A következő címkéjű bejegyzések mutatása: miértek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: miértek. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 17., hétfő

fejlődésünk - a következő lépés

"Minden helyzet a fejlődésemet szolgálja."
Kiírtam a hűtőre.

Helyzetből, változásból pedig nincs hiány.

Mivel többször szolgált terápiás felületként nekem ez a blog, és a történet eleje megkívánja, h legyen valamiféle vége is, úgy döntöttem, megírom.

Életünk utóbbi évei rengeteg nehézséget hordoztak, amikből kinőttek, kivirágoztak fájdalmasan szép dolgok. Változtam, változunk, gyógyultam, gyógyulunk. És ennek, bízom benne, nincs vége.

Öt iskolai éve vagyunk magántanulók. Egy, aztán két gyerekkel, majd hárommal. Az otthontanulásunk, mint életforma, hozta a váltás igényét: munkahelyből szabadúszás. Aztán 3 gyerek után 4 gyerekes családdá váltunk. Ennek minden örömével, és néha embert próbáló nehézségével együtt. Építkezést álmodtunk, végül elköltöztünk egy vidéki, kicsi faluba. Lelki és testi téren erősen feltörő bajok, fájdalmak, lassan megtanultuk olvasni az üzenetüket. Elindult a lavina.

Nem is olyan nagyon régen hallottam egy négy gyerekes, otthonoktató, de idén minden gyerekét suliba adó anyuka szájából: "Elfáradtam."
Láttam én rajta, h nincs csillogás a szemében, lendület nélküli, egyfajta halk szomorúságot sugárzott a lénye. Haragudtam rá. Mintha áruló lenne. De idővel kezdtem megérteni... magamat. Aztán őt is.

M kapcsán már tavaly is felmerült a kérdés, az igény, a hiány. Keresni neki egy jó kis tanulócsoportot, vagy akár sulit, ahol kap másfajta kihívásokat, új kapcsolódásokat, barátságokat. 12 éves lett. Mondhatnám, h "készen van". Persze ez így nem igaz, hiszen én sem vagyok készen, az utóbbi időben látom csak igazán. De úgy érzem, amire szüksége volt, és amire képesek voltunk, azt beletettük. Jól, rosszul, lehetőségeinkhez, határainkhoz mérten. Étvágya lett másra is.
Végül arra a közös döntésre jutottunk, h még egy évet maradunk otthon, szabadon, együtt. Mindig egy évre hozunk döntést, így most is.
Életünk egyik legnehezebb éve következett. Na, nem miatta. Hanem minden miatt. A mindent értsd úgy, h minden. (Biztos fért volna bele más is, a képzelet szab csak határt, szóval minden - a teljesség igénye nélkül.)

Egy ponton világossá vált, h nem csak M, de S szempontjából is szükséges és kívánandó helyzet lenne a változtatás. Ekkor még csak M-ben gondolkodtunk, de egyre határozottabban.

Eközben zajlott le a költözésünk. Olyan könnyeden leírom ezt a mondatot, de annyit mesélhetnék, hogy több blogbejegyzésre elegendő volna. Most nem teszem.

M egy hagyományos, bár vidéki, így emberléptékűbb, kis létszámú osztályba kezdett el járni, a szomszéd faluba. Kisvonattal jár át, a falubéli többiekkel.


S: szerettük volna magántanulóként beíratni a helyi suliba, ezt az illetékes - a tagiskola feletti főigazgatónő - egy lendülettel visszadobta. Gondoltuk, akkor keressünk másik sulit, de közben az egyéni tanrend merült még fel, mert ahogy kezdtem/kezdtünk belelátni az iskolai életbe, egyre inkább tetszett, amit láttam. Szabadság, értelmes szabályok, gyerekközpontúság, családias légkör. A gyerekek listája az ajtón: "Milyen a jó suli?"...

S vágyott ide. És kimondta, amit szívem mélyén én is tudtam: hogy nem volt jó itthon. Igen, a tavalyi évem arról szólt, hogy próbáltam a széthullott énem darabjait összeillesztgetni. Ilyen állapotban az ember nem annyira a "jó anya" prototípusa.  Én nem voltam képes így kerek-perec kimondani, de igen, nagyon elfáradtam. Ki akartam lépni, nem élveztem, nem akartam. Belül, ott, ahova nem látnak be mások, viszont a gyerekeim ebben a térben élnek, a "tudatalattinkban úszkáló halak"ként...

S lubickol a társaságban, szereti az új élethelyzetet, lelkes a kihívásokkal. Mert igen, ő is iskolába jár. Nem volt könnyű ezt a döntést meghozni, hosszú-hosszú beszélgetések, önvizsgálat, kérdések hada előzte meg. Ő egyértelműen ezt vágyta, és ahogy arról beszéltem neki, h figyelem a szükségeit, és azok alapján igyekszem a számára legjobbat megtalálni, lett világos hirtelen, hogy akkor most iskolába kell engednem.

Talán felháborodsz, ösztönösen megítéled a helyzetet, lehet, h kárörvendően mosolyogsz, vagy sajnálsz, együttérzel... De biztosan nem érted, ha még nem élted meg ezt, vagy hasonlót. Hihetetlen hálás vagyok az eddigi, itthon töltött évekért. Ha újra kezdhetném, ugyanezt választanám. Gazdag időszak volt, és nem vagyok benne biztos, hogy többé már soha nem lépünk erre az útra, a szabadtanulás, az együtt tölthető idő gazdagságának lehetősége kincs. Tele volt ajándékkal mindannyiunk számára. Látom a gyerekeken, látom magunkon. Mindig azt mondtam, nem tudom, meddig tart majd. Most egy időre vége. A burok, a fészek, amiben éltünk, kinyílik. Eljött az ideje. Új ez, mindannyiunk számára.
Hálás vagyok, h nem feladásból, de belátásból, békét hozó döntésből fakadt.

