A film hatására gondolkodom az irányításon. Hogy igen, azt mondom, igyekszem nem irányítani a gyerekeimet, nem uralni őket, hanem együttműködésben élni... Ebben hiszek. De be kell látnom, h az utóbbi napokban megint valami nagyon nem működik. Veszekszem velük, feszkó van, rettentően lemerülök a nap végére. És nem, nem úgy működök, ahogy azt elképzelem nyugodt és higgadt pillanataimban. Mert túl romantikus elképzelés? Nem. Csak az történik, h visszaesek a "játszmába".
Az irányítás jó dolog, igaz? Hiszen arra irányul, h jól működjenek a dolgok. A célja a cél, vagyis a dolgok terv szerinti célba haladása. Szervezni, és irányítani az életet nem rossz dolog. De - két dologra jöttem rá (és ez az én kis életemre érvényes).
Egy. Oké, hogyha próbálom irányítani az életünk menetét, a napjaink folyását, és tervezek, igyekszem tudatosnak lenni - de ha mégsem úgy alakul, hát nem gond. Nem dől össze a világ. A mi kis világunk akkor dől össze, ha a kitűzött konkrét napi cél (mosni kell, azt jó volna kiteregetni is, olvasónaplót folytassuk ma, B tudjon aludni egy huzamban legalább egy órát, stb) érdekében beáldozom a békét. A magam békéjét, az együttes békét. Mert cél az együttélés tanulása is. Fontos figyelnem magam, mert az alap béke (és békétlenség) forrása én vagyok, mint az anya. Nem tehetem magamnak túl magasra a mércét. Szeretnem kell magamat annyira, h elfogadjam, ahol tartok. Amit bírok. Hol van az a határmezsgye, amin belül még maradok türelmes, maradok a békében. Hiába tűnik ez számomra kevésnek. Most itt vagyok. Engedékenynek kell lennem magammal, mert a legfőbb feladatom a szeretet, ami nem roppanhat össze a napi célok terhe alatt. Talán most még kevés vagyok - de leszek több, hiszem. De semmiképp sem úgy, h haragszom magamra a meg nem ugrott magaslat miatt, és ezáltal elveszítem az igazi fókuszt.
Kettő. Nem oké, ha próbálom irányítani a gyerekeimet (vagy a férjemet - ugyanilyesmisosemjutnaeszembe). Nem oké, és nem is működik. Mert az uralom nem szeretet. Vagyis igazából működik, ez benne a csapda. Működik, látszólag. Működik, csak ügyesen kell csinálnom. Ha manipulálok. Ha érzelmi nyomást helyezek. Ha megy a játszma... De Istennek hála, ez egy idő után fájni kezd. Mert érzékelem, h nem azok vagyunk, akiknek szeretünk lenni. Eltűnik a szabadság, a biztonság, a szeretet. A szívünk távolodik. A gyerekeim vagy megteszik, amit mondok, mondjuk megfelelni akarásból, vagy azért, h hagyjam már őket békén, vagy nem teszik meg, én meg kiakadok, és dühöngök - de mindegy is, mert bármelyik történik, nem egy egészséges, szeretetkapcsolati működésben vagyunk.
Sajnos az én játszmám ez. Nem volt egyszerű felismernem. Vagyis inkább szembenéznem volt nehéz vele. Fájdalmas. Hozott mintáim, akár családból, akár a nagy társadalmi mintákból - az irányításról szólnak. Manipuláció, uralom, ezek árnyalt szinonimái - az irányítás legyen csak az én kezemben. Tudjam, mi következik. Tedd, amit szerintem tenned kell.
És mi ennek az ellentéte? Azt hiszem, a bizalom. Az irányítást a félelem motiválja. A bizalmat a félelem ellentéte - a szeretet.
"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét." (2Tim1:7)
Annyira sok van ebben a mondatban. Ebben a három szóban. Életem során újra és újra elém jön, és egyre mélyebben értem. És igen, erre van szükségem. Erőre, mert nehéz. Fizikálisan is, lelkileg is, szellemileg is nehéz anyának lenni, és nehéz itthon lenni a három gyerekkel. Józanságra, mert különben elkap a pánik, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, és örvénybe kerülök. És szeretetre. A Minden Titkok Tudójának engem ölelő szeretetére, és az ebből fakadó, a gyerekeimet mindenen túl- és felülszerető szeretetre, ami a legjobbat hozza ki belőlük (és belőlem is).
És köszönöm, h megkaptam. Az enyém az Erő, a Szeretet, és a Józanság Lelke. Add, h minden nap életre engedjem!
