Tamariki School - a demokratikus iskola

A. S. Neill.

Summerhill.

John Holt.

Fóti Péter.

Demokratikus nevelés.

Ha ezek mondanak valamit, akkor talán neked is megdobban a szíved, ha elmesélem, hogy Új-Zélandon, Aucklandben és Christchurchben működik államilag integrált demokratikus iskola!

A christchurchi iskola neve Tamariki School, ami gyerek-iskolát jelent, a szó a 'gyerek' maori elnevezése. Itt ugyanis a gyerekek döntik el, mit tanulnak, mikor, hogyan, és egyáltalán, hogyan töltik el a napjaikat. Érdeklődés irányította, élmény alapú szabad tanulás folyik. Meg vannak kínálva lehetőségekkel a tanárok által gyakorlatilag is, és színes a tárháza a különböző tárgyaknak is, amiket használhatnak játékra, tanulásra, felfedezésre.

Sport, alkotás, számolás, olvasás, kísérletezés, bunkerépítés, famunka, különböző projektek...

Az iskola demokratikus jellegét az adja, hogy mindennaposak a "meeting"-ek. Vagy egész iskolára kiterjedő, vagy kisebb csoportos megbeszélések, ahol különböző témákban hoz az iskola közössége döntéseket. Mindenről. Ha azt gondolnád elsőre, itt anarchia uralkodik, tévedsz. Vannak szabályok, és mindenki betartja. A szabályokat a közösség hozta és hozza meg.

Pl.: A tanulószobába cipő nélkül lépünk be, ennek 3 oka van:

1. sok játék van a földön, és ha cipővel lépünk rá, eltörhet

2. a gyerekek a földön is játszanak, ha rálépünk a kezükre cipővel, az nagyon fáj

3. talán a tisztaság volt a harmadik, de erre őszintén szólva nem emlékszem...

Ha valakinek összetűzése támad valakivel, kérhet meetinget. A "cheer person" vezeti le, és jelen van egy tanár is. A cheer person szólítja a beszélőket. Nagyobb meeting esetén a konszenzus szavazással zárul.

Az egyik iskolai meetinget azért hívta össze egy csoport, mert szerettek volna papírrepülőket dobálni a közösségi terem emeletéről. Megbeszélték a hogyant, meddiget, és megszavazta a közösség. Egy kislány saras kézzel érkezett a meetingre, ő is szót kért, hogy jelezze, elmenne kezet mosni. Délután fákat nyestek munkások a kertben, ezért azt is megbeszélték, melyik rész legyen lezárva. Mivel a biciklizés nagyon kedvelt, ezért a gyerekek azt javasolták, hogy legyen csak a pálya egyik fele tiltott a munkálatok idejére, a másik, távol eső fele maradjon használható. Krétával körberajzolták a biztonságos területeket.

Az iskolai meeting során két fiú rajzolgatott, és hajtogatott, a papír gyűrögetése zajjal járt, zavarta a megbeszélést. Egy tanár szólt nekik, de nem volt hatással. Ezért kért egy meetinget csak velük, ahol elmondta, hogy zavaró volt a zaj. Az egyik fiú azzal érvelt, hogy túl hosszasan beszélt valaki, unalmasnak találta, és nem akart figyelni rá. A tanár megértő volt, de felhívta rá a figyelmét, hogy a meeting során megtiszteljük egymást a csenddel, hogy mindenki hallható legyen. Ez a szabály. Végül kimondták a fiúk, hogy vállalják, hogy csendben lesznek.

A famunkálatokra szolgáló terem egy erre vonatkozó meeting-ig zárva, mert egy eszköz összetört. Az egyik építőjáték szintén a polcon volt, mert törött darabokat találtak benne. Egy meeting után azzal a javaslattal került vissza a földre, hogy nem csak a nap végén, hanem rögtön elpakolják játék után, így kerülve el a rálépés okozta sérülést. Azt a megfigyelést is hozzátette egy kisfiú, hogy ha elfehéredik a műanyag, akkor ott fog eltörni, szóval azzal óvatosan kell bánni.

Szülők is jelen vannak/lehetnek az iskolában, akár egész nap, és a gyerekek rendelkezésére áll egy telefon, amit bármikor használhatnak, ha a szüleikkel szeretnének beszélni. Egy apuka pl. palacsintát sütött az egész sulinak. Itt is voltak szabályok, pl. sütés közben senki nem kap, nincs kóstoló, csak a készből esznek, együtt.