"Minden helyzet a fejlődésemet szolgálja."
Kiírtam a hűtőre. :)

2016. február 26., péntek

kérdezz-felelek

Egy szimpatikus, kedves anyuka segítségemet kérte, most állnak az otthontanulás küszöbén, és nyugtalanítják bizonyos kérdések. Van tapasztalatuk az intézményi létről, két gyerek iskolás jelenleg.
Gondoltam talán más, idetévedő keresőnek is hasznára lehet ez a párbeszéd, szóval - az ő engedélyével - idemásolom egy-egy részletét.

kérdés:
Amerikai homeschooling-os családoknál sokszor azt látom, hogy az apa, a családfő is jelen van... nálunk - mivel a férjem a családfenntartó - ő reggeltől estig dolgozik - és bár hévégén komolyan kiveszi mindenből a részét, a gyerekekkel gyakorlatilag egyedül vagyok. (A nagymamák elég messze élnek) Szóval hétköznapokban nincsen napközben támaszom, így talán mondanom sem kell, alig ülök le egész nap... Az együtt tanulós figyelem, odafordulás még a házfeladatok megírásánál is kihívást jelent időnként, ha épp ölbe kívánkozik a kicsi, stb. Ez így leírva persze tudom, hogy természetes és életszerű, de azért szokott feszültséget okozni. Neked van támaszod, segítséged? Ha nincs, kialakult valamilyen rutin, amiben mindenki megtalálja a maga helyét? 
(Gondolok itt arra a helyzetre, amikor vacsorafőzés közben a kicsi sír, miközben a harmadikos nem érti a házi feladatot, szeretné, ha ott lennék mellette, az elsős szeretné, ha nézném, hogyan kanyarítja az újonnan tanult betűket, miközben az óvodás épp mesél(ne) valami nagyon fontosat arról, ami aznap történt vele...)

válasz:
A férjem egy időben itthonról dolgozott, majdnem fél évet, most újra eljár. A hosszú távú célunk az itthonról dolgozás lenne. Általában hat - fél hét előtt nem ér haza. Nincs napközben segítségem. Igen, feszültség, az van, nálunk is. Mindig újratervezek, és igyekszem kitalálni, hogyan működhetnénk jól. A január - február a legnehezebb, elmenni sem tudunk sehova. Ja, mert jogsim sincs... :) Ismerek olyan anyukát, aki úgy tanul a több gyerekével, h be vannak osztva naponta, felváltva. Mondjuk hétfőn tanul együtt Pistikével, de Julcsikának van előkészített, önálló feladata. Másnap csere. Ez is jól működhet.
Mi együtt szoktunk tanulni, bár néha nehézség, h S még nem tud olvasni. De annyi minden ragad rá! Nem a tananyag mentén megyünk, inkább érdeklődésirányítottan. Most épp az emberi agy a téma, és mindketten nagyon szeretik, rácsodálkoznak. Az Én, Te, Ő-t is együtt olvasom nekik, szóval S is tisztában van már a szófajokkal. B pedig részt vesz a maga módján, erről is írtam nemrég. Ő Istennek hála nagyon kiegyensúlyozott gyerek. 
A rutin, a napi rendszer mindenképp segít. Mondom ezt én, aki alapból nehezen teszem be magam szabályok közé...
ITT a most működő rendszerünkől írtam.
A legnagyobb nehézség számomra még mindig az, h tudjak figyelni saját magamra, a saját szükségleteimre, legyen én-időm. Ne csak akkor, amikor már sárkány lettem a hiányától...



kérdés:
A tantárgyakkal való haladással kapcsolatban is tartok bizonyos dolgoktól: attól, hogy "elcsúszunk időben" (hogy emiatt mennyit szorongnak az iskolai tanárok! Hogy nem fogják "befejezni" a tananyagot...), vagy, hogy nem tudjuk pontosan, mit és hogyan fognak számon kérni. 

válasz:
Pedagógus vagyok, tanítottam is alsóban három évet. Sokkal hatékonyabb az otthontanulás, mint az iskolai haladás. Úgy, h nem is minden hétköznap tanulunk. Munkafüzeteket nem töltünk, nem akarok itthon minisulit játszani. Azért nem járunk intézménybe, h szabadon tanulhassunk. A mf kitöltögetésének bármiféle értelméről nem tudom meggyőzni magamat. Felesleges. Ha van haszna, annyi, h rutint szerez a gyerek a vizsgára. Mert sajnos a vizsga annyiból áll, h tudáspróbákat, felmérőket iratnak velük. A mi sulink nagyon támogató, év közben is a segítségemre állnak, ha igénylem. 
Mindig megkaptuk/elkértem év elején a követelménylistát, volt, amikor a részletes tanmenetet is. Abból kiszedtem a nagyobb témaköröket, és azok mentén tanultunk. Tankönyveket is ritkán használok, inkább mindenféle albumokat, enciklopédiákat, meg persze a netet. Leginkább projektezünk. Mi mindig visszük be a kis itthoni mindenféle alkotásokat, munkákat, előre el is szoktam küldeni emailen különböző fényképes beszámolókat. Például szerintem ezekre simán adhatnának érdemjegyet. Végül is, a lényeg, h a gyerekek élvezik, és mellette belefér a "kötelező" is. Egyenlőre. Most ugye M harmadikos. Felsőben más lesz a helyzet. De azon majd még gondolkodunk addig...
Magántanulói státuszban vagyunk, csak félévente megyünk be - a vizsgára. Van még egyéni tanrendes helyzet, akkor bejártok havi, kéthavi rendszerességgel tanórákra. Én ezt nem szerettem volna, mert nagyon köt az iskola tempójához.
Azt érdemes az embernek végiggondolnia, h mi a célja az otthonlétnek. Mi igyekszünk nem nagy hangsúllyal megélni a vizsgázást, az érdemjegyeket. Mert nem az a célom, h kitűnő tanulókat neveljek itthon. Sokkal inkább érdeklődő, önbizalommal a világ szemébe néző, kérdezni merő, és válaszokat keresni tudó, akaró embereket szeretnék a gyerekeimben látni. 
Erről elmélkedtem már sokszor, például ITT, és  ITT, meg talán ITT is.
Azt hiszem a 'kérdések' címszó alatt találod a különböző őrlődéseimet...


kérdés:
Én sosem voltam kitűnő tanuló,matekból pláne - mi van akkor, ha nem tudok segíteni, rávezetni, megértetni valamilyen összefüggésre őket? Az iskolai matek oktatás, legalábbis a harmadikos fiamnál úgy látom, sémákra épül. Ha így teszik fel a kérdést, így kell megoldani a feladatot, ha úgy, akkor meg úgy... Neked van valamilyen szakmai mentorod, aki adott esetben segít? Vagy a tanári kézikönyveket veszed meg?


