miért nem büntetek

Egy barátnőm megkérdezte, hogyan jutottam el arra, h nem alkalmazom a jutalmazás-büntetés stratégiát a gyereknevelésben. Miért csinálom így? 

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat - nagy részük már itt-ott felbukkant a blogban.

Kulcskérdés lehet ebben a témában, hogy mit várok: szófogadás, vagy együttműködés. NEM ugyanaz. És a jutalmazás-büntetés csupán kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolat, h a természetben nincs jutalom-büntetés, csak következmény van. Hiszen az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl nincs még valami extra sanyargatás, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja sem más, mint a zsákmány, nem szükséges még odahelyezett külső motiváció, h vadászni induljanak.
Az a különbség a következmény és a büntetés között, h utóbbinál én teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé.

Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony működőképes. Gyerek és felnőtt között is!! Hogyha nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor együttműködővé válik. A jóvátétel lehetősége pedig mindig nagyon fontos, hiszen jó érzés, h képes vagyok helyrehozni a hibámat.

Az együttműködésben még az a szép, h lehetősége van azt választani, h nem működik együtt. Egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével alakíthatja a saját életét! Ez egy fontos tudás! Ura lehetek az életemnek. Az én felelősségem. Ezt megtanulni, megérezni szerintem a későbbi, felnőtt élet meghatározó élménye.

Nem oké, ha próbálom irányítani a gyerekeimet (vagy a férjemet - ugyanilyesmisosemjutnaeszembe). Nem oké, és nem is működik. Mert az uralom nem szeretet. Vagyis igazából működik, ez benne a csapda. Működik, látszólag. Működik, csak ügyesen kell csinálnom. Ha manipulálok. Ha érzelmi nyomást helyezek. Ha megy a játszma... De Istennek hála, ez egy idő után fájni kezd. Mert érzékelem, h nem azok vagyunk, akiknek szeretünk lenni. Eltűnik a szabadság, a biztonság, a szeretet. A szívünk távolodik. A gyerekeim vagy megteszik, amit mondok, mondjuk megfelelni akarásból, vagy azért, h hagyjam már őket békén, vagy nem teszik meg, én meg kiakadok, és dühöngök - de mindegy is, mert bármelyik történik, nem egy egészséges, szeretetkapcsolati működésben vagyunk.

(S, 2012.)

Sajnos az én játszmám ez. Nem volt egyszerű felismernem. Vagyis inkább szembenéznem volt nehéz vele. Fájdalmas. Hozott mintáim, akár családból, akár a nagy társadalmi mintákból - az irányításról szólnak. Manipuláció, uralom, ezek árnyalt szinonimái - az irányítás legyen csak az én kezemben. Tudjam, mi következik. Tedd, amit szerintem tenned kell.
És mi ennek az ellentéte? Azt hiszem, a bizalom. Az irányítást a félelem motiválja. A bizalmat a félelem ellentéte - a szeretet.

"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét." (2Tim1:7)

Annyira sok van ebben a mondatban. Ebben a három szóban. Életem során újra és újra elém jön, és egyre mélyebben értem. És igen, erre van szükségem. Erőre, mert nehéz. Fizikálisan is, lelkileg is, szellemileg is nehéz anyának lenni, és nehéz itthon lenni a három gyerekkel. Józanságra, mert különben elkap a pánik, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, és örvénybe kerülök. És szeretetre. A Minden Titkok Tudójának engem ölelő szeretetére, és az ebből fakadó, a gyerekeimet mindenen túl- és felülszerető szeretetre, ami a legjobbat hozza ki belőlük (és belőlem is).