Ezek morzsák három napi látogatásom tapasztalataiból. A fiam nagyon jól érezte magát, hamar feloldódott. Érdekes ez a szabad légkör. Aki fáradt, lefekszik. Aki éhes, eszik (az asztalnál!). És a gyerekek játszanak, játszanak, játszanak. Egymással, a tanárokkal. Olyankor is, amikor azt mi már tanulásnak neveznénk.

unschooling találkozó

Kedves erre járók, akik unschoolingban vagytok érdekeltek, vagy érdeklődők! Szeretettel hívlak Titeket egy találkozóra most szombaton, 30-án, a Fonó Budai Zeneházba. Reggel 10-től kezdődik, előadásokkal, csoportbeszélgetésekkel. A Clonlara képviselői lesznek jelen!
És _nem mellesleg_ én, a Családmesékkel. Lesz egy fotósarok, jer, és meghívlak egy családi képre! Találkozzunk!

dolgozó anyuka

Az előző poszt címe jelenleg felfüggesztés alatt, ugyanis pedagógusanyuka szabadságra ment, és most fotósként dolgozik ezerrel. Így Karácsony előtt mindig több a munka, amit rettentő mód élvezek, még ha hajtós is.
Mivel imádom csinálni, ezért hajlamos vagyok reggel gép elé ülni, és retusálni estig, hajnalig. Néha ugyan felállok a munka mellől, de alapvetően ilyenkor el tudok felejtkezni minden szükségletről, és más jellegű kötelezettségekről is. Éljen a lelkesedés, és a maximalizmus.
Ugyanakkor ilyenkor is úgy tudnak jól működni a napok, ha a gyerekek nem veszítenek el teljesen, míg tart a hajtás.
Optimálisan ilyenkor is délelőtt tanulunk, aztán ebédet főzök, eszünk, délután néhány óra szabad foglalkozás (=Anya dolgozik), este közös vacsi, és éjszaka a második műszak a retusálásban (=Anya ismét dolgozik). Meg persze közben a karácsonyi készülődés, ajándékok kigondolása, és gyártása, meg tanulás (kéne) a kreszre, amiből hamarosan vizsgázom... (Igeeen, elkezdtem!) Lelkigondozás műhelymunkák is zajlanak, plusz még egy nagyobb vállalás ígérkezik a jövőben, szóval sűrű, de az sose baj. Csak okosan kell beosztani a perceket. Jusson is, maradjon is, mindenre, ami fontos.

A fullos 'munkanapokon' M rendszeresen mellém ül, és figyeli, ahogy dolgozom. Néha kérdez, néha magyarázok magamtól, néha csak néz. És tanácsokat ad, javaslatokat tesz, amik hasznosak, és meg is fogadom őket. Kérte, h tartsunk fotó órákat is. Naná, hogy persze! :)

noszogatom magam

Még eddig nem vitt rá a lélek, h komolyabban belegondoljak a következő tanévünkbe. Olyan jó volt kicsit kilépni ebből, pihenni, elengedni a kérdéseket, csak regenerálódni, töltődni, újjászületni a nyárban.

De szeptember van. Most már egyre nyomasztóbban. Mindenki posztolja, h megy a gyerek suliba. Nekem is össze kéne szednem magam... Hogy mehessen az a gyerek a "suliba"...

Ami miatt húzom-halogatom, azok nyilvánvalóan a megoldatlan problémák.
Az első, és legőrjítőbb: a testvérhelyzet. Vagyis inkább testvérharc. Emiatt tépegettem ki egyesével a hajszálaimat nem egyszer. És üvöltöttem le mindenki fejét itthon. Néha ez használt... Persze kinek jó?
Borzasztó látni, hallani, átélni, ahogy ezek bánni tudnak egymással.
- Haditerv: Testvérek féltékenység nélkül
A Beszélj úgy, hogy érdekelje! Hallgasd úgy, hogy elmesélje! című, nekem nagyon bejövős nevelési könyvnek mondhatni egy teljes könyvvé részletezett fejezete ez. Elkezdtem olvasni a Velencei-tó partján, papírral, ceruzával, jegyzetelésre és világmegváltásra készen. Ha ez nem segít, akkor vér fog folyni. Vagy ők ölik meg egymást, vagy én őket...
(Végül is KonMari is egy könyv, és megváltoztatta az életem, no.)