válasz:
Mivel én humán beállítottságú vagyok, lelkesen tudom átadni az irodalom, nyelvtan, művészetek témakörébe tartozó bármit. Még a biológia, környzetismeret is hihetetlenül lenyűgöz, ezért azzal is szívesen foglalkozom, foglalkozunk. Nyilván az én hozzállásom meghatározza a gyerekekét is. Matekkal bajlódtunk M-mel, de be kellett látnom, h nem megy, mert én nem szeretem. Az iskolai rutint tudtam csak hozni, sémák, számolások sora, stb. A férjem, amikor néha nekiállt matekozni vele, ráébredtem, mennyire másképp csinálja. Ő gondolkodtatja. Nálunk ő vette át a matekot, amit most azért újra kell terveznünk, merthogy ugye eljár újra dolgozni. De amit én nem tudok, ahhoz majd szerzünk jó tanárt. A fizika - kémia részével is úgy vagyok, h ami nem megy, ahhoz keresek valakit, aki szereti, és élményszerűen, lelkesedéssel tudja átadni a gyerekeimnek.
Azért, ha belegondolsz, h mit használsz abból, amit sose szerettél tanulni, nem is érdekelt, de muszáj volt... nem is csak, h mit használsz belőle, de mire emlékszel?! Nekem kábé nulla... Szóval, szerintem ha megmarad a tanulás szeretete, akkor úgyis megy majd azután, ami érdekli. Ami meg nem érdekli... azt (halkan kérdezem) kell-e tanulnia egyáltalán? 
Matekból M nem is lett ötös, de nyugodt vagyok abban, ahogy az apja foglalkozik vele. Mert nem a feladatok kisujjból kirázása (időre!) a lényeg, hanem az, h tudjon gondolkodni, használja a logikáját, és ne riadjon vissza.
Tanári kézikönyvet pedig nem vettem még soha.
De van barátnőm, aki használja, nekem nincs tapasztalatom.

És még egy, számomra iránymutató gondolat, ami eszembe jutott:

Azért vagyok a világban, hogy sáfárkodjak a teremtettséggel. Hogy gondoskodjak, hogy jól rendezzem, használjam, amit kaptam. A természet, a környezetem, a házam, házastársam, a gyerekeim őrzője vagyok. A személyiségem, a lényem Jézus hordozója. Változást munkáló remény.

Fontos a tudás. Hogy minőségiek legyünk, hogy amit adunk a világnak, az valami kiváló legyen. Feladatul tűzd ki, hogy valamiben válj profivá! Keress valamit, amiben kiváló tudsz lenni!

A cél, a tehetség kibontakoztatása a világ számára. Megélni azt a gazdagságot, hogy van miből adnom! Kinyitni a magam gazdagságát a világ számára, adni, és befogadni.

A gyerekeim tanítása, tudásuk gazdagítása, a megismerésben való vezetésük, ennek fontosságának megtanítása a feladatom. És vezetni őket abban, hogy megtalálják azt, amiben jók lehetnek. Táplálni a hitüket abban, hogy kiválóak legyenek, és ezáltal gazdagítsák a világot. Hogy az életük, a személyük ajándék legyen, amit bőkezűen szórhatnak.

2016. február 21., vasárnap

a mi utunk

Mivel a KEROTT-on mi mutatkoztunk be, szedegettem a gondolataimat, és visszaolvastam régebbi bejegyzéseket a blogról. Aztán összeállt valamiféle vázlat - amit csak nagyjából követtem. Megosztom, ilyesmikről beszéltem:

Otthontanulásunk története

Pedagógusi múltam. 
Otthontanulós baráti család, ott mostanra már 16 éves a lányka. 

Amiért nagy lehetőségnek láttam:

-  Szabadság - amit én gyerekként nélkülöztem.
   Félénk és megfelelni vágyó gyerekkorból jövök. A szabályokhoz való tökéletes és bármi áron való, félelemből fakadó alkalmazkodásból. (persze tudom, a bennem élő gyerek nem egyenlő azzal a gyerekkel, akit kaptam, h én neveljem fel.) ((vagyok-e ÉN most elég szabad hozzá??))

- A legtöbbet lehet kihozni a gyerekből, ha odafigyelve csináljuk. Vagyis ő kihozhatja magából egy támogató közegben. Engedve, h menjen, amerre viszi a kíváncsisága, kedve. Tanulás belső indíttatásból.

Nincs betolva egy polcra, nincs osztályzat, ami a többiekhez viszonyítva kategorizálja. Hibázni szabad!
Fejlődni, szárnyalni hagyás. Persze vizsgakor igen, de megpróbáljuk ezt nem nagy hangsúllyal megélni.

--Együtt tölthető idő, kapcsolat! Figyelem, szeretet...

Amik visszatarthattak volna:

- Saját szabadságom csorbulása, merthogy kevesebb a nélkülük-idő. (Az, aki én vagyok, alkalmas-e erre?)
- Napi gyerekközösség hiánya (fontos-e?)
Egy megszokott rendszertől való eltérés ismeretlensége, félelme.

Én jót teszek-e ezzel neki. Nem vagyok mintaanya. Ő nem egy mintagyerek. Vannak nehézségeim saját magammal. Vannak nehézségei saját magával. Vannak nehézségeink egymással. Jót teszek-e? Képes vagyok-e? 
-       személyes meggyőződés arról, h ez a mi utunk
"Nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, szeretet, és a józanság lelkét."

Most is ezt érzem legnagyobb kihívásnak:  saját harcaink győztes megélése,  jellemfejlődés - együtt.
Amit tanulok:
-       - bizalom a gyerekeimben
(John Holt – “Nincs ennél könnyebb, és ugyanakkor ennél nehezebb. Mert ahhoz, h bízni tudjak a gyerekemben, önmagamban kell bíznom. De legtöbbünknek gyerekként azt tanították, h bennünk nem lehet megbízni…”)
-       - harag-, indulatkezelés
-       - konfliktusmegoldás, érzelmek helyes kezelése
"beszélő bot" ITT

A büntetés távolságot épít. A szeretetteljes fegyelmezés kapcsolatban tart.
Kritikátlan engedelmesség szemben a kapcsolatra épülő következetes neveléssel.

NEVELÉS
                
Amikor M megszületett, nem igazán volt elképzelésem, leginkább a környezetemből érkező, és tudat alatt beépült impulzusok mentén kezdtem nevelni őt. Utólag visszagondolva, az engedelmesség elérése volt a legfőbb jó, amit reméltem. Engedelmesség, mert az biztonság. Engedelmesség, mert az Istennel való kapcsolat is erre épül (?). És mivel azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, így engedelmességre neveltem, akár a kapcsolat árán is.

Most azt gondolom, a kapcsolat sokkal fontosabb. Szeretném, ha biztosak lennének a gyerekeim abban, h szerethetőek, szeretve vannak, és mindez csupán azért, mert ők azok, akik.
Nem érzem magam sokkal bölcsebbnek a gyerekeimnél, egyszerűen csak régebb óta élek. Ők kész emberek, nem nekem kell őket kigyúrnom. Együtt élünk, alakítjuk egymást. Hogyha valaki keresztbe tesz, annak általában van következménye, amit az egész család érzékel. Mert együtt működünk. Nem idomítani akarom őket, hanem tanítani.
Nem szeretek jutalmazást, büntetést alkalmazni. És azt hiszem, nem a szabályrendszer, nem a törvény - és annak szigorú betartatása - tesz "jóvá", nem az szabadít meg a bűntől, sokkal inkább a szeretet, elfogadás, kegyelem. Én is ezt tapasztalom a Minden Titkok Tudójától, h megszégyenítően túlszeret a botlásaimon, a szennyes dolgaimon.

