Nick Vujicic

Talán sokan ismeritek, hallottátok már beszélni. Nick, aki karok és lábak nélkül született... és aki először 8 évesen kísérelt meg véget vetni az életének.

Ha eddig nem tudtátok, ki ő, keressetek rá a nevére - érdemes meghallgatni bármelyik előadását. Merthogy mára motivációs előadóként járja a világot. Hihetetlen erővel beszél. Mindennek súlya van, amit mond. Emellett kifejezetten jó a humora... :)

Elmentünk a gyerekekkel a magyarországi "turnéja" során, iskolás diákoknak tartott előadására. Az iskolai bántalmazás volt a témája, de mi is - hiába más élethelyzet - sokat kaptunk ezen a délelőttön. A családi élet is színtere tud lenni bántásnak, fájdalomnak, ezzel azt hiszem senkit nem lepek meg.

Néhány gondolat, amit megjegyeztem magamnak. Mindez semmi új, de tőle hallani - erőteljes és lendületet adó volt.

Az egész rendezvény egy sérült és ép emberekből álló kórus szereplésével kezdődött. Amikor ők teli torokból éneklik, hogy Nem adom fel!, na abba beleremeg a szív...

Nick úgy kezdte: Nem tudom, miért születtem így. Vannak dolgok, amiket tudsz irányítani, és vannak, amiket nem.

Sokáig gondoltam azt, HA lenne karom és lában, AKKOR. Akkor minden oké lenne.

De ezek a HA-k nem válnak be. Hogyha egyedülállóként nem vagy boldog, akkor sem leszel, ha házasságban fogsz élni.

A két kérdés, amit meg kell válaszolnod:

Ki vagy?
Mit akarsz?

(S azonnal meg is válaszolta: "S vagyok, és legózni akarok.")

Mesélt egy brazil cipőpucoló kissrácról, aki szegény, iskolázatlan családból származott. Egyszer balesetet szenvedett - és egy orvos mentette meg az életét. Akkor eldöntötte, h ő is orvos lesz. Onnantól kezdve ennek a célnak szentelte az életét. Pénzt tett félre az iskolára, és a családjából először el is végezte. Aztán a következőt is. Jövőképe volt! 31 évesen építette az elős kórházát. 61 éves korára 150 kórháza volt. Igen, mind nulláról indulunk.

Az ideiglenes dolgok csak ideiglenes boldogságot adnak.
Sokkal rosszabb, hogyha összetört otthonban élsz, mint ha nincs kezed és lábad.
Rosszabb, ha nem tudod, ki vagy, és mit akarsz.
Csodálatos dolgok fakadhatnak összetört dolgokból, ha esélyt adsz nekik!

Ha nem kapsz csodát, lehetsz Te a csoda valaki más számára!

Hogyan leszek jó apja a fiamnak? Hogyan fogom átölelni? De most, ha sír a fiam, ő jön oda hozzám, és ölel át a karjaival.

Meg tudod menteni valaki más életét! Van célod?

Nem vagyok szép. Nem vagyok elég jó. Nincs reményem.
Ezek hazugságok. És elvisznek a sorsod, a végzeted elől!

10 évesen öngyilkos akartam lenni.
Aztán elfordultam a hazugságoktól.
Nincs szükségem karokra és lábakra. Ez az igazság.

Ki vagy?
Mit akarsz?

Hogyan gondolnak Rád? Odafigyelő vagy? Kedves? Olyan, aki ad? Ki vagy Te?

Ha nem tudsz kedveset mondani, inkább ne mondj semmit!
Megmenthetsz egy életet azzal, ha kedves vagy.
Legyél TE a változás!

Ki vagy Te?
Változtass, és lásd, mi történik!
Meg tudod változtatni az országot, de lépéseket kell tenned.

Ha 100x elesek, és 100x nem bírok felállni, kudarc vagyok én?
Edison 10ezerszer hibázott, mire feltalálta a villanykörtét.
"9999 módszert ismerek, ami nem alkalmas villanykörte gyártására!"

Sose leszel tökéletes, de erősebb, okosabb, bátrabb leszek minden alkalommal, amikor elesel.
Sose add fel!
Álmodj nagyot, és sose add fel!

Azt akarom, hogy boldog légy!
Oké, ha segítséget kérsz! Nem vagy egyedül!

Ha gyűlöletet ültetsz, azt kapsz vissza! Ha szeretetet ültetsz, azt kapsz vissza! Idővel, de így lesz.
Amint vetsz, úgy aratsz. Visszatér hozzád.

Ha nem kezded el alkalmazni, ott maradsz, ahol voltál.
A Te döntésed.

most akarnak jól lenni

Ideidézem egy tanár gondolatait, mert annyira együtt rezdülök vele, nagyon tetszik, amiket ír. Teljes cikk ITT.

"Én úgy nem akarok tanítani, hogy állandóan verekedő gyerekeket kelljen szétszednem, hogy állandóan ordítanom kelljen azért, hogy minimális figyelmet kapjak. Én nem akarom, hogy az életem gyerekek fegyelmezéséről, a velük való hatalmaskodásról szóljon, ne pedig a szelíd együttműködésről. Én így nem akarok dolgozni- csak erre tudtam gondolni minden pillanatban.
(...)

Mikor dolgozom, gyakran figyelem úgy az eseményeket, mintha gyerek lennék én magam is. Ilyenkor azt próbálom elképzelni, hogy amit tanárként teszek, az engem-gyerekként- előre mozdítana, vagy inkább hátráltatna.