A második kérdés a homeschooling vizsgaorientált, vagy az unschooling szabad, és egész másfajta munkát igénylő módszere. Vannak utak, lehetőségek mindkét irányban, érvek és ellenérvek mindkét oldalon. Félelmek, vágyak, gondolatok, tapasztalatok - talán csak ezeket kell csoportosítanom, és mérlegre téve, leginkább a félelmek ellenében, és a bizalom mentén dönteni... mily egyszerű is az élet.

randigondolatok

Na nem olyan nagy romantika, de végre nyugodt, gyerekek nélkül (illetve egy babakocsiban alvó, vagy éppen zavartalanul mosolygó másfélévessel), felnőttes szabadnap. Sok-sok séta, kávézgatás, ebédelés, beszélgetés.
Ami mindig jót tesz.

Vigyázat, rendkívül személyes poszt következik.

Jó néhány dolog letisztult bennem.
Például, hogy - bármily egósan hangzik - de a végső kérdés, mindig én vagyok.

Na, hogy jobban lehessen érteni.
Mi aggaszt leginkább, ha az unschoolingon gondolkodom? Hát az, hogy ha valaki az érdeklődése, lelkesedése mentén él, képes lesz-e küzdeni akkor is, ha a célja - a lelkesítő célja - irányába az út unalmas, kimerítő munkán át vezet. Jellemvonásaimban a szangvinikusság erősen kiütközik, hajlamos vagyok hirtelen lelkesedni, és nagyon. De nem feltétlen vagyok kitartó. Azt hiszem, ilyen értelemben nem tudok küzdeni. Én abból jövök, h csináld, tanulj, dolgozz, mert ez a feladatod. És én csináltam, tanultam, kitűnő voltam egész általánosban, középiskolában ugyan már nem, és a főiskola a boldog lógások szabadságával ajándékozott meg, de munkahelyen is próbáltam megfelelni, eltanulni a "nagyoktól", mit-hogy... ami konkrétan azt jelentette, hogy egy rendkívül káros pedagógiai mintát igyekeztem követni napközis tanítói néhány éves karrierem alatt. De fel sem merült bennem a "tekintélyszemély", jelen esetben a tapasztaltabb tanító párom módszerének megkérdőjelezése. De ez talán mellékszál. Viszont az már egyáltalán nem az, hogy a napokban kicsúszott a számon, h nem is tudom igazán, mi az, amit szeretek. A teljesítményemet a félelem motiválta mindig is.

Vajon, ha nem fotóznék, mit csinálhatnék? (Hálás vagyok annak a réges régi fiúnak, és annak a másiknak - aki ma életem társa férfi -, akik belesegítettek ennek a vágyamnak a valóságba emelésébe, és fényképezőgépet adva a kezembe, bíztattak, hogy csináljam.) Vajon merre vitt volna az életem, ha befelé figyelve, bízva önmagamban és a vágyaimat keresve indulok el már ott régen, a pályaválasztásban? Tanítóképzőt végeztem. Szerettem volna magyar szakos bölcsész lenni, mert azt tudtam, hogy imádok olvasni, lenyűgöz az irodalom. De végül nem mertem elindulni erre, mert felvesznek-e, végig tudom-e csinálni, mit kezdek majd a bölcsész diplomával, stb. Lett a tanítóképző magyar műveltségterülete, ami köztudottan könnyebb, nem egyetem, csak főiskola, és mindenki elvégzi. Tombolt bennem az önbizalom.
(Szívet melengettető ugyanakkor - ismerve a jelent - arra gondolnom, hogy annó azzal bíztattam magam, ennek a sulinak mindenképpen hasznát veszem, ha más nem, majd amikor a gyerekeim lesznek iskolásak, és kompetens tanítóként lehetek mellettük... hol volt akkor még az otthontanulás gondolata...)
Aztán évekkel később a pszichológia volt az az irány, ami vonzott, elvarázsolt, a magaménak éreztem. Felvételiztem is, egyszer, amikor valójában egyáltalán nem küzdöttem, a (biztonságos) kudarcot választottam magamnak, és alig készültem rá. Aztán még egyszer, amikor felismerve az előző megfutamodást, seggbe rúgva önmagam, tanultam mint a güzü. Fel is vettek. Az egyetem elvégzése ugyanannyira félemetesnek tűnt, mint a felvételi, és akkor már családom lett, halasztgattam féléveket, éveket, és az egész valahogy eltávolodott. (A Minden Titkok Tudójának csodálatos ajándéka ugyanakkor az a lelkigondozói képzés, ahol jelenleg tanulok, és bízom benne, hogy ez a történet csak most kezdődik igazán el.)

