Merthogy nekem van olyanom is. Utálom, ha megcsörren, és fel kell venni. Miért keresnek vajon, mennyit kell majd beszélni, mit akar a másik, fogom-e tudni a választ a kérdésére, mi szakad félbe a telefonálás által, mi van, ha közben hasraesik az egyik gyerek, hogy figyeljek annyi felé, meg mittudoménmégmilyen kérdések ezrei, amik lenyomasztanak egy pillanat alatt, amikor fel kell venni. (Elmenekülés gyanánt így hát legtöbbször lehalkítva tartom...)
Nagy hülyeség, én jól tudom, biztos lehetne mélyre ásni, h miről szól ez az egész, és mi a fóbia mögötti naaagy kérdés, de ezt majd életem egy ráérősebb szakaszában. Ami most a lényeg, az az, h felhívott valaki. És én felvettem. És ilyenkor rájövök (már előfordult máskor is), hogy milyen jó beszélgetéstől fosztottam volna meg magam, ha nem veszem fel...
Egy otthon tanító anyuka keresett meg. Már ismertük egymást, de azt hiszem így még nem beszélgettünk. Alapvetően az iskolaügy kapcsán kérdezett, vizsgadíj és más egyéb tapasztalatok. De beszélgettünk sok másról is.
Például arról, hogy mennyire éli ő, mennyire élem én, mint anya, azt, amit kívánok a gyermekeimnek. Hol van az életemben a lelkesedés, a tanulás, a fejlődés? Szabad vagyok-e élvezni a saját életemet? Hogy mennyivel fontosabb a példa a szónál. Ahogy André Stern mesélte: Egy talkshow-ban szerepelt három másik, népszerű emberrel, és feltették nekik a kérdést, ki a példaképük. Elhangzott Teréz anya, Gandhi, meg nem tudom még ki. André először is a kisfiát említette, aki példa neki abban, ahogyan nézi a világot, éli és befogadja. De példa neki saját édesapja is. Nem arra inspirálja, h kövesse az ő útját - sokkal inkább arra, h találja meg a sajátját. Az apja úgy él, h keresi, mik azok a dolgok, amik lelkesítik, és ezekkel foglalkozik, ezáltal olyan értéket teremt, amire csak ő képes, ez a saját útja, ami egy gazdag és egyedi élet. Értékteremtés. Minimalista barátaink is hangsúlyozzák - sokkal inkább, mint fogyasztás.
Nagy hülyeség, én jól tudom, biztos lehetne mélyre ásni, h miről szól ez az egész, és mi a fóbia mögötti naaagy kérdés, de ezt majd életem egy ráérősebb szakaszában. Ami most a lényeg, az az, h felhívott valaki. És én felvettem. És ilyenkor rájövök (már előfordult máskor is), hogy milyen jó beszélgetéstől fosztottam volna meg magam, ha nem veszem fel...
Egy otthon tanító anyuka keresett meg. Már ismertük egymást, de azt hiszem így még nem beszélgettünk. Alapvetően az iskolaügy kapcsán kérdezett, vizsgadíj és más egyéb tapasztalatok. De beszélgettünk sok másról is.
Például arról, hogy mennyire éli ő, mennyire élem én, mint anya, azt, amit kívánok a gyermekeimnek. Hol van az életemben a lelkesedés, a tanulás, a fejlődés? Szabad vagyok-e élvezni a saját életemet? Hogy mennyivel fontosabb a példa a szónál. Ahogy André Stern mesélte: Egy talkshow-ban szerepelt három másik, népszerű emberrel, és feltették nekik a kérdést, ki a példaképük. Elhangzott Teréz anya, Gandhi, meg nem tudom még ki. André először is a kisfiát említette, aki példa neki abban, ahogyan nézi a világot, éli és befogadja. De példa neki saját édesapja is. Nem arra inspirálja, h kövesse az ő útját - sokkal inkább arra, h találja meg a sajátját. Az apja úgy él, h keresi, mik azok a dolgok, amik lelkesítik, és ezekkel foglalkozik, ezáltal olyan értéket teremt, amire csak ő képes, ez a saját útja, ami egy gazdag és egyedi élet. Értékteremtés. Minimalista barátaink is hangsúlyozzák - sokkal inkább, mint fogyasztás.
És - most csapongok - belefutottam egy cikkbe ITT, ami szintén erről beszél, bár totál máshonnan indulva - nevezetesen a szextől. A Szeretkezés fogságában c. könyv szerzőnője, Esther Perel azt mondja, az, hogy egy jól működő pár között kihúny az erotika, az egészséges távolság hiányából fakad. Ami ismeretlen, amit még nem birtoklunk, ami titokzatos - az vágykeltő. Hogyan vágyhatunk mégis arra, ami már a miénk? Észre kell vennünk, h a társunk - bármennyire megszokott minden mozdulata, évtizedek óta nézzük őt - nem a miénk, és soha nem is lesz az.
"A vágyhoz az az érzés kell, hogy különálló egyedek vagyunk."
"A rejtély partnerünk elidegeníthetetlen része, de ettől a legtöbben megijedünk. Biztonságot áhító énünk a másikat skatulyába zárja, és elhiteti magával, hogy úgy ismeri a másikat, mint a tenyerét, vagy mint a rossz pénzt. Azt látjuk a másikból, amit látni akarunk, amit el tudunk viselni, és párunk ugyanezt teszi."
"Leegyszerűsített képet alkotunk róla, kezelhetővé tesszük a másságát, és ezzel
elveszítjük a kíváncsiságunkta, és az iránta érzett vágyat."
Ebből egy tanulság számomra, aki inkább a "tíz körömmel kapaszkodó" véglet felé vagyok eltolódva, és a közelség megteremtése, óvása nagyon jól megy: azon túl, hogy hogyan látom a páromat, az is felelősségem, h mennyire élem a saját életemet. Alkalmazkodom, magamat sorolom az utolsó helyre, feláldozom magam az anyaság, a családi élet oltárán... vagy számítok magamnak.
Légy önmagad, valósítsd meg az álmaid, és egyéb elcsépelt jelmondatok. De mégis, így kéne. Ez az én életem. És nem önzés, nem fogja kárát látni egyik szerettem sem, ha úgy alakítom, h én is élvezzem, ahogy zajlik.
...és egészítsük ki, jó társa a férjednek...
meg hát eleve, a saját életednek jó gondviselője