Ilyen szemlélettel gyorsan összerakja az ember, hogy az ordibálás és a büntetés cseppet sem motiváló, sőt, kiöli a késztetést az emberből. A beírások szart se érnek, a fekete és piros pont pedig csak azoknak számít, akiknek van esélye jó sok pirosat szerezni. Mivel pedig a pontozás-osztályozás kizárólag tanulmányi eredményekről szól, így azoknak a gyerekeknek, akiknek legnagyobb szüksége lenne arra a bizonyos motivációra, azoknak szinte soha nem jut a jó pontokból. Jut viszont feketéből és rossz jegyekből. A rendszer önmaga dugájába dől.
Nevetségesnek tartom azt is, mikor valami ködös jövőt festünk fel a diákok elé. Mikor azt mondjuk egy gyereknek: Ha majd tanulsz, akkor aztán tűzoltó lehetsz, s katona. Majd akkor jó lesz neked. Ha meg nem, akkor hülye maradsz és oda az életed.

(...) most újra csak azt látom, hogy az egész magyar hozzáállás úgy, ahogy van, el van cseszve. Nem igaz, hogy nem lehet a gyerekekkel együttműködni.

Nem igaz.

Az egész, amit az iskola mond, nem igaz.

Tudod, mi az igaz?

A felnőtt van helyzetben.

Neki van hatalma ahhoz, hogy a dolgokon változtasson. Hatalma van, amit használhat a gyerekek fejlődése érdekében. Nekem tanárként hatalmam van megvédeni őket, hatalmam van a fejlődésüket elősegíteni, hatalmam van segíteni őket. Egy tanár nem egyéb, csupán a kapuőr. Még az sem biztos, hogy nála az igazság. Arra viszont van lehetősége, hogy jó közeget teremtsen és megmutassa a gyereknek, hogy mi minden rejlik benne. Kinyithatja neki az ajtót, amin ő kitekinthet, láthatja a világot, hogy azután döntéseket hozhasson az életét illetően.

Én azt gondolom, a tanároknak az lenne a dolga, hogy szélesre tárják a kaput, és aztán hagyják, hogy a gyerekek elmondják, mit gondolnak arról, amit látnak. Akkor is mondhassák el a véleményüket, ha a tanár világával ellentétes dolgot mondanak.

Ehelyett a magyar iskolarendszer jelenleg egy erőszakszervezet.

Nem a fejlődést szolgálja, hanem arra szakosodott, hogy lenyirbálja a neki nem tetsző ágakat. A gyerekeket lenyomja, megfojtja, és ők az állandó stressz miatt nem működnek. Az értékelési rendszer azoknak kedvez, akik még ágakat sem növesztenek, hanem önmagukat megerőszakolva idomulnak az elvárásokhoz. Aki kilóg, az selejt akkor is, ha közben ő a legtisztább szívű ember a világon.

A gyerekek nincsenek jól a magyar iskolákban, és ez nekem azt mondja, hogy a gyerekek nem azt kapják, amire szükségük van.

Jó lenne megtalálni, mire van szükségük, mi az, ami motiválja őket. Hogyan kapnak tudást ahhoz, hogy végül majd BOLDOG és elégedett felnőttek legyenek (akkor is, ha nem magasan képzettek). Továbbá a gyerekek nem „az életre készülnek”, hanem már itt vannak és élnek. Most élnek. Most akarnak jól lenni. Minden perc, amit rossz érzésekkel töltenek, elfecsérelt, megrontott idő.

Legvégül pedig a tudásnak nem fájdalmas és nehezen megszerezhető dolognak kell lennie.

A tudás öröm, ezért a hozzá vezető utat is örömmel kell kikövezni."

piros virág

Sikeres gyermek

"Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."

(ismeretlen)

klubboztam

Ma egy hordozós klubba lettem meghívva, hogy az otthontanulásról meséljek. Kicsit összeszedetlennek éreztem magam, például asszem be sem mutatkoztam normálisan az elején...
De a beszélgetést élveztem, remélem a többieknek is hasznukra volt.

Találtam egy jó kis amerikai ábrát, ami bemutatja az otthonoktatók lehetséges indítékait, lefordítottam, és ezzel indítottam a témát:

Nehézségekről, és a miért_érdemes_ mégis-ről beszéltem, egy régebbi cikket (ITT) és persze a saját életünket véve alapul, meg a "rettegett" szocializációról (ITT).

Sok kérdés felmerült, jó volt ezek kapcsán nekem is újra végiggondolni dolgokat, és megerősödni abban, mennyire nagy dolog, h ezt az utat választhattuk!
Kívánom, h minden döntéshelyzet előtt gyötrődő kedves Anyuka :) találja meg a családja számára leginkább működő életformát! Merjünk gondolkozni, szabadságban élni, és döntéseket hozni a saját életünkről! Uff, én beszéltem.

Alfie Kohn: Jutalom által büntetve

Rábukkantam egy érdekes íróra, érdekes gondolatokkal. Alfie Kohn. Nincs még tőle könyvem, de a neten ITT fedeztem fel egy összefoglalót a jutalmazás témakörében megfogalmazott gondolatairól.

Idejegyzetelek néhány fontosat:

Az a módszer, amelyet gyerekeink nevelésénél, hallgatóink oktatásánál és munkatársaink vezetésénél használunk, az alábbi öt szóban összefoglalható: "Tedd ezt, és azt kapod". Olyan csábításokkal veszünk rá embereket, hogy óhajainknak megfelelően viselkedjenek, mint édességek, érdemjegyek, díjak és jutalmak, ami hasonló ahhoz, ahogyan a család kutyáját neveljük. (...) hosszú távon azonban, mindig kudarcot vall, sőt, maradandó károkat okoz. A munkakörnyezet és az oktatási intézmények mindaddig egyre elviselhetetlenebbek, sőt, kegyetlenebbek lesznek, amíg nem tudunk elszakadni egy olyan viselkedéstudománytól, amelyet laborban, állatokon fejlesztettek ki (B. F. Skinner, 1904-1990, amerikai pszichológus és viselkedéskutató, behaviorizmus).