De visszatérve a fő nyomvonalra. Lelkesedés kontra kötelesség. Szeretem kontra muszáj. A szabadság bátorsága. Bizalom. A bizalom ereje.

Ki kéne próbálnom magamon az elméletet. És ha belegondolok, meg is van a válasz. Az a tűz, ami fel tud lobbanni bennem minden alkalommal a pszichológia órák során, tudom, h nem múló lelkesedés. Egy erős hívás, hogy ez az én utam. Az egyik. Amin ha megyek, az élettel tölt el.

Mi van, ha unalomba fulladunk, hogyha nincs a kötelező? Tudom-e én megélni a szabadság gazdagságát? Tudom-e használni?
De hosszú távon az unatkozás fárasztó. A lustaság emésztő. Nem jó. Tehát változtatásra késztet. Ismét itt a bizalom fogalma, bízni abban, hogy én, és a gyerekeim is jót akarunk magunknak.
Érdekes, hogy megfigyelték a hosszabb iskolázás után homeschoolingra, unschoolingra váltók, h a gyerek sokáig csak teng-leng, nem csinál semmit. És igen, érthető! Akinek eddig mindig megmondták, hogy mit csináljon, hogy mit csinálhat, és mit nem - az várni fogja az irányítást. Mit is kezdjen magával, ha hirtelen senki nem mondja meg, merre? Hogyan kell a belső motiváció hangját felerősíteni, amikor már a kívülről érkező hangok túlkiabálták?
És - ahol az a felnőtt tart, aki én lettem -, amikor már nem is tudod, mi a saját hangod, és mi a szülő, a tanító, a társadalom félelme, aggodalma, követelése? A szeretetben nincs félelem, a teljes szeretet kiűzi a félelmet. De van józanság. És erő.

Mit tanuljunk ősztől? Hogy legyen a napi rutin? Mennyire vágyom kinyílni a világra! Nem csak itthon, a könyvek, az internet adta tudást emészteni, hanem élni, tapasztalni! Olyasmit, ami lenyűgöző. Látni, érezni, és ezáltal tanulni az életről sokkal többet.

Igen, meg kell(ene) tanulnom vezetni. Nem, még nem kezdtem el.



Szeretek varrni, meg lett javítva a varrógépem, jó volna megtanulni úgy igazán. Persze a varrógép hangos, B alvás idejében necces, ő meg ébren eléggé azt szereti, ha elérhető vagyok számára. Meglátjuk. Mindent lehet, csak akarni kell, igaz? Hányszor hallottam ezt gyerekként... :)

Ilyesmik forognak bennem. Ha zavarosan is, de előremutatóan, azt hiszem.

lelkesedés, és bizalom

André Stern előadás. Ő az, aki nem járt iskolába, a szülei a háborítatlan gyerekkort őrizték számára. Nem az iskoláztatás ellen döntöttek, sokkal inkább a gyermek spontán tehetsége mellett.

Bővebben erről a fajta nevelési hozzáállásról: http://gyermekkorokologiaja.com/

Videós interjú Andréval ITT, ezt régebben mutattam. Az Ez Van Kiadó gondozásában megjelent magyarul is az önéletrajzi könyve: ...És sosem jártam iskolába.

Franciául ment az előadás, fordítással. Tetszett, hogy André hangsúlyozta, ő nem valami különlegesség. Az, ahogy felnőtt, szokatlan, de mindenkivel megtörténne, ami vele, ha szabad lenne megmaradni a játékban, a felfedezésben, a lelkesedésben. A végén a kérdések kapcsán is többször annyit válaszolt, ő nem tudja, mi a Te utad. Neked kell megtalálnod, nálad mi működik, és hogyan. Amiről beszél, nem egy módszer. Hanem egy hozzáállás. A gyermekhez, a gyermekkorhoz, az élethez. 