Egészen másképp állok hozzá a gyerekeimmel való kapcsolathoz most, mint ahogy nekiindultam.
Amikor M megszületett, nem igazán volt elképzelésem, leginkább a környezetemből érkező, és tudat alatt beépült impulzusok mentén kezdtem nevelni őt. Utólag visszagondolva, az engedelmesség elérése volt a legfőbb jó, amit reméltem. Engedelmesség, mert az biztonság. Engedelmesség, mert az Istennel való kapcsolat is erre épül (?). És mivel azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, így engedelmességre neveltem, akár a kapcsolat árán is. Most azt gondolom, a kapcsolat sokkal fontosabb. Szeretném, ha biztosak lennének a gyerekeim abban, h szerethetőek, szeretve vannak, és mindez csupán azért, mert ők azok, akik.
Nem érzem magam bölcsebbnek a gyerekeimnél, egyszerűen csak régebb óta élek. Ők kész emberek, nem nekem kell őket kigyúrnom. Együtt élünk, alakítjuk egymást. Hogyha valaki keresztbe tesz, annak általában van következménye, amit az egész család érzékel. Mert együtt működünk. Nem idomítani akarom őket, hanem tanítani. Nem szeretek jutalmazást, büntetést alkalmazni. És azt hiszem, nem a szabályrendszer, nem a törvény - és annak szigorú betartatása - tesz "jóvá", nem az szabadít meg a bűntől, sokkal inkább a szeretet, elfogadás, kegyelem. Én is ezt tapasztalom a Minden Titkok Tudójától, h megszégyenítően túlszeret a botlásaimon, a szennyes dolgaimon.

Azt hiszem úgy kezdődött, h elkezdtem felülbírálni a szabályokat, amiket hoztam. Megvizsgáltam, miért is akarom, h az a bizonyos dolog úgy legyen, és ne másképp? A gyerek miatt, vagy magam miatt? Kényelemből, félelemből, megszokásból, 'így illik'-ből? Értékes kincs a szabadság, mégis olyan könnyen engedjük át az irányítást, és törjük bele magunkat haszontalan keretekbe.

És úgy is kezdődött, h kezdtem idegbeteggé válni, egy sárkánnyá, már nehezen viseltem magamat és az életünket, amivé alakult. Megkönnyebbülés volt elengedni az alá-fölérendeltségi viszonyt, elengedni azt a tévhitet, h ez a viszony jelenti a felelősségvállalást. És egyszerűen élvezni a gyerekeim társaságát. Arra vágytam, h csak érezzük jól magunkat együtt...

A kapcsolatból pedig annyi minden következik. Hogy elmondja nekem azt is, amit szégyell. Hogy láthat engem is hibázni. Hogy érteni akarjuk egymást. Hogy összeveszünk, és kibékülünk. De az biztos, h számíthatunk egymásra.

Hát, így.

Utóirat, egy kis szakmai olvasnivaló témába vágóan: ITT Alfie Kohn gondolatai "Jutalom által büntetve"

boldogságunk elveszejtődése

A végére értem Az elveszett boldogság nyomábannak, és idejegyzem még azt a néhány gondolatot, amit aláhúzkodtam _szigorúan ceruzával_ a könyvben. Előzményekért katt IDE.

"A boldogság már nem a létezés normális állapota, hanem elérendő cél lesz."

"Van egy alaptétel, amely minden mitológiában közös, nevezetesen, hogy a felhőtlen derű egyszer a birtokunkban volt, és egyszer még újra a miénk lehet."

Na jó, folyt. köv. máskor.
A többi gondolat nagyobb lélegzetvételű, időt kell találjak rá, h idekörmöljem. De konklúzióm, h a könyv jó, olvassátok!

elveszett boldogság

Újra a kezembe került Az elveszett boldogság nyomában. És időm is adódott olvasni, újra. Még csak félúton járok, de ismét értékes gondolatokat adott.
(Régebbi jegyzetek ITT.)

Az intuíciók, megérzések kapcsán - amiket nem feltétlenül veszünk komolyan, vagy kezelünk olyan tisztelettel, mint észbeli döntéseinket - írja, h az idegrendszer cenzor szerepű, nem engedi feldolgozásra az összes észlelt infót, mert egyszerűen túl sok. Viszont vannak helyzetek, amikor előhívhatóak a tudatba. Klasszikus példa erre a hipnózis, amikor az alanyt arra utasítják, h hallja meg, amit lehetetlen távolságból suttognak neki. A hipnotizőr ezzel a "paranccsal" képes megnyitni a hallótávolságot. Az addig észlelt hangok határán túl is tudatba emeli az észlelést. Olvasni emberfeletti erőt tanúsító emberekről, akik általában valamiféle vészhelyzetben válnak képessé arra, amire amúgy soha. Szuperheros előre!
Ez csak érdekes, és lenyűgöző.