Minél gyakrabban és intenzívebben próbálunk embereket mesterséges ösztönzőkkel motiválni, annál inkább el fogják veszíteni az érdeklődésüket az iránt, amire motiválni szeretnénk őket. A jutalmazás a játékot munkává, a munkát pedig robottá változtatja.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy érdekel minket, hogy van-e kilátás jutalomra, az azt jelenti, hogy a tevékenység maga iránt már nem érdeklődünk. 

Egy idősebb urat, a környékbeli gyerekek egy bandája, nap, mint nap gúnyol. Hogy véget vessen ennek a zaklatásnak, az idősebb úr kialakít egy stratégiát. Másnap magához hívja a gyerekbandát és 1 frankot ígér mindenkinek, aki a következő napon is gúnyolni fogja. A gyerekek nem akarják elszalasztani ezt a frankot, így következő nap megismétlik a zaklatást és megkapják a pénzt. Ekkor viszont az idősebb úr közli, hogy következő nap minden gyereknek csak 50 Rappent tud adni. A gyerekek következő nap is jönnek és megkapják a megígért 50 Rappent. Ekkor viszont, közli velük az úr, hogy következő nap már csak 5 Rappent fog adni gyerekenként. A gyerekek csalódottan így reagálnak: "5 Rappen, hiszen ez semmi. Felejtsd el.". Így a gyerekek végképp elvesztik érdeklődésüket kezdeti mulatságuk iránt.

"Tedd ezt, és azt kapod" következménye az, hogy az emberek érdeklődése az "ezt"-től az "azt" felé fordul.

Definíciószerűen, azt mondhatnánk, hogy semmi nincs, ami az embert motiválhatná. Sok lehetőség akad, amivel rá lehet venni egy embert, hogy tegyen meg valamit. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy az illető ember ezt teljes szívéből szeretné is megtenni. 

Az ember kizárólag belülről motiválható lényként születik. Ennek ellentéte a külső motiváció, amely a feladatra nem végcélként, hanem feltételként tekint, amely a jutalom megszerzésének vagy a büntetés elkerülésének eszköze.

A jutalmak és a büntetések, a cukros kenyér és a korbács nem valódi ellentétek. Ezek csak ugyanazon érmének a két oldala, amely érme értéke csekély. A jutalmak és a büntetések a manipuláció eszközei, és a manipuláció önkényes dolog. Ha az ember nem kapja meg a várt jutalmat, azt büntetésként fogja érzékelni.

- A jutalmak rontják a kapcsolatokat. (!!!) A jutalmak által ösztönzött munkatársak nem fognak támogatást keresni, akkor sem, ha sürgős szükségük lenne rá. El fogják rejteni a problémákat, hogy a feljebbvalójuk előtt kompetensnek tűnjenek fel, vagy meg fogják próbálni bókokkal kivívni a rokonszenvét.

- A jutalmak nem számolnak az okokkal, a viselkedés mögötti miértekkel, hisz engedelmességre bírhatják az embereket.

- A jutalmazás csökkenti a kockázatvállalási hajlandóságot. Ha embereknek jutalmat ajánlunk fel, akkor megpróbálnak minden olyasmit elkerülni, ami veszélybe sodorná, hogy hozzájussanak ahhoz.

Képesek-e a jutalmak motiválni az embereket: hogyne, a jutalmak motiválnak. Arra motiválják az embereket, hogy jutalmakat kapjanak.

Nincs erősebb motiváló tényező, mint lelkesedéssel csinálni valamit és büszkeséget érezni a célul kitűzött eredmény felett. Ahogyan egy eredményes futballedző megfogalmazta: "A büszkeség a leghatékonyabb motiváló tényező".

Még sosem volt arra szükség, hogy egy apa arra motiválja a gyerekét, hogy két lábon, felegyenesedve járjon, vagy két keréken guruljon a biciklin. A gyerekben veleszületett motiváció él erre. Az élethez, valamint annak minden lehetséges módon való hangsúlyozásához a motiváció az emberi lét alkotórésze. Ez az, amit a pszichológusok belső vagy belülről eredő motivációnak neveznek.

Mindazt, ami az ember figyelmét el tudja terelni munkájának tárgyáról, külső, a személyen kívülről eredő motivációnak nevezik. Döntő jelentőségű az a megállapítás, hogy a kétféle motiváció kölcsönösen kizárja egymást. A külső motiváció elfojtja a belső motivációt. (Edward Deci)

Mivel magyarázható ez? Amint embereknek jutalmat helyezünk kilátásba munkájukért, ezt ők szabadságuk korlátozásaként fogják megélni, annak a szabadságnak a korlátozásaként, hogy szabadon dönthessenek a tevékenység végrehajtásának módjáról. Ezt felügyeletként fogják értékelni, és elvesztik az érdeklődésüket iránta. A jutalom által a tevékenység veszít vonzerejéből. A következő benyomás furakszik be az érintett tudatába: "Ha meg kell, hogy vesztegessenek, hogy megcsináljak valamely munkát, akkor ez a munka bizonyára kevéssé érdekes, vagy olyasvalami, amit nem szívesen csinálok."

Ha a jutalmaknak semmi hatásuk, akkor mihez kezdjünk?

Alfie Kohn javaslata szerint, fizessük meg rendesen és fair módon a vezetőket és a munkatársakat, aztán pedig tegyünk meg minden elképzelhetőt annak érdekében, hogy zavartalanul koncentrálhassanak a munkájukra. 

Choice (választás): a munkatársaknak legyen lehetőségük részt venni annak megvitatásában és eldöntésében, hogy hogyan kell elvégezniük munkájukat.

Collaboration (együttműködés): minden munkatársat támogasson egy olyan team közössége, amelyben képzettsége, tapasztalata, kreativitása és alkotó ereje zavartalanul ki tud bontakozni.

Content (tartalom): a munkatársak tudjanak azonosulni a feladat céljával és tartalmával.

