves, aki előrámol megállás nélkül. A nagyobbaknak sem szokása a helyére pakolás. Őrjítő.
Szóval. A péntek lesz a takarítás, és a rendrakás napja. A többi napokon nem érdekel. (Szóval akkor ne jöjjön hozzánk senki, köszi.) Ami viszont alap, és mindenkitől kérem, az az, h a földön ne legyen semmi nem oda való. Stócoljuk az asztalra, ágyra, kanapéra, de ne lépkedjünk a mindenfélén. Ez. A. Minimum.
A gyerekszoba másik mumusa a ruhák, amik szanaszét tudnak heverészni, szintén főleg a padlón. Erre egy időben bevezettem, h egy kosár állt a szoba sarkában, mindenféle ruhaneműt oda kellett hajigáljni. Legalább a látványrend megmaradt, és a kosarat mosás előtt szépen kiválogattam, elpakolásztam. Kis, megléphető lépés.
A második kritikus pont a számítógép. Bevezetjük az ebéd utáni pihenőidőt, ami alatt én B-t altatom, a két nagy pedig olvas, könyvet nézeget, oké, akár még legózik is csendben... Miután én kijövök B-től, akkor lesz géphasználati idő. Egy óra - nekem is, koncentráltan, és nekik kettőjüknek is, fél-fél óra. (Eddig is ennyi idő vált be.) A közös időnket nem lopjuk meg a monitorral.
(Ha munka van, akkor még este, vagy hétvégén folytatom... ezt olyankor nehéz lesz tartani.)
Harmadik pont a kellemes része, mégpedig a programok. Vannak fix délutáni különórák (M: foci, gitár, S: gitár, torna), ezen kívül tervezünk megnézni egy rendszeres délutáni táncházat egy nem olyan messzi közösségi házban. Szeretnék eljárni velük uszodába, heti egy délelőtt. Mindhármukkal. Kihívás, meglátjuk. Vannak nagyszabású terveink, pl. játszótereket bejárni, és azokról tudósítani - képekkel, beszámolóval. Régebbi ötlet, de még nem kezdtük el. Ezt is tervezetten, heti egy nap játszótér-túra.
M szeret varrni, így hát amikor S-t tornára viszi egy drága anyuka (nagy segítség ez, nem tudnám nélküle megoldani), akkor fogunk rendszeresen ezzel foglalkozni. Vagy más olyasmivel, amiből S önként is kimaradna.
Főzni újabban este szoktam, miután Apa hazaér. Így praktikus, mozgékonyabbak lehetünk délelőttönként.
A heti programtervező, ami a hűtőre kikerül:
"A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket, az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. Ám nem mindig vagyunk szeretetre méltók. Lényeges, hogy ezt meg tudjuk bocsátani önmagunknak, és a többieknek is."
Új életre fel.
Kívánjatok kitartást.
(Éjjel, a kiesett fogát párna alá rejtő S csalódottságát - a Fogtündér nem megfelelő ajándéka kapcsán - rendkívül türelmetlenül kezeltem: ékes bizonyítéka az érzelmi és szellemi, meg minden egyéb területű totális lemerülésemnek. Zárójel bezárva.) (Ez a Fogtündér ügy még az oviból gyűrűzött haza, na nem is ragozom. Meg különben is, mi az, h reklamál?? Nem igaz? Persze szegény sírt, meg minden. Könyvet kapott. Nem legót...)
Mivel Apa biztosította számomra a teljes napot, délután sétálhattam, leülhettem a Feneketlen-tó egyik napmelengette padjára, és átgondolhattam az életet. Csend volt, kellemes napfény, tavaszremény, nyugalom. Kisimultam.
"Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig."
(Michael Proust: Az eltűnt idő nyomában)
Az utóbbi hetek nehezen kapaszkodósan teltek. Vagy még inkább el sem indulósan. A hepehupa-gödör alján ücsörgősen. Fel sem nézősen.
De számot vetve az idei legnehezebb_időszaka_az_évnek hónapokkal, még mindig jó a mérleg állása. Hálás vagyok a vidéken töltött hetekért, bár alapvetően nehézségből fakadt, és kapcsolódtak hozzá bonyodalmak, de mégis, nem itthon raboskodtunk a hidegtélbenbegubózva, hanem történt valami - máshol lenni, újat megélni jó! Aztán jött a Karácsony, ami megint okés, mert zajlik. Utána a vizsga, a készülés eseménye, és a kellemes élmények. Csak ezek után szakadt rám az itt_a_vég érzés. Voltak nálunk kedves barátok egy hétvégére, ami fény volt a sötétségben, gazdag és örömteli napok. De alapvetően a túlélésre játszom - nem szerveztem a napjainkat, nem teltek sem izgalmasan, sem jól, nem volt jellemző sem a béke, sem a hasznos tartalom. (Kivéve egy-egy rövid fellángolást. Azokért hátba veregetem magam.)