Azt hiszem úgy kezdődött, h elkezdtem felülbírálni a szabályokat, amiket hoztam. Megvizsgáltam, miért is akarom, h az a bizonyos dolog úgy legyen, és ne másképp? A gyerek miatt, vagy magam miatt? Kényelemből, félelemből, megszokásból, 'így illik'-ből? Értékes kincs a szabadság, mégis olyan könnyen engedjük át az irányítást, és törjük bele magunkat haszontalan keretekbe. 

Megkönnyebbülés volt elengedni az alá-fölérendeltségi viszonyt, elengedni azt a tévhitet, h ez a viszony jelenti a felelősségvállalást. És egyszerűen élvezni a gyerekeim társaságát. Arra vágytam, h csak érezzük jól magunkat együtt...

A kapcsolatból pedig annyi minden következik. Hogy elmondja nekem azt is, amit szégyell. Hogy láthat engem is hibázni. Hogy érteni akarjuk egymást. Hogy összeveszünk, és kibékülünk. De az biztos, h számíthatunk egymásra.


Létezik egy hihetetlenül bölcs, afrikai, törzsi szokás.

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törsz köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatsoan sorolják neki mindazokata  jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?

Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére, boldogságra vágyik.  Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.
És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, ki is valójában.


"Azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek. Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is." 
(Vekerdy Tamás)
önnevelés, gyógyulás

“Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött:
– Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
- Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
Gandhi azt válaszolta:
– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

Maga a tanulás elenyésző része mindannak, amiről ez az életforma szól!

TANULÁS

Eleinte napi órarenddel működtünk, aztán tantágyakra bontott napok, most heti, vagy hosszabb projktekkel dolgozunk. Egy-egy projekten belül több tantárgyi kihívás is adódik.

Alfie Kohn:
Choice (választás): a munkatársaknak legyen lehetőségük részt venni annak megvitatásában és eldöntésében, hogy hogyan kell elvégezniük munkájukat.
Collaboration (együttműködés): minden munkatársat támogasson egy olyan team közössége, amelyben képzettsége, tapasztalata, kreativitása és alkotó ereje zavartalanul ki tud bontakozni.

Content (tartalom): a munkatársak tudjanak azonosulni a feladat céljával és tartalmával.

2016. február 6., szombat

anya kimenője, avagy önvizsgáló poszt az újjászületés jegyében

Négy hete jár Apa munkába, azóta nem volt valódi saját időm. De ma! Barátnőzős, kávézós-sütizős, röhögős és lelkizős, nagy beszélgetős délelőtt - kikapcsolódás, feltöltődés a javából! Mennyire kellett már ez!

(Éjjel, a kiesett fogát párna alá rejtő S csalódottságát - a Fogtündér nem megfelelő ajándéka kapcsán - rendkívül türelmetlenül kezeltem: ékes bizonyítéka az érzelmi és szellemi, meg minden egyéb területű totális lemerülésemnek. Zárójel bezárva.) (Ez a Fogtündér ügy még az oviból gyűrűzött haza, na nem is ragozom. Meg különben is, mi az, h reklamál?? Nem igaz? Persze szegény sírt, meg minden. Könyvet kapott. Nem legót...)

Mivel Apa biztosította számomra a teljes napot, délután sétálhattam, leülhettem a Feneketlen-tó egyik napmelengette padjára, és átgondolhattam az életet. Csend volt, kellemes napfény, tavaszremény, nyugalom. Kisimultam.

"Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig."
(Michael Proust: Az eltűnt idő nyomában)

Az utóbbi hetek nehezen kapaszkodósan teltek. Vagy még inkább el sem indulósan. A hepehupa-gödör alján ücsörgősen. Fel sem nézősen.
De számot vetve az idei legnehezebb_időszaka_az_évnek hónapokkal, még mindig jó a mérleg állása. Hálás vagyok a vidéken töltött hetekért, bár alapvetően nehézségből fakadt, és kapcsolódtak hozzá bonyodalmak, de mégis, nem itthon raboskodtunk a hidegtélbenbegubózva, hanem történt valami - máshol lenni, újat megélni jó! Aztán jött a Karácsony, ami megint okés, mert zajlik. Utána a vizsga, a készülés eseménye, és a kellemes élmények. Csak ezek után szakadt rám az itt_a_vég érzés. Voltak nálunk kedves barátok egy hétvégére, ami fény volt a sötétségben, gazdag és örömteli napok. De alapvetően a túlélésre játszom - nem szerveztem a napjainkat, nem teltek sem izgalmasan, sem jól, nem volt jellemző sem a béke, sem a hasznos tartalom. (Kivéve egy-egy rövid fellángolást. Azokért hátba veregetem magam.)

Miért úsznak el a napok? Mert hagyom. Miért hagyom? Mert kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam, és nem bírnám elviselni a visszautasítást. Igen, a gyerekektől. Nevetséges ez a felnőtt szájából? Lehet. De ha őszintén magamba nézek, ez van. Amikor készülök, lelkesen, időt teszek bele, fáradságot, igyekszem gazdagon kitalálni a tanulási folyamatot - és az a reakció, hogy nemár. (Romantikus_idilli_mindenkiboldog otthontanulási kép most dől romba, igaz? hehe) Ha süt a nap, ezzel a válasszal is képes vagyok mit kezdeni. De a tél nem az én terepem. Így hát: jó öreg elkerülés - beidegződött menekülő ösztön. Ne csináljunk semmit. Unschoolingnak nevezhetném, ha el tudnám hitetni magammal, h ez így okés. De nem, ez nem az unschooling. Hiába csinálnak a gyerekek ezt-azt, amiből tanulnak is ezt-azt. Az én elkerülő magatartásom nem tápláló közeg a tanulásnak, az értelmes együttlétnek. Persze, hogy nem jó így itthon a légkör.
Ez nem szabadság. Ez félelem.

Na de. Napfény, tóparti pad, újratervezés.
E barátnőm kérdezett a napirendünkről. Ami, ha jobban belegondolok, alapvetően nincs mostanában. Tolom a napot magunk előtt, hogy teljen. Ő mondta a délelőtt folyamán, hogy az én gyerekeimnek sokkal több idejük van játszani, - ezért talán már nem becsülik, és helyette egymást szekálják (de ezt lehet, h már csak én gondoltam utána) - az övéi amikor hazaérnek, kiéhezve kezdenek a játékba. Van ebben valami. De ahogy gondolkoztam, szembe kellett néznem vele, a nagy parttalanság az, ami nem tesz jót nekünk. Nem a sok szabad idő. Kell a kihívás, a terhelés, amit én szükséges, h eléjük adjak. Mindannyiunk igénye, hogy újra talpra álljak végre, és visszavegyem a kezembe az irányítást. Ez a helyzet.