A korlátozás viszont akkor is életbe lép, hogyha nyomás helyeződik a személyiségre.
Stabilitásra való hajlamunk elvárja, h tapasztalataink, élményeink feleljenek meg azoknak, amikkel életünk során már találkoztunk. Ha pl. a magány az általános, csecsemőkortól hozott életérzés, akkor a személy tudattalanul is úgy intézi majd az életét, h ezt az állapotot biztosítsa magának.
"Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen nincs min aggodalmaskodni, az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat. Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll, egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a felismerése, amitől leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam, működik, hogy fenntartson valamit, ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet."

A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.
Önmagát betegítő ember, aki az anyai törődést szomjazza. Önmagát elcsúfító, előnytelen külső mögé rejtőző ember, aki saját szerethetetlenségének tudatában taszítani akar.

"A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát." Ez mennyire fontos igazság!

"Amikor a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz, ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz. Amihez viszonyít majd, aminek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak.
Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak mentén stabilizálódik.
(...)
Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott börtönünkben."


Ismét civilizálatlan őslakos barátainkhoz visszatérve, akik között élt egy ideig az írónő, megtudjuk, miképp együttműködőek a törzs kisgyerekei. Mivel kezdettől fogva teljes elfogadásban részesülnek, hozzászoknak, hogy helyesnek, jónak érezzék magukat, már kiskorban. Amikor helytelenítést vált ki egy-egy cselekedete, akkor nem azt érzi, h őt magát ítélik el, hanem el tudja választani a tettét önmaga értékétől. Így motivált az együttműködésre is, mert a törzs az övé, közössége, egységben van velük - nem érzi szükségét, h megvédje magát, vagy bármiképp ellenszegüljön.
Csodálatosan működik az ember, mint "társas lény".


A gyermek kizárólag az anyján keresztül válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette. Amennyiben hiány marad a gyerekben, annak betöltését egész életében keresni fogja. Ez a hiány, ez az igény elapadhatatlan. Küzd a születése jogán őt megillető szeretetért, sokféle módon, bármi áron, mindig.

"Azokban a gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem középpontjában is lenni. Sosem tudják elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljenek valaki karjában, aki megoldja helyettük a problémákat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva óvva legyenek. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a bennük lakozó kisbaba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét."

Hála a Teremtő Istennek, hogy feltételek nélkül, csak önmagadért vágyik Rád, életre szeret, szabadságot ajándékoz, gyógyít.


És még egy fontos gondolat:
Az élet célja maga az élet.

ennyi

kötődöm

Pakolok, rendszerezek, selejtezek, kidobálok, és ez jó. Közben Norah Jonest hallgatok. KonMari kísért, messze még az út vége.

Újra a kezembe került a "kötődős könyv", Az elveszett boldogság nyomában. Még az előző olvasási lendületben aláhúzogattam benne gondolatokat, amik megfogtak.
(Régebbi jegyzeteimet ITT olvashatjátok.)

Már megint ez az élvezet dolog.
"Mindkét törzs hajlandó volt dolgozni, vagy kereskedni bizonyos ajándékokért, de a hitüket, a hagyományaikat és az életmódjukat a világért sem adták volna fel. Azok, akik szereztek puskát és zseblámpát, örültek volna, ha hozzájutnak lőszerhez, gyutacshoz, és elemekhez is, de annyira nem volt bennük erős a késztetés, hogy olyan munkát végezzenek értük, amit nem élveznek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amit unalmasnak találnak."
Figyelembe véve azt, ahogy ez a nép a munkához hozzáállt - nincs rá külön szavuk sem, ez a mindennapi életük, nem társítanak szenvedést hozzá, ahogyan mi "civilizáltak" tesszük, hanem szeretetből végzik.