Miért úsznak el a napok? Mert hagyom. Miért hagyom? Mert kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam, és nem bírnám elviselni a visszautasítást. Igen, a gyerekektől. Nevetséges ez a felnőtt szájából? Lehet. De ha őszintén magamba nézek, ez van. Amikor készülök, lelkesen, időt teszek bele, fáradságot, igyekszem gazdagon kitalálni a tanulási folyamatot - és az a reakció, hogy nemár. (Romantikus_idilli_mindenkiboldog otthontanulási kép most dől romba, igaz? hehe) Ha süt a nap, ezzel a válasszal is képes vagyok mit kezdeni. De a tél nem az én terepem. Így hát: jó öreg elkerülés - beidegződött menekülő ösztön. Ne csináljunk semmit. Unschoolingnak nevezhetném, ha el tudnám hitetni magammal, h ez így okés. De nem, ez nem az unschooling. Hiába csinálnak a gyerekek ezt-azt, amiből tanulnak is ezt-azt. Az én elkerülő magatartásom nem tápláló közeg a tanulásnak, az értelmes együttlétnek. Persze, hogy nem jó így itthon a légkör.
Ez nem szabadság. Ez félelem.
Na de. Napfény, tóparti pad, újratervezés.
E barátnőm kérdezett a napirendünkről. Ami, ha jobban belegondolok, alapvetően nincs mostanában. Tolom a napot magunk előtt, hogy teljen. Ő mondta a délelőtt folyamán, hogy az én gyerekeimnek sokkal több idejük van játszani, - ezért talán már nem becsülik, és helyette egymást szekálják (de ezt lehet, h már csak én gondoltam utána) - az övéi amikor hazaérnek, kiéhezve kezdenek a játékba. Van ebben valami. De ahogy gondolkoztam, szembe kellett néznem vele, a nagy parttalanság az, ami nem tesz jót nekünk. Nem a sok szabad idő. Kell a kihívás, a terhelés, amit én szükséges, h eléjük adjak. Mindannyiunk igénye, hogy újra talpra álljak végre, és visszavegyem a kezembe az irányítást. Ez a helyzet.
Szóval a tervezés. Célja a rend, a rutin.
A rendben rejlő szabadság, szemben a megfutamodás káoszával.
Első pont. Amin újra meg újra kiakadok, az a kupi. Minden napom azzal telik, h pakolom a cuccot. KonMari ide, vagy oda, maradtak azért cuccok, na. És van egy mindjártkétéves, aki előrámol megállás nélkül. A nagyobbaknak sem szokása a helyére pakolás. Őrjítő.
Szóval. A péntek lesz a takarítás, és a rendrakás napja. A többi napokon nem érdekel. (Szóval akkor ne jöjjön hozzánk senki, köszi.) Ami viszont alap, és mindenkitől kérem, az az, h a földön ne legyen semmi nem oda való. Stócoljuk az asztalra, ágyra, kanapéra, de ne lépkedjünk a mindenfélén. Ez. A. Minimum.
A gyerekszoba másik mumusa a ruhák, amik szanaszét tudnak heverészni, szintén főleg a padlón. Erre egy időben bevezettem, h egy kosár állt a szoba sarkában, mindenféle ruhaneműt oda kellett hajigáljni. Legalább a látványrend megmaradt, és a kosarat mosás előtt szépen kiválogattam, elpakolásztam. Kis, megléphető lépés.
A második kritikus pont a számítógép. Bevezetjük az ebéd utáni pihenőidőt, ami alatt én B-t altatom, a két nagy pedig olvas, könyvet nézeget, oké, akár még legózik is csendben... Miután én kijövök B-től, akkor lesz géphasználati idő. Egy óra - nekem is, koncentráltan, és nekik kettőjüknek is, fél-fél óra. (Eddig is ennyi idő vált be.) A közös időnket nem lopjuk meg a monitorral.
(Ha munka van, akkor még este, vagy hétvégén folytatom... ezt olyankor nehéz lesz tartani.)
Harmadik pont a kellemes része, mégpedig a programok. Vannak fix délutáni különórák (M: foci, gitár, S: gitár, torna), ezen kívül tervezünk megnézni egy rendszeres délutáni táncházat egy nem olyan messzi közösségi házban. Szeretnék eljárni velük uszodába, heti egy délelőtt. Mindhármukkal. Kihívás, meglátjuk. Vannak nagyszabású terveink, pl. játszótereket bejárni, és azokról tudósítani - képekkel, beszámolóval. Régebbi ötlet, de még nem kezdtük el. Ezt is tervezetten, heti egy nap játszótér-túra.
M szeret varrni, így hát amikor S-t tornára viszi egy drága anyuka (nagy segítség ez, nem tudnám nélküle megoldani), akkor fogunk rendszeresen ezzel foglalkozni. Vagy más olyasmivel, amiből S önként is kimaradna.
Főzni újabban este szoktam, miután Apa hazaér. Így praktikus, mozgékonyabbak lehetünk délelőttönként.
A heti programtervező, ami a hűtőre kikerül:
"A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket, az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. Ám nem mindig vagyunk szeretetre méltók. Lényeges, hogy ezt meg tudjuk bocsátani önmagunknak, és a többieknek is."
Új életre fel.
Kívánjatok kitartást.