„To do a good job, people need a good job to do.”, azaz:"Adj az embereknek jó munkát, hogy jó munkát végezzenek!"

IDÉZET VÉGE

Mondanom sem kell, a tanulásirányítás és gyereknevelés szempontjából erősen megfontolandó gondolatok.

tanulás és iskolába járás

"Ez olyan, mintha valaki furulyázna, miközben nézünk egy szép naplementét. Nem következménye a naplemente a furulyázásnak, de van, aki összekötni, és következménynek tekinti. A tanulás és az iskolábajárás is ilyen. Azt gondolják sokan, hogy azért, mert iskolába járunk, tanulunk. Pedig tanulunk és iskolába járunk. A tanulás nem az iskolábajárás következménye, hanem az agy természetes jelensége, olyan, mint a naplemente földünk természetes jelensége."

forrás

élettér

Volt egy farsangozásnak nevezett kis alkalom az iskolában, ahová elmentünk, és egy lendülettel le is adtam az igazgató néninek a kérvényünket.

Hálás vagyok, h megvan a lehetőségem arra, h a gyerekeim életteréül a családot válasszam az intézmény helyett.

sorry.

tanulás, tanítás... mi is az

Mit jelent tanítani? Mennyire kell ezt a dolgot nekem irányítanom? Szükséges-e az irányítás? Vagy inkább a tanulni vágyó követéséről van szó? Mellette menni, és segíteni, ha szükséges?

"Az a mód, ahogyan a felnőttek szeretnek tanulni, pontosan az a mód, ahogyan az emberek legjobban képesek tanulni: kérdéseket feltéve, dolgoknak utánakeresve, dolgokat kipróbálva, és szükség esetén segítséget kérve. Pont így tanulnak az óvodáskorú gyerekek is (talán az utánakeresést leszámítva), és ez az a mód, ahogyan az iskoláskorúak is tanulhatnának, vagy ahogyan kellene tanulniuk. A tanulás belső indíttatású. A tanárok a legjobb esetben is csupán szívélyes segítők, a legrosszabb esetben pedig hátráltató személyek. Az ún.'tanítás' csupán az anyag bemutatása. Nem teremt tanulást. Sem felnőtt, sem gyermek nem profitál a 'tanítandó' és a 'nem tanítandó' mesterséges csoportosításból, sem a 'gyerekeknek való', illetve 'gyerekeknek NEMvaló' megjelölésből. A játékban felismert tanulás olyan, mint amikor kisüt a nap egy sötét, borús napon."

idézve

errefelé így mennek a dolgok

(kattintásra nagyobb, és olvasható :))

újratervezés

Rendszeresen elbizonytalanodom. Nem tudom kijelenteni, h ez az elbizonytalanodás rossz dolog, vagy jó. Azt hiszem, én egyszerűen így működöm.

Ilyenkor újragondolok, újratervezek. És legtöbbször megerősödöm.

Amikor először találkoztam szembe az otthonoktatás gondolatával (hosszas beszélgetések jóbarátainkkal, V és R alaposan végigrágták a témát, végül belevágtak), éreztem, h emellett nem mehetek el egy vállrándítással. Éreztem, h bajban vagyok, muszáj lesz innentől kezdve számításba vennem ezt a lehetőséget is. A miheztartás végett - iskolai múlttal rendelkezem, 3 évig általános iskolában, harmadikosokkal és negyedikesekkel dolgoztam, főleg napközi, de tanítás is.

Amiért nagy lehetőségnek látom:
-  Szabadság van benne, amit én gyerekként mindig is nélkülöztem. Félénk és megfelelni vágyó gyerekkorból jövök. A szabályokhoz való tökéletes és bármi áron való, félelemből fakadó alkalmazkodásból. (persze tudom, a bennem élő gyerek nem egyenlő azzal a gyerekkel, akit kaptam, h én neveljem fel.) ((vagyok-e ÉN most elég szabad hozzá??))
- A legtöbbet lehet kihozni a gyerekből, ha odafigyelve csináljuk. Vagyis ő kihozhatja magából egy támogató közegben. Engedve, h menjen, amerre viszi a kíváncsisága, kedve.
- Nincs betolva egy polcra, nincs osztályzat, ami a többiekhez viszonyítva kategorizálja. Csak fejlődni, szárnyalni hagyás. Persze vizsgakor igen, de megpróbáljuk ezt nem nagy hangsúllyal megélni.

Amik visszatarthatnak:
- Saját szabadságom csorbulása, merthogy kevesebb a nélkülük-idő. (Az, aki én vagyok, alkalmas-e erre?)
- Napi gyerekközösség hiánya (fontos-e?)
- Egy megszokott rendszertől való eltérés ismeretlensége, félelme.

Alternatív iskolákon is gondolkodtam sokat, annyira kár, h fizetősek... és persze ott is a tanár személye számít. Tanárt választasz elsősorban. Másodsorban iskolát.

Egy visszatérő ellenérv:
- meg kell tanulnia az alkalmazkodást, a rendet
(amit azért egy egészségesen működő családban élve is meg kell tanulnia...)
Személyesen ránk vonatkoztatva: M sajnos kezdi mutatni a megfelelni akarás, megfelelni tudás erős jeleit, elnyomva saját elképzeléseit. Ez az óvodai elvárások mentén nagyon látszik. De ezen az úton nem válik belsővé az alkalmazkodás, csupán egy külső kényszernek felel meg.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
És itt hagytam abba ezt a posztot napokkal ezelőtt.
És azóta rágódtam.
Nem az oo elvi helyességén. Ha el is bizonytalanodok, újra meg újra visszatérek oda, h igen, hiszek ebben az útban. Hanem a saját alkalmasságomon. Elsősorban M kapcsán. Rámtört a félelem. Én jót teszek-e ezzel neki. Nem vagyok mintaanya. Ő nem egy mintagyerek. Vannak nehézségeim saját magammal. Vannak nehézségei saját magával. Vannak nehézségeink egymással. Jót teszek-e? Képes vagyok-e? Mardosott a félelem.
Aztán tegnap este kétségbeestem Isten előtt. A Minden Titkok Tudója előtt sírtam, elmondtam, h félek. Kevés vagyok. Mit tegyek...?