Mert mit csinál a gyerek, ha békén hagyjuk? Magától, irányítás, unszolás nélkül - játszik. Első, természetes emberi tehetség. A játék. Nyomorúságos helyzetben is játszik. Amint módja van rá, játszik. A beteg gyerek is, játszik. A játék képes felülírni a fájdalmat, a szenvedést, a háborút. 

És a játék tanulás! A leghatékonyabb.

Miért szakítjuk félbe a gyermeket, amikor játszik? 

Mert a játék ledegradálódott a szemünkben. Azt gondoljuk, h nem elég, ha "csak" játszik. 

A bizalom hiánya van mögötte.

A játék a szabadság utolsó bástyája. 

Találkoznak benne különböző életkorok, nincsenek benne határok, a valóság és a képzelet összefolyhat...

A másik velünk született tehetség a lelkesedés.

Az agy legjobban a lelkesedés állapotában aktív. Ez ugye nem csak neurobiológiai tény, hanem a tapasztalat is mutatja - ha lelkesedéssel foglalkozunk valamivel, szárnyalunk, nincs határ, jönnek az ötletek, a hatékony megvalósítás. "Zsenik" vagyunk. 

Ha érzelmileg megérintődünk, bármit képesek vagyunk megtanulni.

Említette, hogy a lelkesedés állapotában egy olyan neurotranszmitter jön létre, ami a leginkább kedvező "táptalajt" teremti meg az agy számára.

Egy vizsgálat során megfigyelték, hogy a 2-3 éves korosztály 2-3 percenként lelkesedik... míg az átlag felnőtt 2-3x évente. És ez az állapot teszi fogékonnyá az agyat. Bizalommal lehetünk hát a gyermek felé, aki valósággal lubickol a "tápoldatban".

Érdekes megfigyelés, hogy a társadalmi programozás miatt a gyerek jelenlétében minden felnőtt tanító szerepre improvizálja magát. Nem tekinti egyenrangú társnak a gyermeket, nem guggol le hozzá, ehelyett fentről leszól, esetleg gügyög - ezáltal azt jelezve a gyereknek, Te kívülálló vagy a normálisak, a felnőttek világában. 

A legrosszabb érzés a kirekesztettség. Egy csoportból kizárva érezni magunkat. Onnan, ahová vágyunk tartozni.

De érdemes megfordítani a dolgot, és meglátni, mit tudok én, a felnőtt, tanulni a gyermektől?

A gyermek gyönyörűen mentes mindenfajta előítélettől, sem rasszizmus, sem szexizmus, sem más izmus nem befolyásolja a nyitását más emberek felé. Lelkesen érdeklődik mindenki iránt, szabadon, nyitottan, bátran, és szomjasan az újra. Nem ismeri például a szakmák közöti, felnőttek által létrehozott - és mennyire káros - hierarchiát sem. Lenyűgözi a kukásember munkája, a pizzás, a markolóautó vezetője. Nem fosztja meg magát az újtól. Vágyik kilépni a nagyvilágba, óriási lelkesedéssel és élvezettel fogad be mindent.

Ha ezt felfogjuk, megpróbálunk felnőttként újra "gyermeki" lenni... de mi van, ha inkább ilyennek kéne maradni?! 

Gyermek, úgy vagy jó, ahogy vagy!

Az otthonoktatást/homeschoolingot André rossznak tartja, bár úgy tűnt, elképzelése szerint ilyenkor a gyerek be van zárva a négy fal közé. Szerinte az iskola és az otthon kellemetlenségei mind egyesülnek az ilyen életformában. Hangsúlyozta a kilépést a világba, máskülönben a szülők félelmeit kapja csupán a gyermek. Hogyha lehetősége van belevetni magát a nagyvilágba, látni, tapasztalni fog más embereket, hozzáállásokat, életeket a szülein kívül, és ez fontos. Mondanám, egyetértek. Semmiképp nem az életterének leszűkítése a homeschooling célja.