Arról a bizonyos belső hangról:
"Ösztönös tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi szolgálja az érdekünket, egyre gyakrabban elnyomja a gyanakvás, miközben a valódi szükségleteink iránt mindig is vaknak bizonyult értelmünk dönti el, hogy mit tegyünk."
"Az elme tudatos részének úgy kéne viselkednie, mint egy jó stratégiai tanácsadónak valaki más háborújában. Amint észreveszi, hogy hibás stratégiát követett, háttérbe kellene vonulnia, ahelyett, hogy még mélyebbre hatolna az idegen területen."
"...visszaállítani azt a velünk született képességünket, hogy azt válasszuk, ami számunkra megfelelő."

És a legfontosabb,
amiben mélységesen hiszek (bár az evolúcióról azért nyitnék vitát),
az a saját lényem szeretete, szeretnivalóságomnak biztos tudata, amit Jean Liedloff úgy ír: az én saját lényegi jóságába vetett hite. Amikor a viselkedést nem ez kondícionálja, akkor ott valami nem úgy történik, ahogy az ki lett számunkra találva. "Ha az ember nincs meggyőződve a saját jóságáról, akkor azt sem tudhatja, hogy mennyit igényelhet kényelemből, biztonságból, segítségből, társakból, szeretetből, barátságból, javakból, örömből és jókedvből. Az, akiben nincs meg ez a tudat, gyakran érzi azt, hogy űr van ott, ahol neki kellene lennie."
Ezt keresztény berkekben szeretik Isten alakú űrnek nevezni, és azt hiszem, mindkét megfogalmazás igaz, és nem is zárja ki egymást. Űr ott, ahol nekem kellene lennem, vagyis rá kellene találnom a csodálatos, egyedi valakire, akinek a létezése ok- és célszerű, és akiért hálát kellene éreznem. Aki szeretve van, aki érték. A Szeretetben találok magamra, Minden Titkok Tudója pedig maga a Szeretet.
"Sok élet megy rá arra, hogy az emberek lényegében saját létezésük bizonyítékát keresik. Az autóversenyzők, a hegymászók, a háborús hősök és más vakmerő egyének, akik rögeszmésen kacérkodnak a halállal, tulajdonképpen csak érzeni akarják, hogy élnek, azáltal, hogy minél közelebbről szembesítik magukat az ellenkezőjével. Ám az önfenntartás ösztönének ilyetén felrázása csak halványan és időlegesen szimulálhatja annak az én-érzetnek egyenletes és meleg áramlatát, aminek a hiányától szenvednek."
Hiszem, hogy a Minden Titkok Tudójának mélységes törődése, Jézus kegyelmi válasza ott a kereszten állítja helyre bennünk a Szeretetet, amiben teremtettünk, és ami az otthonunk. Hiszem, hogy a Teremtőnél senki nem akarja jobban a szeretet szabadságát, az élet erős valóságát számunkra. És Ő a hazatalálás.

A csecsemőgondozás:
"Az elmélet szerint, ha a baba vágyait kielégítik, azzal elkényeztetik. Ha viszont annak ellenében cselekszenek, akkor megszelídítik, szocializálják. (a kedvenc szavam...) Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el.
Közvetlenül a születés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét."
"A várakozásai soha nem lesznek rugalmatlanabbak, mint ekkor."
"Az, hogy miket érez, mielőtt még gondolkodni tudna, nagyon erősen meghatározza azt, hogy miket fog gondolni, mikor a gondolkodás lehetővé válik."
"A legelső, az érzékek által közvetített, születés utáni üzenetek abszolút jellegűek, minősítetlen benoymást adnak a dolgok állásáról, ami semmi egyébhez nem viszonyítható, mint a csecsemő veleszületett elvárásaihoz. Persze az idő múlásához sem viszonyítódik."