Ezt válaszolta:
"Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát."
"Keressétek először az Ő országát és igazságát, és ráadásul mindez megadatik..."
"Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős."
"Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, kerüld a rosszat..."
"Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat."
"Nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, szeretet, és a józanság lelkét."

Köszönöm ezt az írást, amibe ma reggel botlottam bele, nem oo-s oldalak között...

És még valami.
A szeretet az, ami gyógyít. Gyógyítja az én nyavalyáimat, M nyavalyáit, a mi közös nyavalyáinkat. És ki más tudná őt igazán odafigyelve szeretni, ha nem én és a Minden Titkok Tudója, kéz a kézben, szív a szívben...? :)

Az öt szeretetnyelv:
- simogatás, ölelés, szerető érintés
- dicséret, bátorítás, elismerés
- osztatlan, csak neki szóló figyelem, jelenlét, "minőségi idő"
- kézzel fogható, tárgyi ajándék
- segítségnyújtás

(ez a cikk nagyon jól összeszedi a szeretetkifejezés módjait, és arról is ír, hogyan fedezzük fel, gyermekünknek melyik jelenti a legtöbbet)

cikk az iskolarendszerről, ami elszomorít

E. Szabó László: A hiba nem az Ön gyermekében van... (klikk és ugorj a cikkhez)

hosszú, de érdemes!
kedvcsináló idézetek:

Negatív visszajelzésekre épített pedagógiai módszer: az iskola számára sohasem az a fontos, hogy egy gyerek mit tud, mihez van kedve vagy tehetsége, hanem hogy mit nem tud, mi az a tantárgy, amiből roszszabb az átlagnál, hogy aztán azon legyen, hogy az illetőt az átlagra "felhozza". A tanárnak nem adatik meg, hogy saját tudásából felmutassa azt a legérdekesebb, legfontosabb lényeget, amit maga is szeret, amely alkalmas lenne a diák érdeklődésének felkeltésére. A diák számára az iskola csupa kötelesség. Nincs ideje és módja egy-egy kedvelt témánál elidőzni, egy-egy kedvelt tantárgyban elmélyedni. Elmarad az ezzel járó öröm és sikerélmény. Elmarad annak érzése, hogy az iskolában tanultaknak hozzá bármiféle köze lehet. Ami hiányzik a magyar iskolából, az az örömelv. Az élet dolgairól való elgondolkodásnak, a világ, a természet megismerésének és megismertetésének öröme, ha tetszik, a katarzis.

Az életkori sajátosságokhoz való alkalmazkodás hiánya azonnal szembeötlő, ha csak arra gondolunk, hogy az iskolai élet alapmotívumai gyakorlatilag változatlanok az első elemitől a gimnázium végéig: tantárgyak vannak, 45 perces órák, kicsinek és nagynak ugyanolyan hosszúságú szünetek, házi feladatok, otthoni tanulás, számonkérés, osztályzat. Hol van ebben, az iskolai mechanizmusban figyelembe véve például az az egyszerű tény, hogy egy hat-hétéves gyerek átlagosan 15 percig képes valamire egyfolytában figyelni, és hogy ez az idő még tízéves korban sem több 20 percnél? Gyermekpszichológusok sokszor felhívták már a figyelmet arra, hogy az általános iskola első éveit sokkal inkább a jó óvodához kellene közelíteni.

A diák beletörődik, hogy olyasmit kérnek tőle, amit nem képes teljesíteni, olyasmit tanul, amit nem ért, érdeklődése kialszik, a kudarc és a sikertelenség érzése lesz rajta úrrá, és kezdi magát alulértékelni.

A mentális fejlődésben való átmeneti "késlekedés" az iskolának máris alkalmat ad arra, hogy a gyerek önbizalmát megtörje, kedvét szegje az adott tantárggyal való foglalkozásban, a tehetségtelenség tudatát táplálja belé, és ezáltal valóban visszafogja képességei fejlődésében.

A mesére való beállítottság nyolc-kilencéves korig tart. Ezekben az években az iskolában eltöltött idő túlnyomó részének - a kötetlen mozgás és játék mellett - mesehallgatással kellene eltelnie. 

A túlterheltségnek beláthatatlanul sok káros következménye van. Egészségtelen életmódhoz szoktat, sok gyereket neurotikussá tesz (orvosi vizsgálatok szerint a tanulók huszonöt-harminc százaléka szenved a neurózis valamilyen változatában), emellett műveletlenséghez vezet, és gátolja a gyerekek szocializációját, így az egész társadalom civilizációját.

pro és kontra

Otthonoktatós vélemények - mi szól mellette, és mi ellene:

forrás

nehézségek

A rugalmasság miatt nehéz megtartani a napirendet, amelyre viszont szüksége van a gyermeknek. 

,,Kilógok a sorból" érzése van a gyerekeknek, akik nehezen tudják ezt feldolgozni. 

Az vizsga anyagát az iskola határozza meg, és a számonkérés iskolai módszerekkel történik, holott az otthonoktatás az iskolai oktatástól nagyon különbözik.

Több szervezést igényel.

Kevés a hasonló szellemű család, rendszerint a közvetlen környezetben egyáltalán nincs ilyen.

A szülő-gyermek kapcsolatot naponta tanár-diák kapcsolatra átváltani nehézséget okoz. 

Néha fárasztó ennyi időt tölteni egyhuzamban a gyerekkel.

Több a konfliktus, súrlódás a családban a hosszú együtt töltött órák miatt, melyeket tudni kell kezelni.