Szóval a tervezés. Célja a rend, a rutin.
A rendben rejlő szabadság, szemben a megfutamodás káoszával.

Első pont. Amin újra meg újra kiakadok, az a kupi. Minden napom azzal telik, h pakolom a cuccot. KonMari ide, vagy oda, maradtak azért cuccok, na. És van egy mindjártkétéves, aki előrámol megállás nélkül. A nagyobbaknak sem szokása a helyére pakolás. Őrjítő.
Szóval. A péntek lesz a takarítás, és a rendrakás napja. A többi napokon nem érdekel. (Szóval akkor ne jöjjön hozzánk senki, köszi.) Ami viszont alap, és mindenkitől kérem, az az, h a földön ne legyen semmi nem oda való. Stócoljuk az asztalra, ágyra, kanapéra, de ne lépkedjünk a mindenfélén. Ez. A. Minimum.
A gyerekszoba másik mumusa a ruhák, amik szanaszét tudnak heverészni, szintén főleg a padlón. Erre egy időben bevezettem, h egy kosár állt a szoba sarkában, mindenféle ruhaneműt oda kellett hajigáljni. Legalább a látványrend megmaradt, és a kosarat mosás előtt szépen kiválogattam, elpakolásztam. Kis, megléphető lépés.

A második kritikus pont a számítógép. Bevezetjük az ebéd utáni pihenőidőt, ami alatt én B-t altatom, a két nagy pedig olvas, könyvet nézeget, oké, akár még legózik is csendben... Miután én kijövök B-től, akkor lesz géphasználati idő. Egy óra - nekem is, koncentráltan, és nekik kettőjüknek is, fél-fél óra. (Eddig is ennyi idő vált be.) A közös időnket nem lopjuk meg a monitorral.
(Ha munka van, akkor még este, vagy hétvégén folytatom... ezt olyankor nehéz lesz tartani.)

Harmadik pont a kellemes része, mégpedig a programok. Vannak fix délutáni különórák (M: foci, gitár, S: gitár, torna), ezen kívül tervezünk megnézni egy rendszeres délutáni táncházat egy nem olyan messzi közösségi házban. Szeretnék eljárni velük uszodába, heti egy délelőtt. Mindhármukkal. Kihívás, meglátjuk. Vannak nagyszabású terveink, pl. játszótereket bejárni, és azokról tudósítani - képekkel, beszámolóval. Régebbi ötlet, de még nem kezdtük el. Ezt is tervezetten, heti egy nap játszótér-túra.
M szeret varrni, így hát amikor S-t tornára viszi egy drága anyuka (nagy segítség ez, nem tudnám nélküle megoldani), akkor fogunk rendszeresen ezzel foglalkozni. Vagy más olyasmivel, amiből S önként is kimaradna.

Főzni újabban este szoktam, miután Apa hazaér. Így praktikus, mozgékonyabbak lehetünk délelőttönként.

A heti programtervező, ami a hűtőre kikerül:


"A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket, az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. Ám nem mindig vagyunk szeretetre méltók. Lényeges, hogy ezt meg tudjuk bocsátani önmagunknak, és a többieknek is."

Új életre fel.
Kívánjatok kitartást.

2015. november 18., szerda

pedagógusanyuka

Olvastam a Matrózképzőn egy kérdésfelvető posztot, EZT.

Eszter, a blog írója elkülönít kétféle otthotanulást választó "típust", van a "pedagógus-anyuka", és a "született-anyuka". Nem fogom a posztot részletezni, olvassátok el - inkább csak magamat boncolgatom...

Ha már tipizálunk, hát igen, bennem buzog a pedagógus. Na azért nem az a mindenkit kioktató típus, mert ahhoz nem vagyok elég magabiztos, meg mások életét, véleményét, önrendelkezését mindig is kiemelkedően tiszteletben tartottam.
(A minap a buszon egy idős hölgy előszeretettel kezdte nevelni S-t - aki mohón tömte magába a "kukit", és közben hullajtotta szét a földre -, hiába mondtam neki egyre erélyesebben, h "Köszönöm, itt vagyok, majd én intézem! Köszönöm, tényleg itt vagyok! Köszönöm, nem szükséges!" csak nem hagyta magát kibillenteni...)
De ha valaki kérdez, és mondjuk olyasmiről, amit szeretek, és ráadásul még otthon is vagyok a témában, akkor imádok magyarázni.
(Fotóiskolát kinek tarthatok?)

És igen, az is igaz rám, h akkor érzem hasznosnak a napunkat, ha tanultunk. Hogyha megnyitottam nekik a világot, ha többek lettek ezáltal. Kiváltságnak érzem, hogy vezethetem őket a tudásban.
Gyötörni tud, hogy mennyi de mennyi minden van még, még a világon, amit szeretném, ha látnának, megtapasztalnának. (És mennyi minden, amiről én sem tudok!)
Amikor valami miatt - nem előre tervezetten - ez elmarad, na az engem rendkívül feszültté tesz.
Ugyanakkor, hogyha látom, h más dolog felülírja a tanulást, képes vagyok engedni azt, ha értékesnek tartom. Például, hogyha belemerülnek a játékba, sokszor nem bontom meg csak azért, mert jöhetne a tanulás. Kincs, h nekik van idejük játszani, van idejük egymással lenni. És olyan hamar felnőnek. Amikor testvérháború dúl, na azokban a periódusokban kitüntetett jelentőségű az együttjátszás.
A szabadban levést, mozgást is fontosnak tartom. Tudom, h lesz még sok-sok hideg, csúnya nap, amikor bent fogunk kuksolni. Addig, míg cirógat a kedves őszi napfény, engedem, h minél több időt töltsenek kint, a kertben, együtt. Bicajoznak, rollereznek, görkoriznak, fára másznak. Ez szabadság. Ajándék.

Ugyanakkor a döntésben nem ez motivált elsősorban. Ez inkább útközben erősödött fel. Amikor mérlegeltem, nagyon erős volt bennem a vágy arra, h ne veszítsem el a gyerekeimet. Hogy ne kelljen korán reggel elbúcsúzni, hogy aztán már-már este legyen, mire újból találkozunk. Még ne kelljen - 4 évesen, 6 évesen, 7 évesen... Szeretnék közel maradni hozzájuk, szeretném ismerni őket, része lenni az életüknek. Őrizni a kapcsolatot. Persze nem mondom azt, h iskolás élettel ez lehetetlenség lenne. De ha már nyílt rá módom, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy itthon maradjunk, együtt.