"Az ember, aki még adaptívabban reagál saját tapasztalataira, képes megbirkózni a környezetében előadódó olyan variációkkal, melyek egy kevésbé találékony fajnál már a kipusztuláshoz vezettek volna. Ha egy problémával szembesül, széles körből választhat, hogyan reagáljon rá. Egy majomnak viszonylag szűk a mozgástere, amelyen belül reagálni tud egy ingerre, a hangyászsünnek egyáltalán nincs választása, és így, abban a formában, ahogy ő létezik, tévedhetetelen.  Egy majom már követhet el néhány hibát a kontiniuum szemszögéből nézve, ám a legsérülékenyebb az ember, pontosan azért, mert képes választani." A hibázás lehetőségét, a célt eltévesztő válaszreakciót nevezi a keresztény fogalomtár bűnnek. Minél inkább erős marad az emberben az én jóságába vetett hit, annál közelebb marad a tévedhetetlenséghez. "Szeress, és tedd, amit akarsz!" - mondá Szent Ágoston is. De ezt a tudást, hitet erősen befolyásolják a környezet különböző üzenetei. És minél kisebb korban érkezik az üzenet, annál meghatározóbb.

Folyt. köv.

Bocs a kép miatt. Meleg van. Menjetek strandra.

De, ha jobban belegondolunk, még passzol is ide...

a munka nemesít

A bizonyos kötődős könyvben (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) lenyűgöző és megszégyenítő az indiánok munkához való hozzáállása.

Ott kezdődik, hogy nincs szavuk a munkára. Megnevezik a tevékenységeket, de gyűjtőfogalom nincs, mert nem különböztetik meg az időtöltés egyéb formáitól. Nem társítanak szenvedést hozzá, szeretetből végzik, amit kell. Mi arra vagyunk kondícionálva, vagy szocializálva, hogy rosszul kell éreznünk magunkat, ha izzadunk valamin, ha küzdelemmel jár, ha "munka". Ők szeretik használni az erejüket, a testük adottságait, természetesen, akár nevetve fogadják a munkavégzés során adódó sebeket, horzsolásokat. Nem fecsérelnek energiát a munkához általunk már társított feszültségekre. Élvezik egymás társaságát cipekedés, vízhordás közben - ez nem munka, ez az életük, és élni jó. Nem méregetik egymás teljesítményét, így nem is kell bizonyítaniuk, hogy milyen jól csinálják. Nem sietnek végezni, hogy túl legyenek rajta, nem zavarja őket az idő "fecsérlése" egy szükséglet kielégítésére.

És nincsenek elvárásokkal.

Ez utóbbiról egy döbbenetes történet, amikor egy kis indián fiút a városba vittek, ott nevelkedett, majd felnőttként tért vissza a törzséhez. Feleségül vett egy törzsbéli lányt, született egy kislánya. Nem szeretett dolgozni. Így a szomszédja által termesztett zöldségeket, gyümölcsöket, és a szomszédja halait ette ő és a családja. A szomszédot ez nem zavarta, ő szerette mindezek csinálni, szívesen adott is, még csak azt sem várta el, h a fiú segítsen nekik. Ez a felállás mindenkinek megfelelt. És nem is a szomszéd miatt változott meg a helyzet. A "városi fiú" idővel el-elment a többi férfival halászni. Azután nekilátott, h kertet készítsen, ahol termeszthet. Szomszédja mindenben örömmel segítette.
Ez a fiú öt évig semmit nem tett keresztbe, ami az ő és a családja életéről való gondoskodást jelentette volna. Ez alatt az idő alatt ezt senki_nem_is_várta_el tőle. Senki nem nézett rá rossz szemmel. És ő - szabad lett arra, hogy élvezettel dolgozni kezdjen, ugyanolyan szabadon, mint bármely más törzsbélije. Az egész törzs megkönnyebbült - de nem azért, mert zavarta volna őket a "léhűtő". Hanem mert a vége felé ez a fiú egyre ingerültebb lett. Míg csak el nem kezdte a munkát. "Szeretett volna saját kertet, csak még maga sem tudta!" - ezt mondta róla a szomszédja, és rendkívül mulatságosnak találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.