Nagyon fárasztó a gyerek képességeiből folyamatosan a lehető legtöbbet kihozni. Ez igen megterhelő, ezért alaposan meg kell tervezni az otthonoktató szülő regenerálódását, hogy ki tudjon néha lépni az otthoni közegből.

Előfordulhatnak nehezebb időszakok a család életében, ez is megnehezíti az otthoni feladatokat, de ezekből is sokat tanul a gyermek, ha részese lehet.

Nagyon sok tévhittel kell szembeszállni, folyamatosan magyarázkodni kell a kívülállóknak, főleg a pedagógusoknak.

A társadalom nehezen tűri az átlagostól való eltérést.

Komoly áldozatvállalást kíván az otthonoktató szülőtől, fel kell áldoznia a karrierjét és gyakorlatilag a szabadidejét is.

Vizsgára is kell készülni. 

Meg kell tanítani a gyereket tanulni, ez nem egyszerű.

Sok múlik azon, hogy az anyaintézmény tanáraival sikerül-e jó kapcsolatot kiépíteni.

A kívülállók gyakran nem toleránsak, előítéletekkel fordulnak az otthonoktató család felé.

amiért érdemes

Időtakarékos: nem megy el felesleges idő az utazással, egyéni tempójukban haladnak a gyerekek a tananyagban.

A gyerekek mernek kérdezni, megmarad természetes érdeklődésük a világ dolgai iránt.

A szülő és gyereke megtanul együtt dolgozni, a ,,tanár" személye nem válik ellenségessé.

Együtt van a család, látja a szülő, hogy a gyereket mi érdekli, nem erőszakolva rá egy tanrendet.

Család értékeinek átadása, szoros kapcsolat a gyerekekkel, rugalmas napirend, szabad időbeosztás.

A gyerek számára nehezebb tantárgyakra több időt szánhatnak, bár átlagosan kevesebb idő kell a tananyag elsajátításához, mint ha iskolába járna.

Kevesebbe kerül.

Rugalmas, életközeli, gyakorlatias, személyre szabott, családbarát, nagyobb teret enged a tanító és a tanuló személyiségének is.

Konfliktuskezelésben és az együttélési szabályok elsajátításában nagyobb hatása van a szülőnek. Bizonyos fajta konfliktusok otthon fel sem merülnek, pl. a kiközösítés, megfélemlítés, csúfolódás.

Intenzívebb az együtt töltött idő.

A gyerekeknek is lehetnek ötletei, amelyeket beépíthetnek a szülőkkel együtt a mindennapjaikba.

Nincs túlterhelés vagy alulterhelés, a gyerekekre figyelve folyamatossá tehető a fejlődés minden területen. (Ha valamely területen nincs fejlődés, ott rugalmasan változtathatnak a körülményeken, módszereken)

Tágabban értelmezhető és gyakorolható a tanulás (a kötelező anyagon kívül a szülő dönthet a tanulás tartalmáról is, ezért nagyobb lehetőség van az életre nevelni, természetes környezetben.)

Folyamatos interakció lehet a gyerekek, valamint a gyerekek és a szülők között a tanulásban, gondolkodóbb, kreatívabb lehet egy gyerek otthon, ha megfelelően támogatják ebben.

Nincs számonkérés itthon, ami frusztrációt okozhatna a gyereknek, hiszen folyamatosan nyomon követhető, hogy mit tud, és mit nem. Nem a jegyért tanulnak a gyerekek, hanem azért, hogy megtanulják az adott ismereteket.

Nagyon látványosan működik a párhuzamos tanulás, ahogy a kicsik mindent megtanulnak a nagyoktól.

A szocializáció kontrollált mederben tartható. 

Napközben bármikor felmerülhetnek olyan helyzetek, amelyek alkalmat kínálnak valaminek a megtanulására, legyen szó akár tananyagról, akár a mindennapi életről.

A gyerek a személyisége és a képességei szerint tud fejlődni.

Erkölcsi és emocionális védelem.

Nincs mesterségesen elszigetelve más korosztályoktól, így más korosztályokkal is hatékonyabban szocializálódhat.

A szabadidőben több sport- és zenei tevékenység végezhető. 

Nincs az a kényszer, hogy a társainak feleljen meg mindenben, így a negatív szocializáció kizárható egy ideig, amíg elég erős személyisége lesz ahhoz, hogy önállóan felmerje vállalni értékrendjét.      

Az egyéni foglalkoztatás, egyénre szabott pedagógiai módszerek, egyéni tempó, egyéni érdeklődés kielégítése, szabad variálhatóság mind tantárgyon belül, mind az adott nap tervezésében.

kérdések

Olyan sok mindent kell végiggondolnom.
Miért is.
Hogyan.
Hogyan nem.
Nekem is lecke. Ne kapkodjak. Ne akarjak megfelelni.

valahogy így, bár félve

valahogy így gondolkoznék én is...

forrás

"A gyermek magától tanul...

... ha hagyják. De mi nem hagyjuk, mert muszáj ekkorra számolnia, akkorra olvasnia... ma Mo.-on nem lehet a gyereket hagyni, hogy a saját ütemében fejlődjön, mert az állami keretek ezt nagy mértékben akadályozzák. Ilyesmiken is gondolkozom mostanában. Azért, mert látom, hogy az otthonoktatottam sem ül le magától 'tanulni', hanem ki kell jelölni rá az időt. Ez persze jó lehetőség lenne a munkamorál csiszolására, számomra viszont mégiscsak azt közli, hogy tud annál okosabb dolgot is csinálni a fiam, mint egy füzet fölé hajolva ceruzával a kezében feladatokat megoldani és gyakorolni, a való élettől távol.

Jó lenne, ha addig nem lenne muszáj nekiállnia, ameddig olyan fontossá és érdekessé nem válnak számára a feladatok, hogy mindenféle utasítás nélkül maga keresi a lehetőséget a füzetelésre.