Kisgyerekkorban a nagyvilágba kilépés az jelenti, a gyerek érdeklődésére maximális komolysággal reagálunk, és megyünk vele abba az irányba, amerre őt hívja a lelkesedés. André példái: hogyha érdekli az autómosó, hát állunk vele fél órát és csodáljuk. És persze be is megyünk. Hogyha a kombájn nyűgözi le, megállunk vele a mező szélén, és a kombájnos bácsi beültetheti maga mellé a vezetőfülkébe. Hogyha a kedvence a pizza, elmegyünk a hátsó ajtón a konyhába egy pizzériában, és megnézzük, hogyan készítik. És a bevándorló segédmunkás, aki úgy kezdi, hogy ne foglalkozz ezzel fiam, utálatos munka ez - a rajta csüngő csodáló tekintettől hirtelen mégis pizzakészítő művésszé válik, dobálja a tésztát, sorolja a feltéteket, lelkesedést ébreszt benne a gyermeki öröm. Gazdagodik ő is, a gyermek is. 

Az iskola kapcsán finoman ugyan, de abszurdnak nevezte az elképzelést, miszerint életkor és lakóhely szerint tereljünk össze embereket, gyerekeket, és azonos tudásanyaggal "terheljük" őket. Ebből egyenesen következik a versengé. Hogyha te többet tudsz visszaadni a megtanulnivalóból, mint én, akkor én utálni foglak. Ha az embereket összehasonlíthatóvá tesszük, konkurencia alakul ki, és egymás legyőzésére irányuló törekvés. Pedig a gyerek a kooperáció igényével születik, él.

Örültem, hogy elhangzott az is, ez nem egy 'laissez-faire' nevelési stílus. Szükség van iránymutatásra. Kellenek a rituálék, egy állandó struktúra, ami ugyanakkor engedi, létrehozza a szabadságot. Egy bizalmi viszonyban nem jelent problémát a nem, ha sok az igen. Ha rendszeresen feltesszük a kérdést, szeretnéd-e, vagy sem.

És hogyan ébreszthetek lelkesedést a már letört, betört gyermekben, tanárként tanítványomban? Élj lelkesen! Legyél példa! 

Mekkora becsapás azt mondani, érted gürizek, szenvedek, utálom az életem, boldogtalan vagyok, csak, h Te boldog lehess, fiam! Ugyan. Példa vagy.

A bizalom szó többször elhangzott, és kulcs fontosságúnak tartom. Ez forog bennem. Bizalom, vagy félelem...

Árral szemben úszni nehéz. Nehéz? Halaknál figyelték meg, hogy az áramlattal szemben úszók uszonyukkal örvényt hoznak létre, ami előretolja őket. Minél erősebb az ellenár, annál hatékonyabban haladnak előre.

Képzeld el, hogy azt mondják neked, figyeld meg a teremben, mi piros! De aztán, hunyd le a szemed... és sorold el, mi kék! Ennyi az egész. Mire figyelsz. Meg fogod találni mindazokat az érveket, amik lehetetlenné teszik ezt a fajta gondolkodást, életmódot - ha azt keresed. De megtalálod, ami lehetővé teszi, ha ez az utad.

Nincs ideális helyzet, nincs ideális módszer. Hozzáállás van. Hozol egy döntést, és azután létrehozod a megfelelő körülményeket. 

Számomra nem hoz éles fordulatot az, ahogyan André a gyermekkort tiszteli, ezekre a gondolatokra jutottam el én is. És ez a félelmetes. Mert az a nagy szabadság és bizalom, amiről beszél, tetszik nekem... Rá kellett jönnöm például, hogy az a fajta homeschooling, amire én vágytam, valójában az unschooling... És ez máris további kérdéseket vet fel...

Végezetül egy gondolat, amit André Sternnek a gitárkészítő mester mondott, amikor megkérte, hadd tanuljon nála, a műhelyében: 

"Mindent meg tudok neked mutatni, de semmit nem tudok megtanítani." Az a része rajtad áll.


(ITT is van egy jó kis összefoglaló, K. Piroska írása.)

programajánló

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe EZT a programot.
André Stern érkezik ismét Magyarországra, és beszél a lelkesedés alapú tanulásról. Ő unschoolingban nőtt fel, mindenféle irányított tanulási helyzet nélkül. Jelenleg zenész, gitárkészítő, újságíró, és előadó.
Két előadása lesz, a délelőttin a gyerekek tanulása a téma, délután pedig a felnőtt siker szempontjából beszél a lelkesedés fontosságáról. Kíváncsian várom! Jöttök?

szeretem, ha muszáj...