Azt hiszem, erősen keveredik bennem a két típus. Felszabadító volt kimondani, h igen, a tanulás bizserget, és jó hálát adni azért a kapcsolatért, amiben élek velük. 

2015. november 1., vasárnap

nevelési görcsök

Megint szabadpéntekszabadszombatom volt, és míg buszoztam a barátnőmhöz, lehetőségem nyílt olvasni. Milyen jó is az utazás!

Az elveszett boldogság nyomában.
Most csak egy részt emelnék ki, ami leginkább megragadott.
A jekánák, akik között élt és megfigyelt az írónő, egyszerűen nem befolyásolják a gyerekeket,  de egymást sem. A döntésed szabadsága szent. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Minden egyént a maga uraként tisztelnek. Az ember, a gyerek veleszületetten társas lény, együttműködésre kész, "jó". Ha mégsem helyesen cselekszik, nem leuralni, irányítani kell, helyettesíteni az akaratát a sajátommal, hogy megtegye, hanem felszabadítani arra, hogy akarja is azt a jót tenni.
A jekána gyerekek részt vesznek a tennivalókban, a kéréseknek eleget tesznek, mert ez jó, és mert fel sem merül senkiben, hogy ennek az ellenkezője történjen.

"Nincs "rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a "jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális (és nem antiszociális) lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően jó teremtmény cselekedetének tekintik.
(...) Ez homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes, civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle."

"A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat.
(...)
Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utánafutnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős önmagáért, miután az anyja megmutatja, ilyen elvárásokat támaszt felé.
(...) Egy jekána totyogósnak eszébe sem jutna elkószálni az anyjától az erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget folyton hátra, hogy követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy a gyereknek választási lehetősége van, sem azt, hogy az anyja feladata lenne hogy ne veszítse szem elől, legfeljebb lassít a tempón, hogy a kicsi lépést tudjon tartani vele."

"Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját, vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot, vagy agyagból készít egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, milyen szociábilisan viselkedett: "Jaj, milyen jó kislány vagy!" "Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!". Az ilyen, és ehhez hasonló viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle."

Ide kapcsolódhat egy korábbi jegyzetem, az Értsünk szót, ITT, ahol arról volt szó, hogyan kell jól dicsérni - nem a személyét, hanem a tettet elismerni, megköszönni. Persze nem jekána dolog, de szerintem a két gondolat összeegyeztethető.
Vagy - ha jobban belegondolok - lehet, h mégsem.
Mit gondoltok erről??

Érdekes, hogy pont most történt S-sel ez az eset.
Fiatal lányokra volt bízva több gyerek, míg, mi szülők, közös programon vettünk részt. S, meg kell hagyni, mostanában(?) nem könnyű. Öntörvényű, hirtelen haragú, heves... és nem jó ez neki, érzem, tudom, még erősebben szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre abban, hogyan boldoguljon a saját erős érzelmei, csalódásai, haragjai örvényében.
Ami történt: leborult az asztalról valami, amit nagy valószínűséggel B vert le, aki S mellett ült. Megkérte az egyik gyerekvigyázó lány S-t, vegye már fel légyszi. Az én fiam közölte, h ő nem szeretné.
(Itthon - kérdésemre, hogy ugyan miért nem -, kiderült, h inkább játszani szeretett volna, másrészt különben sem ő verte le...)
M összeszedte készségesen.
Ezek után S nem kapott desszertet, a második adag kiosztásakor sem kapott desszertet, és később sem kekszet. M viszont jutalomból kapott dupla sütit... és ő megosztotta vele a saját adagját.
Amikor pedig később szavazásra bocsájtották a vigyázók a kérdést, h milyen mesefilmet nézzenek, S szavazata nem számított.
Ezek a tények, a történések.
Itthon hosszas beszélgetés során próbáltunk megérteni, feldolgozni, okulni.
Beszélgettünk arról, hogy ha segítséget kérnek tőlünk, akkor bizony segíteni kell. A szuperhős miért olyan tiszteletreméltó? Mert segít! Figyeli, hol van rá szükség, és ott terem! Ez hősies, ez férfias, így a jó.
kifejezte, mennyire rosszul estek neki ez az elutasítás, úgy érezte, ő "nem is számít". Elmondtam, h szerintem rosszul döntöttek a lányok is, amikor S-t ezekkel a büntetésekkel akarták figyelmeztetni. Beszéltünk arról, hogy bántó, sértő, és udvariatlan visszautasítani egy kérést, valószínűleg ez felháborította őket, és szerették volna, ha S is megérti. De nem a legjobb utat választották.
Az is szóba került, hogy S szintén kérhetett volna segítséget a pakoláshoz. Vagy segíthetett volna M-nek, amikor ő magára vállalta a feladatot.


Nehéz helyzet, és S-sel amúgy sem könnyű az érzéseiről beszélni. A frusztráló dolgok elől menekül. Nem tudom, mi maradt meg benne, nem tudom, mit épített be, mire jutott ezzel az egésszel. Ennél többet - és kevesebbet sem tehetek, mint hogy beszélünk, beszélünk, beszélünk róla. Erről, és minden másról is. Beszélünk, meghallgatunk, megértünk, figyelünk egymásra. Vigasztalunk, bátorítunk, segítünk. Öleléssel, jó szóval, példával. Ennyi, és ez nem kevés.

Elgondolkodtat a lányok "nevelési módszere". Azt mondom, nem meglepő, nem egyedi, nem hű_de_gonosz. Így működünk, azt gondoljuk, a gyerekre nyomást kell gyakorolni, mert máskülönben nem okul. Hatni kell rá így vagy úgy, jutalommal, büntetéssel, befolyásolni a jó irányba. Csakhogy ebben nincs bizalom, nincs tisztelet, és sokszor nincs megértés sem. Én sem gondolom, hogy mindig meg kell simogatnom a kis fejét, és ráhagyni, ha hülyeséget csinál. De a befolyásolásban nem hiszek. Sosem fog belsővé válni a késztetés, míg külső megerősítés vagy megtorlás a mozgatója.

"...a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni, felváltani a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje.
Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Widdi is akarja a helyes dolgot. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette."
(Jean Liedloff)

2015. október 11., vasárnap

élni és élni hagyni

Sokat agyaltam, sokat szenvedtem, terhelődtem, fészkelődtem - néha ennek nyomát is hagytam a blog soraiban...

Aztán jött egy felszabadító nyár, és közben sok minden alakult. Bennem.