És ha magától soha nem jön el ennek az ideje? Hmmm- akkor lehet, hogy a való élet szempontjából nem is olyan fontos ez...

A munkamorál csiszolására a házimunkák és egyéb 'kötelességek' az alkalmasabbak. Én azt szeretném, ha a tanulás SZERETETE élete végéig megmaradna minden fiunkban: ha nem kötelesség lenne, hanem örömforrás, siker... szenvedély.



ha tehetném, inkább sok-sok órára kicsapnám őket a mezőre rohanni, kúszni-mászni, élővilágot felfedezni, esténként itthon meg ezerféle könyvet hagynék kóstolgatni, és beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk és játszanánk és nevetnénk sokat... mindenféle suli és megfelelési kényszer nélkül...

 Nem lenne kötelező tanulással megfertőzve a tömény örömforrás, nem lenne semmilyen módon elrontva az érdeklődés-vezette tanulás...

Persze az is egy érdekes kérdés, hogy egyáltalán kinek a megfelelési kényszeréről szól ez az egész iskolásdi. Véletlenül nem anyáéról? Tényleg olyan fontos kell, hogy legyen nekem, hogy megfeleljen a gyerekem az iskola mércéje szerint, s ezzel együtt, hogy én is megfeleljek, mint otthonoktató anya? A kérdés akár így is hangozhatna: lehetek sikeres otthonoktató anya, ha tudatosan nem foglalkozunk a vizsgaeredmények alakulásával? Vagy már igaznak tartom a közgondolkozást, miszerint a jó anyának jó tanulók a gyerekei? Kell, hogy engem ez motiváljon?


...vajon úgy leszek bölcs anyja a gyerekemnek, ha az iskolai elvárásokhoz alkalmazkodom és megkövetelem azt, amit a suli is megkövetel, annak ellenére, hogy érzem, hogy az az ismeret akkor és ott a gyerekemnek nem hasznos? Vagy úgy leszek bölcs anya, ha a gyerekemhez alkalmazkodom, és fittyet hányunk a jegyekre?

mi még minden körülmény között arra törekedtünk, hogy jó jegyeket szerezzünk a suliban, mert szentül hittük, hogy az a jövőbeli boldogulásunk záloga, valahogy így: szorgalmas tanulás=jó jegy=jó munka=boldogulás; holott ez a négyes ma már sokak szerint nem állja meg a helyét.

(...)

Most sok lelkiismeretes szülő biztosan felhördül: "Micsoda?! És mi van, ha emiatt a gyereked majd nem felel meg, és megbukik a vizsgán?" Azt hiszem az már önmagában is kétségbeejtő, ha egy gyerek tanulási motivációja kizárólag a jó vizsgajegyek megszerzésére szűkül. Ha egyedül az ösztönzi a tanulásra, hogy kap egy jó jegyet, akkor ott gond van. Én emiatt jobban aggódnék, mint egy feltételezett gyenge eredmény, vagy akár bukás miatt: a tanulás jófajta motiváló erejét visszahozni nehezebb, mint egy pótvizsgára felkészülni.

Én megfordítanám a kérdést: mi van akkor, ha a vizsgáin jól teljesít, ha az iskola mércéje szerint megfelel? Vajon ha a vizsgákon megfelel, azzal a való életben is megfelel és valódi tudást birtokol? 

(...)


Megannyi okos és tehetséges híres ember nem felelt meg az iskola mércéje szerint, sőt egyikük-másikuk valódi csődtömegnek volt bélyegezve az iskolában. Az élet viszont bebizonyította róluk, hogy az iskola mércéje egyáltalán nem számít, hiszen senkit sem predesztinál sikertelenségre az, ha az iskolában nem felel meg, mint ahogyan nem predesztinál a felnőtt életben való sikerre sem az iskolai siker.


Ami a tanulást illeti: mentorrá és segítővé kellene váljunk, aki pontosan ismeri a gyereke adottságait, és olyan feladatok felé irányítja, ami számára kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen, de kellően könnyű ahhoz, hogy még boldoguljon vele. 

(...)

A szkeptikus rokonok és ismerősök, akik az alapján ítélik meg otthonoktatásunk sikerességét, hogy jók-e gyerekünk jegyei- ők eleve szkeptikusak. A szemükben bármit teszel, alkalmatlan vagy arra, amibe belevágtál. Őket fölösleges győzködni, nekik nem kell semmit bizonygatni, mert az alapdöntésedet nem tudják elfogadni, s azért nem is bíznak benned. Ezen vajmi keveset fog változtatni az, ha a gyerekeidnek jó jegyei vannak. 


(...)

A bukásról még az jutott eszembe, hogy az iskolában, ha egy tanuló megbukik, akkor a tanuló a lusta. Ha egy otthonoktatott megbukna, akkor az a szülő kudarca lenne, pedig a bukott tanuló nem a tanár kudarca. Érdekes ez...


Miért a vizsgától félünk, ha a sikert nem jegyekben mérjük? Ha egy gyerek valóban a tanulás öröméért tanul, akkor ő már jegyektől függetlenül sikeres és életképes: miért nem ez számít a fejünkben, és miért nem ezt kommunikáljuk a gyerekeinknek, amikor asztalhoz ülnek tanulni? Talán attól félünk, hogy a tanulás öröme nem lesz eléggé motiváló nekik? Hogy külső kényszerítő erő nélkül nem fognak tanulni? Kételkedünk a velük született tanulási készség erejében? Vagy nem hisszük el, hogy a tanulás készsége, és a természetes kíváncsiság az iskoláskorú gyerekekbe ugyanúgy bele van kódolva, mint a totyogókba, csak el lehet nyomni bennük?