Csütörtök-péntek-szombaton tanfolyamon voltam reggeltől majdnem estig, vasárnap családi muri, marcipán pókemberrel, scrabble partival, és még a baleseti sebészet is szerepelt a programok között. Ja, a fogtündér is meglátogatta S-t, életében először!
Szóval, megint nem unatkoztunk, és elég fáradtan indult a hétfő.

Többen kérdezték tőlem már, hogyan egyeztetem össze a tanár és az anyuka szerepet. Vagy a gyerek ezt hogy veszi. De igazából nem különül el ilyesmi, hiszen ahogy mellette voltam, amikor megtanult járni, úgy mellette vagyok, amikor megtanul olvasni. A tanulás része a mindennapoknak. Hiszen kérdez, kérdez, kérdez, én válaszolok, magyarázok, tanítom. Ez nem az általános iskolával kezdődik el.

Viszont konfliktus azért adódik a tanulásból. Ahogyan más helyzetből is, nyilván - mert ő nem mindig azt szeretné, amit én.
Ilyenkor két lehetőségem van. Mérlegelek, mennyire fontos a helyzet épp. Érdemes-e, szükséges-e harcba szállnom. Van, hogy úgy ítélem meg, hagyjuk... mert miért is ne igyon most a kék és nem a piros pohárból? Persze azért hozza csak ide ő magának.
És van, amikor valamit muszáj. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy ezt most muszáj, és az rajtad áll, hogyan csinálod végig. Utálhatod, vagy megkeresed a jó oldalát. De hogy ez most egy kikerülhetetlen dolog, az tuti.

Nagyon higgadtan hangzik, de el lehet képzelni, ahogyan M egyre hevesebb érzelmi válaszokkal próbál meggyőzni róla, hogy neki ez mennyire elviselhetetlen, az én nyugalmam úgy van egyre inkább próbára téve, és nem egyszer elszakad a cérna. Ért hozzá, hogyan akasszon ki. Az én lányom...

Mivel vizsgázni járunk, és van egy tanmenet, ami mentén kell haladnunk, még ha elég lazán is veszem, mégis van, amit muszáj.
De olyan dilemma ez nekem. Mert fontos, hogy szeresse, amit csinál. De fontos, hogy azt is képes legyen megcsinálni, amit nem szeret. Vagy inkább képes legyen megszeretni?

De - amikor ezeknek a kérdéseknek rendszerint nem jutok megnyugtatóan a végére - azzal zárom átmenetileg a gyötrődést, hogy arra gondolok, a tanulási dilemmák mellett/ellenére a sok szabadság, ami az életformánkból adódik (mind időben, mind tevékenységben), óriási kincs. A többit meg majd csak kitaláljuk még menet közben...

(A Nagy Lázadó épp George Sandtól olvassa A kis Fadette-et.)

wow!

Egy család a nagy vizeken!
Kalandos élet, izgalmasan szabad és más. Persze otthon, vagyis hajón tanulnak. Deschooling.

Ők azok:
http://familyofftosail.blogspot.hu/

"Steiner idézet: meg kell tanulnunk, hogy a saját parancsainknak engedelmeskedjünk
és egyre kevésbé fogunk vágyakozni lényegtelen dolgokra.
A saját parancsot megtalálni, na, az a feladat, a többi már csak történik."

vizsga

Tegnap és ma vizsga.
Megint nem tudtam menni. B belázasodott.
Szerda este kezdte, az éjszaka után egyértelmű volt, h vele nem mehetünk. Apa dolgozott aznap, ment reggel a telefonálgatás a tanárnővel, hogy akkor most mi legyen. Ha csak pénteken menne M, az összes vizsga egy napra sok lenne. Jövő héten már zárniuk kell a félévet, mint kiderült, így muszáj lenne most letudni. Apa be tudja vinni az iskolába, de M nem szeretett volna egyedül ott maradni, bármennyire kapacitálta ezt a megoldást a tanító néni.
Végül M Apával tartott a délelőtti munkahelyi megbeszélésére, vitte a könyvét, várt és olvasott. Utána bementek a suliba, két óra alatt olvasás, szövegértés és nyelvtan vizsgát tett. Az olvasás tanárnő beteg, így hát M telefonon olvasott fel neki...
Majd tovább Apával újra ügyintézni.
Ma Apa szabadságon van, reggeltől vizsgázás környezetből, tesiből, matekból, és még egy kis tollbamondás, meg másolás... Beszéltünk telefonon, ki van fáradva rendesen...