Most könnyűnek érzem magamat, magunkat, bár még közel a nyár... (- azért maradhatna így...).
Engem nyomasztott a teljesítménykényszer, engem terhelt le a félelem, és amíg én ebből nem tudtam egy elegáns mozdulattal kilépni - addig ezt árasztottam magam körül.

Egyszer csak azt veszem észre, h szabad lettem bízni a gyerekeimben, elengedve az elvárásokat. Elengedve a megmérettetést, mint viszonyítást.
Elengedve azt a tévhitet, h a tanulás akkor történt meg, ha számon kérjük, és jól teljesítünk.

Nézem a gyerekeimet, és gyönyörködöm abban, ahogyan élnek. Tanulnak, tanulják az életet, van szabadidejük, és vannak kötelességeik, de semmi sincs kőbe vésve, és végső soron a döntéseiket a saját életük felett ők hozzák meg. Engedem nekik.
Főleg M nyűgöz le - tisztán felismeri a motivációit, mérlegel és okos döntéseket hoz. Megtanult birkózni az érzelmeivel, és ha kell, uralni azokat. Persze néha sikerül, máskor nem - de ezzel én is így vagyok.

Van ITT ez a cikk, ami rendkívül megerősített, hálás vagyok az írójának. Meleg szívvel ajánlom, olvassátok el!

"Ha egy gyerek maximálisan teljesíti az iskola és a szülő elvárásait, nemhogy arra nem marad ideje, hogy az élete eseményeire reflektáljon, hogy alakulóban lévő testét és lelkét megismerje és elfogadja, hogy megtanuljon másokra figyelni, velük együttműködni, hogy kiderítse, milyen tevékenységek okoznak neki örömet, miben jó igazán, hanem arra sem marad ideje, hogy éljen."

Elengedtem azt is, hogy én majd jobban tudom, miből tanul a gyerek, és mi az, ami aztán haszontalan.
Ha meg tudom tölteni értékes tartalommal azt az időt, ami közös, azzal formálom őket - de nem fogok lezárni utakat, amik tőlem idegenek, ám őket vonzza.
A számítógéphasználat például egy kritikus pont, S sokat igényelné, én korlátoznám ezerrel. Még átgondolás alatt a téma, de lazulok... (erről biztos jön még poszt)

"Az általános pedagógiai gyakorlat, és a szülők többsége azonban - a magyarul is hozzáférhető számtalan kutatási eredmény, tanulmány, ismeretterjesztő könyv tanulságait ignorálva - mai napig abból indul ki, hogy ha nincs kényszerítő erő, jutalom és büntetés, érdemjegyekért folyó hajsza, a gyerek magától nem tanul semmit. Pedig elég csak megfigyelni egy ingergazdag, elfogadó közebgben élő ötévest, hogy nyilvánvalóvá váljon a tévedésünk." Na.

B sokat tanít. Éldegél, bele a világba, azt birtokba véve, de tudva, mikor van szüksége "hazatérni", ölelni, bújni. Hogy aztán újra, bátran menjen. Minimálisan korlátozom, és gyönyörködöm a kiegyensúlyozottságában, harmóniájában. Oké, tudom, lesz dackorszak, meg minden (lesz??) - akkor majd visszatérhetünk erre az idillre újra...


Az unschoolingra egyenlőre nem találok minden szempontból számomra megnyugtató lehetőséget ma Magyarországon, bár nem egyszer hajlottam már egy radikálisnak mondható lépés felé, ami kiléptetne minket a rendszerből... de hiába rágom át újra meg újra, jelenleg egyszerűen nem érzem, h az lenne a mi utunk.

Viszont egyre inkább áthat az igazsága. Elengedem az irányítást, és figyelem a gyerekeimet - igyekszem rendelkezésre állni, ha kellek. Persze vizsgázni járunk, szóval kell irányítottan tanulni, ez van, most így élünk. És vannak kötelezőnek mondható dolgok, főleg háztartásbéli ügyek, amik az együttélés velejárói, közös érdek, közös cél. De a bennük való bizalom vezérel. A bizalom épít. Építi őket, épít engem.

És nem szükséges számon kérni, vizsgáztatni, ítélni. Amit megtanult, elő tudja hívni, ha kell, és használja, ennyi az egész. A többi annyira nem számít.
Elmegyünk vizsgázni, meghatározza a tanulásunk medrét az elvárt tananyag, de igyekszem őrizni a szabadságot. Az eredeti vágyam, amikor belevágtunk ebbe az egészbe, valójában az unschooling volt, csak még nem ismertem ezt a címkét. Vigyáznom kell, h az oktatási rendszer meg ne lopja az álmainkat.

2015. szeptember 1., kedd

noszogatom magam

Még eddig nem vitt rá a lélek, h komolyabban belegondoljak a következő tanévünkbe. Olyan jó volt kicsit kilépni ebből, pihenni, elengedni a kérdéseket, csak regenerálódni, töltődni, újjászületni a nyárban.


De szeptember van. Most már egyre nyomasztóbban. Mindenki posztolja, h megy a gyerek suliba. Nekem is össze kéne szednem magam... Hogy mehessen az a gyerek a "suliba"...

Ami miatt húzom-halogatom, azok nyilvánvalóan a megoldatlan problémák.
Az első, és legőrjítőbb: a testvérhelyzet. Vagyis inkább testvérharc. Emiatt tépegettem ki egyesével a hajszálaimat nem egyszer. És üvöltöttem le mindenki fejét itthon. Néha ez használt... Persze kinek jó?
Borzasztó látni, hallani, átélni, ahogy ezek bánni tudnak egymással.
- Haditerv: Testvérek féltékenység nélkül
A Beszélj úgy, hogy érdekelje! Hallgasd úgy, hogy elmesélje! című, nekem nagyon bejövős nevelési könyvnek mondhatni egy teljes könyvvé részletezett fejezete ez. Elkezdtem olvasni a Velencei-tó partján, papírral, ceruzával, jegyzetelésre és világmegváltásra készen. Ha ez nem segít, akkor vér fog folyni. Vagy ők ölik meg egymást, vagy én őket...
(Végül is KonMari is egy könyv, és megváltoztatta az életem, no.)

A második kérdés a homeschooling vizsgaorientált, vagy az unschooling szabad, és egész másfajta munkát igénylő módszere. Vannak utak, lehetőségek mindkét irányban, érvek és ellenérvek mindkét oldalon. Félelmek, vágyak, gondolatok, tapasztalatok - talán csak ezeket kell csoportosítanom, és mérlegre téve, leginkább a félelmek ellenében, és a bizalom mentén dönteni... mily egyszerű is az élet.