Igazán fontos lenne hinnünk abban, hogy a gyerek tényleg tanul magától... ha hagyják."

otthonoktatós ki-mit-tud: a szocializációról

A leginkább elgondolkodtató elleérv az oo-val szemben a kortárs közösség hiánya, és az ebből esetlegesen adódó szocializációs nehézségek. Ezzel kapcsolatos gondolatok következnek, idézek:


forrás

A szocializáció definíció szerint azt jelenti, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni egy közösség igényeihez és szabályaihoz, illetve harmonikusan beilleszkedni a társadalomba, legfőképp abba kis szeletbe, ahol élünk. 

A gyerekek az iskolában legalább 180 napot töltenek évente, nagyon kevés lehetőségük adódik az iskolai órák folyamán arra, hogy a “való élet”-ben részt vegyenek. Nagyjából egykorú társaikkal összezárva egy felnőttre figyelnek-ha figyelnek. Minden biztosítva van számukra, és nem tartoznak felelősséggel tetteikért. Nem mindig csinálhatják azt, amit szeretnének. Tetteiknek, viselkedésüknek nem nagyon látják következményét. Fegyelmezni őket nem nagyon lehet. Továbbjutásuk évről évre automatikus. Nem igazán felkészítő környezet a családi életre, alkalmazkodásra és a munkahelyi körülményekre.

Való igaz, hogy az otthonoktatottak nagyrészt felnőttek példáját követik, nem a velük egykorúkét, ez azonban nem tűnik kórosnak. Kimaradnak az egykorú gyerekek között kivétel nélkül kialakuló klikkesedés, kiközösítés, gyűlölködés, zsarnokoskodás és hasonlók okozta lelki sérülésekből, amiket a pszichológia a gyermekkor egyik legmélyebb és legnagyobb sérüléseiként, maradandó sebeiként tart számon.

Izoláció

No igen, ez valós veszély lehet, de szerintem ez is olyan dolog, ami nagyban a szülőkön múlik és megelőzhető. Ha a szülő hajlandó a gyerekét elvinni más gyerekekhez, zenét, művészetet tanulni, sportolni, a mi esetünkben gyülekezeti alkalmakra, illetve egyszerűen bevonni a saját tevékenységeibe, akkor nem lehet gond. Kutatások szerint már maga az a tény, hogy a gyerek a szüleivel/egyik szülővel messze több időt tölt, mint egy átlag vele egykorú gyerek, megmenti őt a szegregációtól és izolációtól.

Egészséges önértékelés

Az otthonoktatott gyerekek önképét vagy ön-tudatát (tehát a gyermek önértékelésének pozitív indikátorát vagy mércéjét) sok tanulmány vizsgálta. A gyermek önértékelésének a mértéke határozza meg a legerősebben azt, hogy a gyerek mennyire “válik majd be” az életben-szociális szinten (itt jegyzem meg, hogy a gyerekeim tárgyi tudása, diplomáik száma és esetleges SAT tesztjeik eredménye engem teljesen hidegen hagy, sokkal fontosabb, hogy szociálisan boldoguljanak). Az iskolába nem járó 9 évesek mindenben ugyanúgy teljesítettek, mint az sikolások, egy dologban volt köztük kivétel: az iskolások közötti negatív szocializációs kapcsolatokat a kutatók “aggodalomra okot adónak” véleményezték.

Egyes kutatók a szocializáció szintje mellett annak minőségét is vizsgálták. Kiderült, hogy az iskolába járó gyerekek inkább “horizontálisan” szocializálódnak, rövidebb időtartamokra felszínesebb kapcsolatokat építenek ki általában az éppen szükséges igényeik és megelégedésük kielégítésére, míg az otthonoktatottakat szüleik vezetik a szocializációban, amely sokkal inkább felelősségteljesebbé és egymást segítőbbé formálja őket, a gyerekek a kapocslataikban is képesek hosszú távon gondolkodni (ez az úgynevezett “vertikális” szocializáció).

Bizonyos kutatók arra is rávilágítanak, hogy az otthonoktatottaknak kevesebb viselkedési problémájuk van. Ezt azzal magyarázták, hogy az otthon tanulóknak a szüleiket utánozzák viselkedésükben, míg az iskolások általában saját kortársaik közül választanak maguknak szerepmodellt. Ezzel a kutatással egyébként az is kiderült, hogy a gyerekek szociális fejlődését erőteljesebben és pozitívabban befolyásolják a felnőtt kapcsolatok, mint azt eddig gondolták.

Összegezve tehát tévesen lett elfogadott standard, hogy a gyerekeink csak hasonló korú gyerekekkel összeterelve, magasan megszervezett és strukturalizált “mesterséges” környezetben képesek szocializálódni, ahol a helyes viselkedésre és megfelelő teljesítményre előfordul, hogy büntetéssel és megszégyenítéssel kényszerítik. Az igazság inkább az, hogy a gyerekek nagyon szeretnének a felnőttek világába tartozni, ott kompetensként viselkedni és elfogadottá válni.

És gondolatok máshonnan:

forrás

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

A barátkozási képességet kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek. 

ezekkel nagyjából egyetértek, vagy gondolkodnivalónak ítélem, ezért idegyűjtöttem.

motiváció

nemtudás

"Az iskolában arra koncentrálnak, amit nem tudsz. Ha nehezen megy valami, korrepetálásra kell járnod. Célként tűzik ki eléd, hogy javíts abból a tárgyból. Az energiáid nagy részét erre a küzdelemre kell fordítanod. Ahelyett, hogy arra fókuszálhatnál, ami jól megy, és arra sarkallnának, hogy abban legyél egyre és egyre jobb! Pedig akkor szárnyallnál..."
(egy középiskolai tanár)

erre gyere

"Erre gyere, ne menj arra, 

Erre szebb út van, mint arra. "

Útkeresésünk története.
Gondolatok magamnak, tervezés és mérlegelés.