Két hete beteg vagyok, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget - így van az ember, ha anya. Egy kis nátha, egy kis torokfájás, köhögés nem dönthet le a lábamról. Hétvégeken ugyan rendszeresen rosszabbul lettem, mintegy megragadva az egyetlen lehetőséget a pihenésre. De most, a harmadik héten - valószínűsítem, egy meggondolatlan lenge öltözetű kapuhoz szaladás, és ott a tervezettnél hosszabbra húzódó röpke beszélgetés folyományaként - teljesen elhatalmasodott rajtam a kór. Nem kapok levegőt, az orrom nonstop be van dugulva, de tényleg, ilyet én még nem éltem. Hasogat a fejem, gyenge vagyok, szédelgek, satöbbi. Nyavalya.
(Amúgy, totál zárójelben, foglalkoztat a betegség, mint olyan. A betegség, amit "nevelgetünk magunkban". Annyira keveset tudunk önmagunkról ezen a területen. Szeretném jobban érteni a test-lélek-szellem egységes működését. Egy gyerekkori trauma miatti önelutasításban a test autoimmun betegségben él. Annyira egyértelmű. Annyira döbbenetes. Sokkal tudatosabbnak kéne lenni. Igazságban élni! Zárójel bezárva.)
(Lesz egy előadás Éld meg a saját életedet, és gyógyulj! címmel, pont autoimmun témában. Akit érdekel, mondom, hol és mikor. Újabb zárójel bezárva.)
Szóval három gyerekkel itthon - betegnek lenni. Élmény. Még ha a három gyerek igazából irtó rendes is. Mert megreggeliznek egyedül, sőt nekem is ágyba hoznak reggelit. M teát készít, finomat, meleget. Egész délelőtt játszanak a gyerekszobában, h Anya tudjon pihenni. Délután kiteregetik a kimosott ruhát. Aztán persze használhatják a számítógépet - milyen jó, h összegyűjtöttem okosmeséket, lásd jobb oldali sávban itt a blogon -, és csak akkor, azon esnek egymásnak. Amitől az addig kényeztetett Anya azzzonnnal kibukik, nem kicsit. Persze, írjuk a betegség számlájára.
Na, mindenesetre tengetjük a napokat. Tegnap este, miután Apa hazaért, elvánszorogtam az orvoshoz, ahol két és fél óra várakozás /küzdelem az életemért higgadtan ülve egy dermedt váróteremben/ után megkaptam a megérdemelt antibiotikum adagomat. Ezelőtt két évvel jártam ilyen ügyben ott, azért ez jó arány.
Na de, ma már muszáj volt valamit tenni, mindannyiunknak hiányzott a céltudatos valami. A gyógyszereimért is el kellett jutni a közeli gyógyszertárba, és ezt sikerre vittük, ami erőt öntött belém. Mivel bedobtak egy rakás reklámújságot egy kupacban, mielőtt a tüzelnivaló közé hajítottam volna, jött az ötlet. És ugye, közeleg a nemzeti ünnep.
ITT meghallgattuk a videotanár-on az 1848-as, március 15-ei eseményekhez kapcsolódó kis előadást. Mácsai szavalata is benne van, Petőfitől a Dicsőséges nagyurak, hát futkosott a hátamon a hideg. Fantasztikus vers, csodás előadás. A gyerekekkel többször is meghallgattuk, átbeszéltük a sorokat, a benne dúló indulatot.
Aztán nekiálltunk az alkotásnak.
A reklámújságokból piros, fehér, és zöld színű mindenfélét vágtunk. A lényeg a színe. Néha tárgyak, néha csak a téma háttere volt megfelelő. Aztán egy fekete kartonra ceruzával halványan megrajzoltam a kokárdát, és kezdődhetett a ragasztgatás.
Közben hallgattuk a Nemzeti dalt, dalban és prózában - S és B kezelték a dj pultot...
Ezen a képen közelebbről is megszemlélhető az elkészült mű. (Keresd a nyuszit, ha már Húsvét is...!):
Végül meglelte méltó helyét is a lakásban az óriás kokárda - felkerült az előszobában éktelenkedő bojlerre:
(Amúgy, totál zárójelben, foglalkoztat a betegség, mint olyan. A betegség, amit "nevelgetünk magunkban". Annyira keveset tudunk önmagunkról ezen a területen. Szeretném jobban érteni a test-lélek-szellem egységes működését. Egy gyerekkori trauma miatti önelutasításban a test autoimmun betegségben él. Annyira egyértelmű. Annyira döbbenetes. Sokkal tudatosabbnak kéne lenni. Igazságban élni! Zárójel bezárva.)
(Lesz egy előadás Éld meg a saját életedet, és gyógyulj! címmel, pont autoimmun témában. Akit érdekel, mondom, hol és mikor. Újabb zárójel bezárva.)
Szóval három gyerekkel itthon - betegnek lenni. Élmény. Még ha a három gyerek igazából irtó rendes is. Mert megreggeliznek egyedül, sőt nekem is ágyba hoznak reggelit. M teát készít, finomat, meleget. Egész délelőtt játszanak a gyerekszobában, h Anya tudjon pihenni. Délután kiteregetik a kimosott ruhát. Aztán persze használhatják a számítógépet - milyen jó, h összegyűjtöttem okosmeséket, lásd jobb oldali sávban itt a blogon -, és csak akkor, azon esnek egymásnak. Amitől az addig kényeztetett Anya azzzonnnal kibukik, nem kicsit. Persze, írjuk a betegség számlájára.
Na, mindenesetre tengetjük a napokat. Tegnap este, miután Apa hazaért, elvánszorogtam az orvoshoz, ahol két és fél óra várakozás /küzdelem az életemért higgadtan ülve egy dermedt váróteremben/ után megkaptam a megérdemelt antibiotikum adagomat. Ezelőtt két évvel jártam ilyen ügyben ott, azért ez jó arány.
Na de, ma már muszáj volt valamit tenni, mindannyiunknak hiányzott a céltudatos valami. A gyógyszereimért is el kellett jutni a közeli gyógyszertárba, és ezt sikerre vittük, ami erőt öntött belém. Mivel bedobtak egy rakás reklámújságot egy kupacban, mielőtt a tüzelnivaló közé hajítottam volna, jött az ötlet. És ugye, közeleg a nemzeti ünnep.
ITT meghallgattuk a videotanár-on az 1848-as, március 15-ei eseményekhez kapcsolódó kis előadást. Mácsai szavalata is benne van, Petőfitől a Dicsőséges nagyurak, hát futkosott a hátamon a hideg. Fantasztikus vers, csodás előadás. A gyerekekkel többször is meghallgattuk, átbeszéltük a sorokat, a benne dúló indulatot.
Aztán nekiálltunk az alkotásnak.
A reklámújságokból piros, fehér, és zöld színű mindenfélét vágtunk. A lényeg a színe. Néha tárgyak, néha csak a téma háttere volt megfelelő. Aztán egy fekete kartonra ceruzával halványan megrajzoltam a kokárdát, és kezdődhetett a ragasztgatás.
Közben hallgattuk a Nemzeti dalt, dalban és prózában - S és B kezelték a dj pultot...
Ugyanezzel a technikával készítettünk nemrég emberfejeket is, ITT. Akkor is élvezték, ezért mertem egy ilyen nagyobb szabású, hosszabb feladatba belevágni. Jól sejtettem, végig vígan ment a munka.
Éljenek a márciusi ifjak!
Én meg határozottan jobban vagyok ezek után. Komolyan. Még blogposztot is írtam, ugye, hehe.