Más gondolatok is forognak bennem a könyvből, úgyhogy jövök még Jean-nal, nem ússzátok meg.

belső válaszaink

Sorakoznak szépen a polcon az elolvasásra váró könyvek, és még mielőtt KonMari azt sugallná, h ki kell őket konmarizni, hisz Karácsonyra kaptam/kértem őket, s lám, még mindig nem olvastam - mesélnék neki egy kicsit a családi életemről.
Na de. Egyre inkább akad időm olvasni is.

Iskolaérettségi vizsgálatra indulván S társaságában, a legvékonyabb to_read könyvet dobtam a táskámba. 

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Nagyon erősen, énem legbelsőbb valóságából rezdült egyetértő visszhang már az elején, több gondolatára is. Például, hogy a kisbabának valójában arra van szüksége, hogy egy tevékeny életbe passzívan, de nyitott figyelmével kapcsolódhasson, biztonságos módon, és nem az kell neki, h lessem a kívánságait, félve, bizonytalanul a visszajelzéseit fürkésszem. Értsük jól persze, nyilván én vagyok, aki gondoskodom a szükségleteiről. De élhetem, éljem a magam felnőtt életét, oké, persze amennyire azt vele lehet. Az ő jelenlétében, vele szoros, számára otthonos közelségben. Hordozás ugye, mint olyan. Nem vagyok egy habzó szájú kontinuum-elv hirdető -még lehetek-, de ez annyira így van. 

Ami elgondolkodtatott, az az anyai ösztön. És úgy eleve, a bizalom az embernek saját magában, kontra intézmények, akik jobban tudják. 

Nem hiszek a valami ellenességben, nem iskolaellenességből választottuk az otthonoktatást. A tanulás, és az élet ezen formáját önmagáért választottuk. Nem valami rossz elkerülésére, hanem egy jó megnyerésére. 

De kétségtelenül igaz, h azáltal, h az intézmény - legyen az terhesgondozási folyamat, védőnői szolgálat, vagy óvoda, iskola - átveszi az irányítást, és látszólag (!) a felelősséget, az ember elbizonytalanodik a saját szerepében, kompetenciájában. Pedig ott van az ösztön, de egyre halkul a hangja a hozzáértők által keltett hangzavarban. 

Egy ismerős egy hivatalos szervtől kapta az arcába, h a gyermeke nem az övé, hanem az államé. 

Helyesbítenék. A gyermekem nem az enyém, hanem a Minden Titkok Tudójának kimondhatatlanul csodálatos ajándéka számomra. Az Ő kincse. Akit rám bízott. A vele kapcsolatos helyes döntések a szívembe vannak írva. Teremts hát csendet, és figyelj befelé!

Egy otthontanulós anyukabeszélgetésben került szóba ez a másik könyv: Kristine Barnett: A szikra

Nem olvastam még, de nagyon tanulságos lehet, mindenképpen szeretném. Érdemes a címre kattintva elolvasni a könyv rövid bemutatását. Egy gyermek, akit megkapsz, szeretsz, minden sejteddel figyeled, egész lényeddel őérte vagy. Ismered őt. Tudod, milyen, megtanulod érteni a szabályrendszerét. Aztán jön a diagnózis. És fel kell dolgoznod a bélyeget. Ő már nem Jancsi, hanem az ilyen-olyan szindrómás. Már nem Juliska, hanem az ilyen - olyan zavarral rendelkező. Pedig semmi sem változott. Őt kaptad, ő fogta a kezed tegnap, ő bújik hozzád ma, és puszil meg holnap. Ugyanúgy a szeretet a dolgod. Hinned kell az ajándékod tökéletességében. Töretlenül. 

Lehet, h tényleg soha nem tanul meg cipőt kötni, de amiért lelkesedik, amiben szenvedéllyel elmerül, abban kiemelkedik. És tépőzáras cipőt hord majd.