2015. július 21., kedd

randigondolatok

Na nem olyan nagy romantika, de végre nyugodt, gyerekek nélkül (illetve egy babakocsiban alvó, vagy éppen zavartalanul mosolygó másfélévessel), felnőttes szabadnap. Sok-sok séta, kávézgatás, ebédelés, beszélgetés.
Ami mindig jót tesz.

Vigyázat, rendkívül személyes poszt következik.

Jó néhány dolog letisztult bennem.
Például, hogy - bármily egósan hangzik - de a végső kérdés, mindig én vagyok.

Na, hogy jobban lehessen érteni.
Mi aggaszt leginkább, ha az unschoolingon gondolkodom? Hát az, hogy ha valaki az érdeklődése, lelkesedése mentén él, képes lesz-e küzdeni akkor is, ha a célja - a lelkesítő célja - irányába az út unalmas, kimerítő munkán át vezet. Jellemvonásaimban a szangvinikusság erősen kiütközik, hajlamos vagyok hirtelen lelkesedni, és nagyon. De nem feltétlen vagyok kitartó. Azt hiszem, ilyen értelemben nem tudok küzdeni. Én abból jövök, h csináld, tanulj, dolgozz, mert ez a feladatod. És én csináltam, tanultam, kitűnő voltam egész általánosban, középiskolában ugyan már nem, és a főiskola a boldog lógások szabadságával ajándékozott meg, de munkahelyen is próbáltam megfelelni, eltanulni a "nagyoktól", mit-hogy... ami konkrétan azt jelentette, hogy egy rendkívül káros pedagógiai mintát igyekeztem követni napközis tanítói néhány éves karrierem alatt. De fel sem merült bennem a "tekintélyszemély", jelen esetben a tapasztaltabb tanító párom módszerének megkérdőjelezése. De ez talán mellékszál. Viszont az már egyáltalán nem az, hogy a napokban kicsúszott a számon, h nem is tudom igazán, mi az, amit szeretek. A teljesítményemet a félelem motiválta mindig is.


Vajon, ha nem fotóznék, mit csinálhatnék? (Hálás vagyok annak a réges régi fiúnak, és annak a másiknak - aki ma életem társa férfi -, akik belesegítettek ennek a vágyamnak a valóságba emelésébe, és fényképezőgépet adva a kezembe, bíztattak, hogy csináljam.) Vajon merre vitt volna az életem, ha befelé figyelve, bízva önmagamban és a vágyaimat keresve indulok el már ott régen, a pályaválasztásban? Tanítóképzőt végeztem. Szerettem volna magyar szakos bölcsész lenni, mert azt tudtam, hogy imádok olvasni, lenyűgöz az irodalom. De végül nem mertem elindulni erre, mert felvesznek-e, végig tudom-e csinálni, mit kezdek majd a bölcsész diplomával, stb. Lett a tanítóképző magyar műveltségterülete, ami köztudottan könnyebb, nem egyetem, csak főiskola, és mindenki elvégzi. Tombolt bennem az önbizalom.
(Szívet melengettető ugyanakkor - ismerve a jelent - arra gondolnom, hogy annó azzal bíztattam magam, ennek a sulinak mindenképpen hasznát veszem, ha más nem, majd amikor a gyerekeim lesznek iskolásak, és kompetens tanítóként lehetek mellettük... hol volt akkor még az otthontanulás gondolata...)
Aztán évekkel később a pszichológia volt az az irány, ami vonzott, elvarázsolt, a magaménak éreztem. Felvételiztem is, egyszer, amikor valójában egyáltalán nem küzdöttem, a (biztonságos) kudarcot választottam magamnak, és alig készültem rá. Aztán még egyszer, amikor felismerve az előző megfutamodást, seggbe rúgva önmagam, tanultam mint a güzü. Fel is vettek. Az egyetem elvégzése ugyanannyira félemetesnek tűnt, mint a felvételi, és akkor már családom lett, halasztgattam féléveket, éveket, és az egész valahogy eltávolodott. (A Minden Titkok Tudójának csodálatos ajándéka ugyanakkor az a lelkigondozói képzés, ahol jelenleg tanulok, és bízom benne, hogy ez a történet csak most kezdődik igazán el.)

De visszatérve a fő nyomvonalra. Lelkesedés kontra kötelesség. Szeretem kontra muszáj. A szabadság bátorsága. Bizalom. A bizalom ereje.

Ki kéne próbálnom magamon az elméletet. És ha belegondolok, meg is van a válasz. Az a tűz, ami fel tud lobbanni bennem minden alkalommal a pszichológia órák során, tudom, h nem múló lelkesedés. Egy erős hívás, hogy ez az én utam. Az egyik. Amin ha megyek, az élettel tölt el.

Mi van, ha unalomba fulladunk, hogyha nincs a kötelező? Tudom-e én megélni a szabadság gazdagságát? Tudom-e használni?
De hosszú távon az unatkozás fárasztó. A lustaság emésztő. Nem jó. Tehát változtatásra késztet. Ismét itt a bizalom fogalma, bízni abban, hogy én, és a gyerekeim is jót akarunk magunknak.
Érdekes, hogy megfigyelték a hosszabb iskolázás után homeschoolingra, unschoolingra váltók, h a gyerek sokáig csak teng-leng, nem csinál semmit. És igen, érthető! Akinek eddig mindig megmondták, hogy mit csináljon, hogy mit csinálhat, és mit nem - az várni fogja az irányítást. Mit is kezdjen magával, ha hirtelen senki nem mondja meg, merre? Hogyan kell a belső motiváció hangját felerősíteni, amikor már a kívülről érkező hangok túlkiabálták?
És - ahol az a felnőtt tart, aki én lettem -, amikor már nem is tudod, mi a saját hangod, és mi a szülő, a tanító, a társadalom félelme, aggodalma, követelése? A szeretetben nincs félelem, a teljes szeretet kiűzi a félelmet. De van józanság. És erő.

Mit tanuljunk ősztől? Hogy legyen a napi rutin? Mennyire vágyom kinyílni a világra! Nem csak itthon, a könyvek, az internet adta tudást emészteni, hanem élni, tapasztalni! Olyasmit, ami lenyűgöző. Látni, érezni, és ezáltal tanulni az életről sokkal többet.

Igen, meg kell(ene) tanulnom vezetni. Nem, még nem kezdtem el.



Szeretek varrni, meg lett javítva a varrógépem, jó volna megtanulni úgy igazán. Persze a varrógép hangos, B alvás idejében necces, ő meg ébren eléggé azt szereti, ha elérhető vagyok számára. Meglátjuk. Mindent lehet, csak akarni kell, igaz? Hányszor hallottam ezt gyerekként... :)

Ilyesmik forognak bennem. Ha zavarosan is, de előremutatóan, azt hiszem.