Vitte a mappát, belerendezgettük szépen tantárgyak szerint az eddigi munkákat. Tegnapról mára a tanárnőnél maradt, hogy átnézze - ennek örülök, eddig nem igazán szenteltek figyelmet az otthoni dolgoknak, a vizsga dolgozatain volt a hangsúly.

Ami nagyon pozitív, M egyáltalán nem félt. Megbeszéltük, h ez egy félévi betekintés, arról, hol tartunk, de úgyis az év vége lesz fontosabb. (Már amennyire.)

Amúgy meg gondolkozom.
Vizsgán. Szükségességén. Miért jó? Miért nem jó? Mit tanul belőle? Milyen hátránya származik?
Rendszer. Beilleszkedés. Beilleszkedés a magyar oktatási rendszerbe. Miért jó? Miért nem jó? Mit tanul belőle? Milyen hátránya származik?
Tanterv. Kötelező tananyag mennyiség és irány. Miért jó? Miért nem jó? Mit tanul belőle? Milyen hátránya származik?

Kérdések.
(és emlékeztető)

második nap

Ma úgy döntöttem, kicsit unschooling irányba sodródunk, elfáradtam tegnap az "evezésben".
Reggel, míg a gyerekek szöszmötöltek a szobájukban, B hamar visszaaludt (némi simogatás segítségével) az ágyában. Bementem hozzájuk. Ezt a füzetet lapozgatták:

Megnéztük a földgömbön (ami jelen esetben épp egy strandlabda) Ázsiát, azon belül Kínát, összehasonlítottuk Magyarországgal, meeennyivel kisebb, milyen messze van... Megnéztük, ha már ott vagyunk, a többi kontinenst is. (Később Apa kiegészítette az ismereteket a kontinensek vándorlásával, meg a Föld forgásának és keringésének bemutatásával - M volt a Nap.)

Ott hevert az esti mesés könyv a szőnyegen, kérték, h meséljek egy részt, szóval beosztottuk M-mel, egy oldalt ő, egyet én. Végig is olvastunk 4 fejezetet.
Közben B is becsatlakozott. Olvasás óra pipa. Környezet óra pipa. Mindenki boldog maradt és elégedett. 

És ebéd is lett, rakott krumpli, és még egy képzésre is eljutottam délután. Lám, vannak jobb napok. 

Az elmúlt hetek termése még egy csodarendezett gyerekszoba. Ott kezdődik a történet, h olvastam a Egyszerűbb gyermekkor c. könyvet, sajnos a felénél nem jutottam tovább, de elhittem neki (erős meggyőződésre juttatott), h a kevesebb tényleg több. És módszeresen selejtezni kezdtem a játékokat (is). 

Meg eszembe jutottak a szép kis címkék, amik még nem lettek kiaggatva. Szóval rendszereztem, és íme, az átlátható játékbirodalom:

A kíméletlen szortírozást túlvészelő plüssök, autók, kis izémizék bezsúfolódtak egy-egy fakkba ebben a lógóban.

A jelmezek két dobozt kaptak, egyikben a kiegészítők, másikban a ruhaneműk. A polcokon pedig könyvek, kártyák, összerakós-építkezős játékok, gyöngy, dominó...

Hát igen, könyvekből sok van. De hát azt hogy lehet selejtezni??

És alkottam új hajszínt is, mert megérdemlem, egy rézvörös:

unschooling

Egy videó ITT, André Stern, aki sosem járt iskolába, és nem is oktatták a szülei otthon. Az unschooling, íme. Sok kérdést vetett fel bennem a dolog, főként így a vizsga előtt...
Június 21-én, a Fonóban megint lesz találkozó, ott fog előadást tartani.

találkozó

És még részt tudtunk venni az otthontanulós találkozón, jósló fájások ide vagy oda. Ennek azért kifejezetten örülök. Unschooling irányvonalú találkozó, hasznos infókkal. Majd írok róla.